Az előző bejegyzésben az angyalok természetével és értelmi életével foglalkoztunk. Ennek a bejegyzésnek a témája az angyalok akarati élete és az angyalok üdvtörténete. Az akarati élettel kapcsolatban az emberi akaratból indulunk ki. Ez a világ számunkra ismerősebb, azt vizsgáljuk, hogy mi az, ami az emberi akarattal kapcsolatban emberi sajátosság és mi vihető át az angyal akarati életére.

Egyik bejegyzésben láttuk,  hogy a létezésnek vannak olyan arculatai, oldalai (transzcendentálék) amelyek elválaszthatatlanok a léttől, szinte a létezés “szinonimáinak” tekinthetők. A teremtett értelem gyengesége miatt ezeket mégsem tudjuk a létezéssel teljes egységben látni, ezért ezek az arculatok, oldalak értelmünkben külön fogalmakként jelennek meg. A létezésnek egyik ilyen oldala a jó, a bonum, tehát minden létező jó, és jó csak létező lehet: annyiban, amennyiben létezik. Egy másik ilyen transzcendentálé az igaz, a verum, ez a létezőnek az az oldala, amely szerint a létező megismerhető, értelmünk tárgya lehet. A jóra a szellemi lélek egy másik képessége irányul: az akarat. Az értelem a külvilágban található, megismert tárgyakat “internalizálja”, az értelem tartalmaivá teszi. Az akarat ezzel szemben kifelé irányul, vonzódik az értelem által felismert jó felé, ezt el akarja érni, ezt birtokolni akarja. A jó tehát a létezésnek az az oldala, amely szerint ez akaratunk, törekvéseink, vágyaink, szeretetünk tárgya lehet.

Az akarat mozgásának megértését az a célokság világítja meg, amelyről egy korábbi bejegyzésben volt szó.  A régi skolasztikus szállóige szerint: omne agens agit propter finem, azaz minden cselekvő valamilyen cél érdekében cselekszik. Az élettelen természetben, a növényekben ez a cél nem a tevékeny dolog által választható cél, mert ez bele van írva a dolog természetébe, a dolog nem tud másként működni. Az állat esetében, ez a “kód” az állati ösztönökben van, az állat az érzékszervi adatokból kapott érzéki ismeretre az ösztön által válaszol, például a bárány fut a veszélyt jelentő farkas elől. A szellemi létező esetében a cél az értelem  által felismert jóban mutatkozik meg, amely felé mozdul, törekszik az akarat. A cél a szellemi létező számára tehát nem öntudatlanul, de nem is az ösztönökön keresztül jelentkezik, hanem az értelem által felismert jóban, amely felé az akarat irányul.

Egy régebbi bejegyzésben foglalkoztunk a létanalógiával, amely szerint az általános lét (ens commune) fogalma minden létezőre vonatkozik, de nem teljesen azonos értelemben, mert ez az egyes (teremtett) létezők esetében a lényeg által korlátozottan birtokolt létre is utal. A korlátozott létezők részesednek az ens commune fogalma által feltételezett korlátlan létből. Hasonló a helyzet a létezésnek a jó, a bonum által jelőlt arculatával is: az általános értelemben vett jó, a bonum commune az egyes létezők esetében korlátozottan mutatkozik meg, ezek csak részesednek egy feltételezett, korlátlan jóból, ezek részleges javak. Az akarat végső célként nem az egyes, korlátozott jókat jelőli meg, hanem a bonum commune-ra irányul, amelynek nincsenek korlátai. A metafizika az istenérvekben eljut odáig, hogy felismerje azt, hogy a korlátlan létező valójában Isten, aki a teremtmények részesedett létének a forrása. Hasonlóan a létezőkben lévő, részesedett jó forrása Isten, aki maga az önmagában létező Jóság, így tehát Ő a végső cél. A természetfölötti rendben ez a végső cél már nemcsak a teremtő Istent jelenti, hanem a Szentháromságot, amelynek közvetlen látásában valósul meg az üdvösség.

Az akarat nem teheti meg azt, hogy ne a jó felé vonzódjon, minden akaratból fakadó cselekvés mögött célként a jó birtoklása, a boldogság van. Az emberi cselekedetek azonban nem mindig közvetlenül a végső célra irányulnak, megismerésünk közvetlen tárgyai a részleges jók, amelyek nem teljesen tökéletesek. Ha azonban a cselekedet közvetve sem irányul a végső célra, sőt ennek az elérését meghiúsítja, a végső cél helyébe ezt meghiúsító célt állít, akkor bűnös cselekedetről van szó. A bűnös cselekedet az igazi végső cél helyére, erről elfeledkezve, egy olyan célt állít, amely nem alkalmas arra, hogy igazi végső cél legyen.  Ez a nem megfelelő cél magán viselheti a részleges jó bizonyos jegyeit  (hiszen enélkül az akarat nem mozdulna a cél elérésére), de ez a jó, így megvalósítva, már csak látszatra jó, mert a végső célnak, a legigazibb jónak a megvalósítását akadályozza.

Az ember esetében a helyes döntést az is befolyásolja, hogy benne jelen van az állathoz tartozó érzéki vágyódás is. Ezt nem kell a rossz kategóriájába sorolni, mert az ember nem tiszta szellem, és enélkül az ember még életét sem tudná fenntartani. Ennek a szférának a szellemi szférába való integrálása tipikusan emberi feladat. Ezt a feladatot megnehezíti az emberi természet áteredő bűn következtében történt megromlása. Ezért a szenvedélyek elhomályosíthatják az ember itélőképességét annak felismerésében, hogy a bűn esetében csak a jónak látszatáról van szó.

Az emberi akarati életére az a jellemző, hogy sok egymást követő cselekedet által éri el a végső célt. A döntéseket előkészítő megfontolások mögött az emberi értelem  sajátos működései, megismerési folyamatai állnak. Az emberi megismerés az érzéki adatokból történő absztrakció és a következtetések fáradtságos útját követi. Ezzel szemben a tiszta szellemi létezőnek a megismerése intuitív látás, egyszerre birtokában van az ismeret teljes tartalma (tekintsünk el most az előző bejegyzésben említett, jövő megismerését jelentő korláttól). Az angyal tisztán látja, hogy Isten ő és az egész teremtés létének forrása. (Isten lényegéről azonban a természetes megismerésben közvetlen ismerete nincs.)  Így felmerül a kérdés, hogy vétkezhet-e egyáltalán az ilyen tökéletes ismerettel ellátott angyal: a teológusok között vita témája (volt), hogy a természetes rendben egyáltalán lehetséges-e az angyal vétke. A nemleges választ azzal támasztják alá (elsősorban tomista teológusok), hogy az angyal tisztán látja saját maga és az egész teremtés Istenhez való viszonyát, mentes az ember testből és lélekből való összetettségének hatásától, a szenvedélytől, így esetében a bűnben megjelenő, csak látszat szerint jó nem tévesztheti meg az angyali döntést. Szerintük a bűn elkövetése csak a természetfölötti, az angyali természetet meghaladó rend megjelenésével vált lehetővé.

Az angyali üdvtörténettel kapcsolatban a kinyilatkoztatás kevés adatot tartalmaz. Az ezzel kapcsolatos állítások jelentős része teológiai következtetés. Ezek közül több állítás a régi vagy régi stílusú dogmatikakönyvekben a biztos (sententia certa), vagy általánosan elfogadott (sententia communis) minősítésekkel van megjelőlve, de vannak a hit részét képező állítások is. Az alábbiakban felsorolom az angyalokra vonatkozó állításokat Ludwig Ott könyve ¹ könyve alapján:

1. Az idő kezdetén Isten az angyalokat a semmiből teremtette. Hitigazság.
2. Az angyali természet szellemi. Hitigazság.
3. Az angyal természeténél fogva halhatatlan. Általánosan elfogadott vélemény.
4. Isten az angyaloknak természetfölötti célt tűzött ki: Isten közvetlen látását, és ennek elérése érdekében a megszentelő kegyelemben részesítette őket. Biztos állítás.
5. Isten a jó és rossz angyalokat próbatétel elé állította. Biztos állítás a bukott angyalokra nézve, általánosan elfogadott vélemény a jó angyalokra nézve.
6. A démonokat Isten teremtette, de gonoszságuknak saját maguk az okai. Hitigazság.
7. A jó angyalok elsődleges feladata Isten dícsérete és Isten szolgálata. Biztos állítás.
8. A jó angyalok másodlagos feladata az emberek védelme és az emberek üdvösségének a támogatása. Hitigazság.
9. Minden megkeresztelt keresztségétől kezdve rendelkezik számára kijelölt őrzőangyallal. Biztos állítás.
10. A Sátán Ádám bűne miatt bizonyos hatalommal rendelkezik az emberek fölött. Hitigazság.

Az angyalok üdvtörténete a következő szakaszokból állhatott:

1. Az angyalok teremtése.
2. A természetfölötti meghívás, megajándékozás a megszentelő kegyelemmel. A teológusok jelentős részének a véleménye szerint ez együtt történt a teremtéssel. A megszentelő kegyelem emeli föl az angyali természetet a természetfölötti szintre, az Istennel való közvetlen kapcsolat szintjére. Nem tudjuk pontosan, hogy  a természetfölötti szintre emelés az angyali természetben milyen változásokkal járt. Ez járhatott valamilyen kinyilatkoztatással, Isten közvetlenül megszólította az angyalokat, de hogy ez hogyan történt, mi volt a kinyilatkoztatás tartalma, nem tudjuk.
3. A próbatétel. A természetfeletti felemeltetés állapotában az angyalok döntési helyzetben voltak: dönthettek Isten mellett vagy ellen. Az angyalok egyik része Isten mellett döntött, a másik része ellene. A teológusok vitatkoznak (vagy inkább vitatkoztak) arról, hogy mi volt a bukott angyalok bűne. Abban egyetértés van, hogy bűnük gyökere a kevélység, a gőg volt. Aquinói Szent Tamás szerint a teremtéstől, természetüktől fogva olyan kiváló teremtmények közül voltak, akik nem akarták elfogadni, hogy a természetfölötti ajándékát nem természetük kiválóságának érdeme folytán, hanem Isten ingyenes kegyelméből kapják. Másik vélemény szerint egyes angyalok nem akarták elfogadni, hogy az Ige a természet rendjében mélyen alattuk lévő emberi természetet veszi föl, emberré lesz, és így egy embert fognak szolgálni.
4. A végső állapot. A tomisták szerint az angyali döntés az angyal értelmi és akarati tökéletessége miatt egyszeri, végleges, visszavonhatlan. Az ember végső állapotához a döntések hosszú során át jut el, és ez az állapot csak a halálban lesz végleges és megváltoztathatatlan: az ember utolsó tudatos pillanatának döntése rögzül az örökkévalóság számára. Az angyali tökéletesség azonban csak egyetlen lehetőséget enged meg, ez az egyetlen döntés az örökkévalóságnak szól. A végső állapot a jó angyalok esetében Isten színről-színre látásának állapota, emellett pedig az emberek üdvösségének szolgálata az utolsó itélet napjáig. A bukott angyaloknak, a Sátánnak és követőinek állapota a kárhozat, az Istentől való örök eltaszítottság. Isten azonban megengedte nekik, hogy a végítéletig az emberi üdvösség ellen tevékenykedjenek. Ennek a tevékenységnek elsődleges szintere az ember belső világa. A Sátán lehetőségei azonban korlátozottak. A jó és rossz angyalok lehetnek okai az anyagi világban történő anyagi változásoknak, de nem ez a fő tevékenységi területük, hanem az ember belső világa. Az akarat szabadságát megszüntetni nem tudják, de ezt befolyásolhatják, elsősorban a képzelet által.

Az emberi történelemmel párhuzamosan tehát harc folyik. Ennek a harcnak végkimenetele azonban már eldölt. Az egyik oldalon állnak Isten angyalai, akiknek győzelme kezdettől fogva világos. A másik, a vesztes oldalon állnak a Sátán és követői. A harc nem látszik közvetlenül a történelemben, néha azonban olyan emberfeletti gonoszsággal, elvetemültséggel, hazugságáradattal találkozunk, amelyek szinte sejtetni engedik a Sátán működését. A Sátán megátalkodott igyekezete azonban hiábavaló, mégis veszélyt jelenthet üdvösségünkre, de Jézus Krisztussal, megváltó művével, kegyelemével szemben végső soron tehetetlen.