Valóban föltámadt

Immanuel Kant kopernikuszinak nevezett filozófiai fordulata az empirikusan tapasztalható valóság világát elszakította attól, amit talán belső tapasztalatnak, a léleknek, a lélek tapasztalatának, a vallás területének nevezhetünk. Szerinte a két világ között semmilyen értelemben nem lehet folytonosságról beszélni. Ez a szakadás nyomja rá bélyegét a protestáns és katolikus német teológia egyes irányzataira. Az evangéliumok a tapasztalható, empirikus világ eseményeiről szólnak. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige ennek a világnak útjait járta és földi életét a kereszthalál „empirikus” eseményével zárta le. Feltámadása közvetlen pillanatának nem volt szemtanúja, de az ezután következő események márt tapasztalható események: a sírokat őrző katonák beszámolói, az üres sírt felkereső asszonyok és apostolok tapasztalatai, a föltámadt Jézus megjelenéseinek tapasztalatai. Érthető, hogy a végső soron a kant-i szakadástól befolyásolt teológia zavarba kerülhet a keresztény hitben állított folytonosság miatt: Jézus Krisztus szenvedett és meghalt, alászállt a poklokra és feltámadt a harmadik napon. Thomas Joseph White OP megmutatja 1, hogy két szélsőségesnek tekinthető álláspont alakult ki Jézus Krisztus feltámadásával kapcsolatban. Az egyik álláspont Rudolf Bultman álláspontja, amely szerint a „villanykörte korában” már nem lehet szószerint hinni az evangéliumok csodás eseményeinek, így a feltámadásnak sem. Ezeket az elbeszéléseket meg kell tisztítani a mitológiától, ezek mögött az Istenbe vetett hitet kell látni, amely még a halállal szemben is ott van. A Bultmann álláspontjára adott, Kant álláspontjától azonban teljesen megszabadulni nem tudó protestáns és katolikus reakció ugyan hangsúlyozza a húsvéti esemény valóságát, de ezt valami olyan újnak tekinti, ami az előzményekhez csak lazán kapcsolódik 2. Így veszít jelentőségéből az üres sír, a keresztrefeszített és a föltámadt test fizikai azonossága. Az ilyen megközelítések problémája tulajdonképpen antropológiai eredetű is. Minthogy nincs előttük határozottan a  test és lélek skolasztika által megfogalmazott szoros egysége, amely a szellemi, halhatatlan lélek és az ez által megformált test egysége, nem találják azt a mozzanatot, amely a halálban és a föltámadásban, a halál és a föltámadás között eltelt időben a folytonosságra utalna. Ezért szerintük valamilyen teljes megsemmisülésről van szó, amelyet viszont közvetlenül követ a teljes, előzményekhez csak lazán kapcsolodó újrateremtés. Ez és az ezekhez hasonló álláspontok számára természetesen probléma a halál és a testi föltámadás közti idő is (ami Jézus Krisztus esetében három nap), és így Jézus Krisztus alászállása a poklokra, a mi esetünkben pedig az utolsó ítélettől különböző külön ítélet. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Thomas Joseph White OP: The Incarnate Lord, The Catholic University of America, 2015, 438. oldaltól.
  2. Thomas Joseph White által ezzel kapcsolatban említett teológusok: Wolfhart Pannenberg, Jürgen Moltmann, Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar (442. o).

Aquinói Szent Tamás Krisztus alászállásáról a poklokra (ST III q. 52)

Napjaink protestáns és katolikus teológiájában az Aposotoli Hitvallás szavainak, „alászállt a poklokra”  jelentős átértelmezése folyik. Ennek az átértelmezésnek a legkiemelkedőbb katolikus képviselője Hans Urs von Balthasar (A három nap teológiája, Osiris Kiadó, 2000). Ezek az átértelmezések néha aggályosak a katolikus hit szempontjából. Most Aquinói Szent Tamás Summa-jából az ezzel foglalkozó kérdés fordítását adjuk közre.

A Szent Tamás által használt „inferi” (eredetileg melléknév) többesszámú szó (használja az „infernum” szót, illetve ennek többesszámát is) nemcsak a poklot mint a kárhozottak helyét jelöli, hanem általában az alvilágot, ahol a halottak lelkei tartózkodnak. Ebből következik, hogy olyan értelemben nem lehet helyekről beszélni, mint a világunkban lévő testek esetében, ahol a testek helyüket dimenziók szerint kitöltik. Helyről tehát csak a szó átvitt, analóg értelmében beszélhetünk. (Helyről, mint testek tartózkodásának helyéről csak Krisztus és Szűz Mária esetében van szó.) Krisztus megváltása után már a pokol nem jelenti azt a helyet, ahol az üdvözült lelkek vannak. A fordításában megmaradtunk a „pokol” illetve a „poklok” szónál, de ez nemcsak a kárhozottak helyére vonatkozik. Amikor a szó egyes helyekre és állapotokra vonatkozik, akkor ez a szöveg alapján világos. Folytatás

Az apostoli hagyomány és a dogmák folytonossága

Az előző bejegyzéssel kapcsolatban merült fel az a kérdés (itt és itt), hogy milyen viszonyban van az apostolok hitének tartalma a dogmák tartalmával. Azt mondhatjuk, hogy a kérdés lényegében a dogma fejlődésére vonatkozik. Milyen értelemben lehet erről beszélni, és mi a viszony a dogmák tartalma és az apostolok tanítása között? A dogmafejlődés kérdése sokat vitatott kérdés (ezzel már régebbi bejegyzések is foglalkoztak, ittitt és itt.), három alapvető álláspontot lehet megkülönböztetni ezzel kapcsolatban. Az első álláspont szerint az apostoli tanítás kényegében és bennfoglaltan tartalmaz minden dogmát, a dogmák ehhez képest nem tartalmaznak lényegében új tanítást. Ez az álláspont a tanítóhivatal azon a tanításán alapszik, hogy a kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával lezárult, és Jézus Krisztus második eljöveteléig már nem lesz új kinyilatkoztatás. A második álláspont szerint olyan történelmi fejlődés megy végbe, hogy a dogmák új tanítást is tartalmazhatnak, de ez dogmák által megfogalmazva már visszavonhatatlanná válik. Ez az álláspont a dogmák visszavonhatatlanságát nem tagadja, de  a kinyilatkoztatást bizonyos értelemben a történelmi fejlődéssel helyettesíti, ezzel keveri. A harmadik álláspont a nyílt modernizmus álláspontja, amely szerint a dogmák lényegében a történelmi fejlődés eredményei, ezek a fejlődés következtében megváltozhatnak, egymással akár ellentmondásba is kerülhetnek. A tanítóhivatal álláspontjával valójában csak az első álláspont egyeztethető össze.

Nyilvánvaló, hogy van a dogmáknak valamilyen történelemben lejátszódó fejlődése, hiszen a dogmák például egy adott történelmi pillanat előtt nem léteztek. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy mit értünk azon, hogy a dogmák nem jelentik az apostoli tanítás lényeges változását. Ezt úgyis meg szokták fogalmazni, hogy a dogmákban, a teológia és az Egyház tanításának fejlődésében nem magának a hitletéteménynek lényeges tartalma fejlődik, hanem ennek megértése. Egy másik megfogalmazás szerint a dogmákban az lesz kifejezetten (explicite) megfogalmazva, ami a hitletéteményben már bennfoglaltan (implicite) megvolt. Ez két dolgot jelent, egyrészt azt, hogy a kifejtett nem lehet ellentmondásban a bennfoglalttal, másrészt a kifejtett semmi olyan újat nem tartalmazhat, ami bennfoglaltan már nem lett volna meg. Azt is lehet mondani, hogy a hitletéteménnyel kapcsolatban az apostoli kor lezárása után már nincs semmilyen új információ, csak a már meglévő információ valamilyen értelemben vett, történelemben történő földolgozásáról van szó.

A fejlődésnek a kiindulópontja az apostolok hite. Ez a hit bizonyos szempontból kiválóbb mint bármely más későbbi hívő hite. Mi ugyanis a hitet az apostolok tanításának közvetítése által kapjuk, a hit tartalma ezen közvetítés útján jut el hozzánk. Az apostolok azonban a megtestesült Ige, Jézus Krisztus személyes tanítványai voltak, együtt járták vele Galilea és Júdea útjait, városait, ott voltak az utolsó vacsorán, tanúi voltak Jézus szenvedésének és halálának, Szent János apostol és evangelista ott állt a kereszt alatt. A föltámadt Jézus megjelent nekik és mennybemenetelekor rájuk bízta művét és tanítását. Pünkösdkor a Szentlélek hatására jutottak el a hitben arra, hogy amit eddig nem értettek Jézusról, Jézus művéről, azt megértették, a megértetteket pedig  tanításukkal külsőleg is kifejezték, tanúságot tettek Jézus Krisztusról, Isten Fiáról. Szent Pál apostol, aki nem volt Jézus személyes tanítványa, látomásban részesült, „és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor 2, 3). Az apostolok hitének tartalma tehát közvetlenül a megtestesült Igétől (illetve látomásokból) származik, ez a Szentlélek által jutott el a teljesebb megértésre, nyert megerősítést. Ezt a hitet, ennek a hitnek tartalmát adták át az őket követőknek, és ezt teszik azóta az egymást követő generációk. Az átadás emberi szavakkal történik, szóbelileg és a sugalmazott Szentírásban, írott formában. Míg az apostolok hitének tartalmi kialakulásában Isten közvetlen működése volt jelen, az őt követők hitének tartalma végső soron az ő közvetítésük által jut el a hívőkhöz.

A továbbiakban a tomista ismeretelmélet fogalmainak segítségével igyekszünk megvilágítani az apostolok hitének tartalma és a későbbi fejlődés közti viszonyt, rámutatva arra, hogy a későbbi fejlődés ezen tartalom megértésében való fejlődés. Aquinói Szent Tamás az emberi megismerés vizsgálata folyamán többször is szembe állítja ezt a végtelenül tökéletes isteni megismeréssel, de még a teljesen szellemi természetű angyalok természetes (tehát nem természetfölötti), egyszerű megismerésével is. Ezt teszi akkor is, amikor az emberi megismerésnek arról az összetettségéről beszél, amely ellentétben a tisztán szellemi megismeréssel, két fázist foglal magában (ST I q. 85, a. 5). Ez az összetettség végső soron ahhoz az összetettségéhez hasonlít, amely általában az időben keletkező anyagi dolgok esetében tapasztalható, „amelyek nem érik el azonnal tökéletességüket, hanem erre az egymásutániságban jutnak el”.

Visszatérve az emberi megismerésre, ez sem éri el azonnal a teljes tökéletességét. Ennek első fázisa a valóság egyszerű megragadása (simplex apprehensio), amelynek eredménye a fogalom. A fogalom a megismerés kezdete, a dolognak, a dolog mivoltának egyszerű megragadása, amely megragadásban még nincsenek jelen az ítéletek. Természetesen itt nem az egyes tudományok részletesen kidolgozott fogalmaira kell gondolnunk, hanem valami megismerésének a kezdetére (Szent Tamás az inchoatio szót használja). A fogalom kialakulásával azonban az emberi megismerés még nem éri el tökéletességét, ezt csak az értelemben képződő ítéletek (iudicium) által éri el, amelyekben az értelem a fogalmakat állító ítéletekben összeköti egymással (componendo), illetve tagadó ítéletekben elválasztja egymástól (dividendo). Az emberi megismerésnek ezt a szerkezetét a nyelv is tükrözi, amennyiben a fogalmaknak megfelelő szavak (főnevek, jelzők) önmagukban, az ítéleteknek nyelvileg megfelelő mondatokban, kijelentésekben való elhelyezés nélkül nem hordoznak teljes értelmet. Ez az egyszerű és első, fogalmi ismeret a tudat szintjén nem választható el határozottan az ítéletekben kifejezett ismeretektől. A fogalmi ismeret az értelemnek az az első tökéletessége, amely az alapja az ítéletekben magvalósuló ismereteknek.

A tomista ismeretelmélet elsősorban a külvilág érzékszervekből kiinduló, de szellemi megismerésével foglalkozik. A fentiekben említett egyszerű, első, ítélet előtti ismeret kialakulásában az úgynevezett cselekvő értelemnek (intellectus agens) van szerepe. Az ítélet előtti ismeret, a fogalom a külvilágból az érzékszervekre érkező hatás alapján alakul ki, a további fejlődés már akkor is végbe mehet, ha ez a hatás nincs jelen, amikor például az új ítéletekhez a már meglévőkből való következtetés által jutunk el. Természetesen az ismeret további tökéletesedéséhez szükség lehet az újabb érzékszervek felől érkező adatokra is. Van azonban az emberi megismerésnek egy másik módja is, amellyel például az oktatásban találkozunk. Ez a megismerés elsősorban a nyelv, a beszéd, az írás alapján történik. Amikor a beszéd vagy az írott szöveg olyan dolgokra hivatkozik, amelyek érzékszervekből kiinduló megismerésünk tárgyai, az első, ítélet előtti ismeret nem annyira a mondatokat tartalmazó szöveg eredménye, ebben csak utalások vannak erre. A hit ismeretének befogadásában is sokszor ez a helyzet, a hit „nyelve” is végül azokat a szavakat használja, amelyeket az emberi nyelvek általában. A szavak által közvetített kinyilatkoztatás azonban Istenre, Isten üdvösségünk történetében véghezvitt tetteire vonatkozik. A kinyilatkoztatásban tehát az érzékszervi megismerés ítélet előtti fogalmai olyanokra vonatkoznak, amelyekről érzékszerveink útján sokszor már semmilyen adatot nem kaphatunk. Az ember megismerő képessége és fogalmai önmagukban nem képesek az ilyen vonatkozások szerinti megismerésre, de mégis megvan ezekben az a passzív képesség (potentia oboedientialis), hogy Isten ezeket fölemelő, közvetlen hatását befogadják. Magának a megismerés képességének a fölemelése a hit természetfölötti erényében történik, a fogalmak (és ezek nyelvi megfelelői, a szavak) fölemelése azonban a kinyilatkoztatásban történik. Ebben az ember bizonyos fogalmai új jelentést kapnak, amelyek azonban nem teljesen idegenek a régi jelentéstől, az új jelentést a régi jelentéshez az analógia kapcsolja. (Régebbi bejegyzések az analógiáról itt és itt találhatóak.) A kinyilatkoztatás megismerésében ezek a fogalmak (és szavak) analóg jelentést hordoznak, a régi, csak természetes megismerésben használt tartalmat és az új tartalmat a hasonlóság, de nem az azonos tartalom kapcsolja össze. Ez a hasonlóságban való egység az alapja annak, hogy a fogalom nem üres az új, természetfölötti jelentésében sem. Megjegyezzük, hogy az analógia Isten természetes megismerésére is jellemző, de a kinyilatkoztatásban az analógia nemcsak a teremtőre, teremtésre vonatkozó analógia, hanem ezt már Isten belső életének, a Szentháromságnak, Isten üdvösséget hozó tetteinek a megismerésére használjuk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a kinyilatkoztatásban a simplex apprehensio is fölemelődik, természetfölöttivé válik, de ahogyan a természetes megismerésben sem tudjuk az ítéleteket megelőző, tisztán csak fogalmi ismeretet leválasztani az ítéletekben megnyilvánuló ismeretekről, ez a kinyilatkoztatás esetében sem lehetséges. Amint azt már említettük, a kinyilatkoztatás nem egyénenként, külön-külön történik, hanem Isten az arra kiválasztottakat „szólítja meg” közvetlenül és a többiekhez az ő közvetítésükön keresztül, a beszéd és az Írás által jut el. Az apostoli kor végén befejeződő kinyilatkoztatásban tehát megtörtént az ember ítélet előtti fogalmi ismeretének a természetfölötti szintre emelése és ezzel együtt, ettől tudatosan elválaszthatatlanul, az ezeket használó ítéletek kinyilatkoztatása is megtörtént.

A kinyilatkoztatás a következő generációknak két forráson, az apostoli hagyományon és a Szentíráson keresztül adódik át. Ami átadódik, azt nevezik hitletéteménynek (depositum fidei). A hitletétemény azonban nem élettelen tárgyként, szöveggyűjteményként adódik át, hanem mind az átadás, mind a befogadása is élő folyamatok.  Erről így ír a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikai konstitúciója (8):

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.

Míg a kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban elérte teljességét, és a kinyilatkoztatásnak csaknem 2000 éves folyamata az apostoli kor végével lezárult, ennek egyéni és közösségi befogadása (az Egyház által) még nem érte el a teljességét. A hitben, az Egyház hitében való befogadásban azonban csak a kinyilatkoztatás befogadásáról van szó, ehhez nem jöhetnek új dolgok. Ebbe nem keveredhetnek bele azok az új dolgok sem, amelyek a világban tapasztalható fejlődés eredményei. Ilyen értelemben nem beszélhetünk lényeges fejlődésről. Ugyanakkor azonban, mint említettük, a kinyilatkoztatás megértése még nem érte el végső tökéletességét, ennek gazdagságát, az ebben föltárt titkokat még nem merítette ki a hívő értelem csaknem két évezred óta tartó munkája sem. Ennek a munkának az eredménye a fejlődő teológia és a tanítóhivatal által visszavonhatatlanul kimondott dogmák. A továbbiakban csak röviden utalunk néhány olyan területekre, ahol lehetőség van az ilyen fejlődésre. Megjegyezzük, hogy a teológia, a dogmák fejlődése szempontjából ezek a területek nincsenek úgy elválasztva egymástól, hogy például az egyes dogmák fejlődésére csak egyetlen felsorolt terület lenne a jellemző.

  1. A teremtett világból vett fogalmak analógiában való használata olyan értelemben véve nyitott, hogy a kiinduló fogalmak kiegészíthetőek olyan fogalmakkal, amelyek esetleg a filozófia területéről származnak, és ennek eredményeként az analógiák helyes használata világosabban elválasztható azoktól a helytelen használatoktól, amelyekben a teremtett dolgok végességét, korlátait viszik át Istenre, Isten világban és üdvtörténetben való működésére. Így például a szentháromságtani és krisztológiai dogmákban megjelentek a természet, a személy Szentírásban tulajdonképpen nem szereplő fogalmai.
  2. A kinyilatkoztatás forrásai nem tudományos rendszerezésben tartalmazzák a fogalmakat, az ezekre vonatkozó kijelentéseket, ezért a valamilyen rendszerezés lehetősége jelen van. Tulajdonképpen már a hitvallások is rendszerezések, összefoglalások.
  3. Az emberi értelem képes arra, hogy ítéletekből újonnan érkezett információk nélkül is új, igaz ítéletekhez jusson. Ezek a következtetés jellegű gondolatmenetek is részei lehetnek a tanítás, a dogmák fejlődésének. Az efezusi zsinat atyái Jézus Krisztus istensége dogmájának következményeként ünnepelték a Boldogságos Szűz istenanyaságát. De tulajdonképpen erre példa az a számos dogma, amelyhez a kinyilatkoztatás forrásaiban csak bennfoglaltan lévő kijelentések helyes exegézis általi kibontása útján jutottak el. Ezek a gondolatmenetek többször azt mutatják meg, hogy a dogma tagadásával az ezt csak burkoltan tartalmazó kijelentések jelentése, tartalma szegényedik el, és így ezek ilyen értelemben tartalmazzák a dogmát.

 

Az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásról szóló tanítása

Ennek a bejegyzésnek a megírására a jezsuita blog egyik bejegyzése adott alkalmat. A bejegyzés egy kétrészes sorozat első része, a sorozat témája a kinyilatkoztatás 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója szerinti fogalmának összehasonlítása az 1. Vatikáni Zsinat szerző szerint problematikus fogalmával. Ez a bejegyzés tulajdonképpen válasz a jezsuita blog bejegyzésére.

A szerző szerint az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatás fogalma olyan torzulásokat tartalmaz, amelyek nem voltak jellemzőek Trienti Zsinatot megelőző korra, de még a Trienti Zsinatra sem. Ez a torzulás a Trienti Zsinat után kezdődött, a szerző két nagy teológust is említ ezzel kapcsolatban: Francisco Suarez, jezsuita teológust és a tomista Caietanus bíborost.  (Ez utóbbi ugyan még a Trienti Zsinat kezdete előtt meghalt.) A torzulás leginkább két ponton látszik. A szerző szerint a Trienti Zsinat előtt, de még a Trienti Zsinaton sem nagyon használták a „kinyilatkoztatás” (revelatio) szót, maga a szó is a 19. században és elsősorban az 1. Vatikáni Zsinaton került intenzív tanítóhivatali használatba, mégpedig egy racionalista értelmezést, jelentést felvéve.

A kinyilatkoztatás azon „modern” (ám szükségképpen egyoldalú) fogalma, amely erre a teológiai értelmezésre támaszkodik, fokozatosan egyre elterjedtebbé (sőt kizárólagossá) vált, s egyre inkább azt a benyomást keltette, mintha a „kinyilatkoztatás” igaz kijelentésekből (igaz propozíciókból) állna, amelyek a hit objektumának volnának hivatottak nyelvi kifejezést biztosítani. A szó tehát többé tehát nem a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítását jelölte az isteni igazságokra vonatkozóan, ahogyan azt egészen a középkorig bezárólag értették (vö. Yves Congar, La tradizione e le tradizioni 1, Saggio Storico, Roma 1964, 200-236, valamint az itt felsorolt dokumentáció), hanem a Suárez által kijelölt pályán mozog. Kezdetét veszi a kinyilatkoztatás „külső” teológiai kategóriává válása (extrinszecizálódás) és ezzel párhuzamosan „tárggyá” merevedése  (el-objektiválódás).

A továbbiakban meg szeretnénk mutatni, hogy az 1.Vatikáni Zsinat a katolikus tanítás folytonosságában értelmezhető. A fentiekben vázolt történeti folyamat valóságának cáfolata nem igazán nehéz. Aquinói Szent Tamás ugyanis a Trienti Zsinatot megelőző középkor teológus volt, az ő kinyilatkoztatás fogalma viszont nem áll távol az 1.Vatikáni Zsinat és az öt követő kor kinyilatkoztatás fogalomától. Magát a „revelatio” szót például a Summa Theologiae bevezető, a szent tudománnyal, a teológiával foglalkozó első kérdése 20 alkalommal említi. Ebből a revelációból, kinyilatkoztatásból származnak azok az elvek, amelyek a teológia tudományának első elvei (prima principia). A kinyilatkoztatás pedig hozzánk embereken keresztül jut el, ezáltal történik „a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítása”. Szent Tamás beszél azoknak az embereknek tekintélyéről, akiken keresztül hozzánk eljut a kinyilatkoztatás (ST I q. 1 a. 2 ad 2). Az „értelem megvilágosodása” az emberek által közvetített kinyilatkoztatás befogadása által történik.

A történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás egyéni, személyes befogadása ugyanis a hit természetfölötti erénye által valósul meg. Szent Tamás nem hagy kétséget afelől, hogy a hit magába foglalja „propozíciók”, kijelentések igaznak tartását. A hit tárgyával foglalkozó kérdés második szakasza (ST II-II q. 1, a. 1) kifejezetten azzal a problémával foglalkozik, hogy az egyszerű Istenről szóló hit tárgya lehet-e valami, kijelentések módjára összetett dolog (aliquid complexum per modum enuntiabilis). Szent Tamás igenlő válaszának indoklása az, hogy a megismerőben a megismertről való ismeret a megismerő módja szerint van jelen. (cognita sunt in cognoscente secundum modum cognoscentis). Minthogy az emberi megismerésnek az a tulajdonsága, hogy a megismert igazság kijelentések által fejeződik ki (és még hozzátehetjük, ez által adódik át a másik ember számára), így az ember hitének tárgya is összetett és ezt az összetételt a kijelentések adják. Így tehát, amikor a 19. század második felében az Egyház tanítását a kinyilatkoztatás kijelentésekben is kifejezhető ismeretének tagadásával szemben kellett megfogalmazni, ez a megfogalmazás nem valamilyen Trienti Zsinat után bekövetkezett romlás alapján történt, ezekben a dogmákban az Egyház élő, de eddig még dogmákban nem megfogalmazódott tanítása, hagyománya fogalmazódott meg. (Persze a dogmák elfogadása mindenképpen kötelező, már egyetlen dogma szándékos tagadása megfoszt a hit természetfölötti erényétől.)

A másik fő kifogás az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatás fogalmával az, hogy ez a természetes és természetfölötti rend különbségét tételezi föl:

Az I. Vaticanum tehát a „természetes” és a „természetfeletti” elválasztására épülő teológiai perspektívát vezetett be és szentesített. Ez annyiban bizonyult problematikusnak, hogy – mértékadó középkori szerzőkkel ellentétben – ebben az értelemben a „természetfeletti”, bizonyos értelemben csak ráadásképpen hozzáilleszkedik, mintegy „hozzá van ragasztva” a természeteshez, illetve (mint arról maga a super-naturale szó is tanúskodik: DH 3005) ráépül arra. Ezzel a zsinat egy bizonyos Tridentinum utáni teológia vonalában áll be. Ez a felfogás Caietanó-tól, de főleg Suárez-től kezdve úgy kezdte érteni a természetes és a természetfeletti viszonyát, mintha két egymásra épülő emeletről lenne szó, amelyek olyannyira világosan elkülönülnek, hogy voltaképpen nincs is sok közük egymáshoz. (Megjegyzendő, hogy a középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamással [1224-1274] jóval árnyaltabb álláspontot képviselt, amennyiben az „Isten látására irányuló természetes [!] vágyról” [desiderium naturale videndi Deum] beszélt.

A természetes és természetfölötti különségével, a „desiderium naturale vivendi Deum” kérdésével a blog régebbi bejegyzései részletesebben foglalkoztak (ezek közül az első bejegyzés itt található meg), így most ezzel a kérdéssel csak a kinyilatkoztatással kapcsolatban foglalkozunk. A szerző nem tudja elképzelni, hogy két dolog úgy is különbözhet egymástól, hogy ezek nem „ragasztva vannak egymáshoz” (a bejegyzés máshol „kémiai tisztasággal elválaszthatóságról” ír). Ez talán a (középkori és Trienti Zsinat utáni) skolasztikus filozófia ismeretének hiányából adódik. A szerző csak a fizikai különbséget (distinctio physica) tudja elképzelni. Van azonban az úgynevezett metafizikai különbség (distinctio metaphysica) is, amelyben bensőleg szorosan összetartozó dolgok különböznek egymástól, úgy hogy ezek fizikai szétválasztása lehetetlen. A lélek így különbözik a benne lévő természetfölötti megszentelő kegyelemtől. Ezek igen szoros és belső egységet alkotnak, de mégsem azonosak egymással, mert a léleknek ez a tulajdonsága például a keresztség előtt nincs meg. Az igaz, hogy a természetfölötti bizonyos értelemben ráadásnak tekinthető, hiszen ez, amint a neve is mutatja, a természetes fölött van, de ebben a különbözőségben is szoros egységet alkot a természettel. A természetfölötti nem annyira ráépül a természetre, hanem fölemeli ezt. Az hogy a földön állok, vagy egy repülőről nézek le a földre, különbséget jelent, de ez nem valamilyen ráépülés, hanem a fölemelés miatt van így. A ráépülés csak annyiban jogos kifejezés, amennyiben a természetfölötti olyat jelöl, ami nem maga a természetes szubsztancia, hanem ennek tulajdonsága. A ráépülés idézet szerint értelmezése azonban valami olyat jelentene, hogy egy természetes és egy természetfölötti szubsztancia lenne valamilyen egységben „összeragasztva”. Aki csak egy kicsit is ismeri a (skolasztikus) teológiát, csak mosolyog ezen az elképzelésen.

A természetes és természetfölötti közötti határozott különbség pedig ugyancsak nem a Trienti Zsinat utáni teológia találmánya, ez központi gondolatként megtalálható Aquinói Szent Tamásnál, például a kinyilatkoztatással kapcsolatban is. Rögtön a Summa Theologia kezdetén, a már említett első kérdés első szakasza azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért van egyáltalán szükség teológiára, hiszen a filozófia (a kinyilatkoztatás által nem segített, nem fölemelt értelem) igazolja Isten létezését és bizonyos tulajdonságait. A teológia szükségességének indoklása világosan utal a természetes (filozófiai) és a kinyilatkoztatott, természetfölötti megismerés különbségére:

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ember üdvösségéhez szükség van az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül olyan tudományra is, amely isteni kinyilatkoztatáson alapul. Mindenekelőtt azért, mert az ember Istenre mint olyan célra irányul, ami az ész felfogóképességét meghaladja, ahogy a Szentírás mondja: „Isten, nálad nélkül nem látta szem, amit azoknak készítettél, akik szeretnek téged” (Iz 44).  Ámde szükséges, hogy előzetesen ismerjék a célt az emberek, akiknek szándékait és cselekedeteit célra kell irányítaniuk. Ezért az ember üdvösségéhez szükséges, hogy isteni kinyilatkoztatás által olyan dolgokról értesüljön, amelyek értelmét meghaladják.

Arra is isteni kinyilatkoztatásnak kell oktatnia az embert, ami értelme által megismerhető, mert Istenről az értelem által csak kevés ember, hosszú idő alatt és számos tévedéssel elegyítve szerezhetne ismereteket, pedig ettől függ az ember egész üdve, ami Istenben van. Ahhoz tehát, hogy megfelelő módon és biztosabban üdvözülhessenek, szükséges, hogy Istenről kinyilatkoztatás által szerezzenek ismereteket.

Az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül szükség van tehát olyan szent tudományra is, amely a kinyilatkoztatásra alapul (ST I q. 1 a. 1, Tudós-Takács János fordítása).

Amint a fenti idézetből is kitűnik, Szent Tamás határozott különbséget tesz a megismerés két módja között: a természetes (kinyilatkoztatás által nem támogatott) értelem megismerése és a kinyilatkozás által történő megismerés között. Ez a különbség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az értelem számára elérhetetlen ismeretek a kinyilatkoztatásban találhatóak meg, hanem itt a megismerés két módjáról, két rendjéről van szó, hiszen vannak, akik az Istenre vonatkozó, filozófiai úton is megszerezhető ismeretekhez sem a természetes rendben, hanem a természetfölötti rendben, a kinyilatkoztatáson keresztül jutnak el. Tanulságos lehet a fenti idézettel összevetni 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciójának megfelelő részletét:

A Szent Zsinat vallja, hogy “Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni” (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani “hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhetõ.”

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy az 1. Vatikáni Zsinat nem a Trienti Zsinat utáni teológia újításait emelte a dogma szintjére, hanem az élő hagyományban meglévő, bennfoglalt tanítást tette kifejezetté. Az Egyházban az átadás folyamán a hagyomány, a hitletétemény fejlődik. Ez a fejlődés a bennfoglalt mélyebb kifejtését jelenti, tehát nem lehet ellentmondásban a bennfoglalttal és a már kifejtettel, különösen nem a visszavonhatatlan dogmákkal. Hasonlóan nem tartalmazhat olyan új dolgokat, amelyek bennfoglaltan sincsenek meg a hagyományban. Befejezésül idézném Lawrence Feingold Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology című könyvét (7. fejezet, a Hagyomány fejlődése című alfejezet):

Néha egyes katolikusok hasonló hibába [a protestantizmus hibájába] esnek, leértékelve az Egyház történetének hosszú szakaszait, mint például a középkort, a skolasztikát, a Trienti Zsinattól a 2. Vatikáni Zsinatig terjedő kort vagy pedig a 2. Vatikáni Zsinattól eltelt időt. Ezek a nézetek bizonyos önteltségről, „párt-szellemről” árulkodnak és összeférhetetlenek a hagyomány Egyház életében történő fejlődésével, ahogyan ezt a Dei Verbum 8. pontjából vett [idézett] szöveg  leírja.

Kegyelemtani összefoglalás (4). A megszentelő kegyelem

Egyik előző bejegyzésben az aktuális kegyelemmel foglalkoztunk. Az aktuális kegyelem következtében lesz egy cselekedet üdvösségre irányuló, ez emeli föl a természetes képességeket arra, hogy a cselekedet olyanra irányuljon, amire az emberi cselekedet önmagában soha nem irányulhat. Az üdvösség Isten színről-színre látása, amint ezt dogmaként tanítja az Egyház (XII. Benedek Benedictus Deus dogmatikus konstitúciója, DH 1000). Ezt az állapotot a földön megelőzi a megigazultság állapota, amelyben Jézus Krisztus megváltásának hatása az egyes ember életében érvényesül. Aki korábban bűnös volt, akinek állapotát az Istentől való elfordultság jellemezte, annak most eltörlődnek a bűnei és Isten fogadott fiává, Isten barátjává válik. Ezt az állapotot egy negatív kijelentéssel és pozitív kijelentésekkel jellemezhetjük. A katolikus tanítás a megigazultságról mind a negatív, mind a pozitív kijelentéseket tartalmazza 1. A megigazultság állapotával részletesen foglalkozott a Trienti Zsinat. A negatív kijelentés a bűnöktől való megszabadulásra vonatkozik. A bűnöktől való megszabadulás azonban többet jelent, mint azt, hogy ezeket Isten Jézus Krisztus megváltása miatt nem veszi figyelembe. A luther-i álláspont szerint a bűnös létezésével kapcsolatban nem történik változás, a bünös emberben megmarad ugyanaz az áteredő bűnnel és személyes bűnökkel terhelt természet, tehát az ember bensőleg bűnös marad, Jézus Krisztus megváltása azonban eltakarja bűnöket Isten előtt. Ha persze a bűn következtében a természet teljes és végzetes megromlását állítják, akkor logikus ez az álláspont, hiszen ez a természet nem gyógyítható, nem emelhető fel még a megigazulásban sem. Minthogy pedig a cselekedetek a természetből fakadnak, ezért a romlott természet cselekedetei semmilyen vonatkozásba nem kerülhetnek az üdvösséggel. Ez azonban nem a katolikus tanítás, amely hangsúlyozza, hogy a megigazulásban az emberi létezésből, a természetből eltűnik a bűnösség, az Istentől való elfordultság, sőt ez a természet visszakapja azt a természetfölötti tulajdonságát, szentségét, amely az ősbűn következtében veszett el. Erről a későbbiekben részletesebben is lesz szó, most először azzal foglalkozunk, hogy hogyan jut a bűnös a megigazultság állapotába.

A reformátorok álláspontja szerint akkor válik valaki megigazulttá, ha megvan benne az a bizakodó hit (fides fiducialis), amelyben hiszi, hogy neki Jézus Krisztus megváltása következtében Isten nem számítja be a bűneit. A Trienti Zsinat dogmaként jelenti ki, hogy a felnőtt az aktuális kegyelem által támogatva képes a megigazultság kegyelmére cselekedetekkel fölkészülni és ez a fölkészülés szükséges is a megigazuláshoz. A fölkészülésben az első a hit, ez a hit pedig több mint az előbb említett bizakodó hit, ez a hit az úgynevezett dogmatikai hit, az Isten által kinyilatkoztatottak igaznak elfogadása (ez ugyancsak dogma).

A dogmatikainak nevezett hit tartalmára nézve részletes útbaigazítást nem ad a dogma. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni azt is, hogy a megigazulás a Katolikus Egyházon kívül is lehetséges. Arról, hogy az ő esetükben milyen hitről van szó, Aquinói Szent Tamás ad útbaigazítást (ST II-II q. 2. a7. ad 3):

Akik azonban anélkül üdvözültek, hogy nem adatott meg nekik a kinyilatkoztatás, azok nem üdvözültek a közvetítőben való hit nélkül. Mert jóllehet nem volt kifejezett hitük, mégis implicit módon hittek az isteni gondviselésben, hitték, hogy Isten az ember megszabadítója tetszése szerint kiválasztott módon, és úgy, hogy másoknak, akik ismerik ezt az igazságot, ezt kinyilatkoztatta, amint ezt Jób könyve (35, 11) mondja: ‘aki többre tanított minket, mint a mező barmait’.

A hit még a Katolikus Egyházon belül sem jelenti az összes hittétel kifejezett ismeretét. Aquinoi Szent Tamás mindenesetre megemlíti, hogy Krisztus és a Szentháromság titkának ismerete szükséges tartalma a hitnek (ST II-II q. 2 a. 7, 8), de nyilván itt sem az összes szentháromságtani és krisztológiai dogma tételszerű ismeretéről van szó. A hit összefoglalását a liturgiában imádkozott hitvallások tartalmazzák. Még azt is megemlítjük, hogy azok az egyes újabb teológiai nézetek, amelyek szerint a világvallásoknak mint kegyelmi „struktúráknak” a tanításai az üdvösséghez szükséges hit tartalmát valamilyen módon adhatnák, valójában  nincsenek összhangban a szükséges implicit hit előbb vázolt tartalmával sem. Ezen implicit hit tartalma ugyanis nem a világvallásokban található meg, hanem inkább az ezektől való, jóllehet nem feltétlenül formális távolodásban, ezek elégtelenségének bizonyos megérzésében, hiszen ebben a hitben valamilyen olyan kinyilatkoztatás után vágyakoznak implicit módon, amely máshol van. (A katolikus hit és világvallások kérdésével is foglalkozik a Hittani Kongregáció Dominus Jesus nyilatkozata.) A hit azonban önmagában nem elég a megigazuláshoz, ugyancsak dogma szerint ehhez még további felkészítő cselekedetek szükségesek. A trienti zsinat föl is sorolja, melyek azok az előkészítő lépések, amelyek a megigazuláshoz vezetnek. A zsinat szerint a hiten kívül a megigazulást előkészítő cselekedetek a félelem, a remény, a kezdő szeretet, a bűnbánat és a jószándék.

Itt a földön a megigazultság állapota azonban nem tart feltétlenül az élet végéig. Dogma mondja ki (amint azt már a régebbi bejegyzésben említettük), hogy ez az állapot a halálos bűn elkövetése által megszűnik. Egy másik dogma szerint, külön kinyilatkoztatás nélkül, senki sem lehet bizonyos a hit biztosságával arról, hogy ő a megigazultság, a kegyelem állapotában van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megigazultságunkkal kapcsolatban a teljes bizonytalanságban vagyunk. Úgynevezett erkölcsi bizonyossággal erről meg lehetünk győződve, ha úgy látjuk, hogy teljesítettük azt, ami részünkről a megigazuláshoz szükséges, Isten irgalmában remélve feltételezhetjük magunkban ezt az állapotot.

Az előzőekben már röviden utaltunk arra, hogy a megigazultság katolikus fogalma nemcsak azt jelenti, hogy Isten nem számítja be bűneinket, hanem azt is, hogy ezek a bűnök ténylegesen eltörlődnek (a Trienti Zsinat dogmája). Az az állapot tehát, amelybe az áteredő bűn és személyes bűneink következtében kerültünk, megszűnik, és az új állapot a megszentelő kegyelem állapota lesz, a megigazulás ugyanis elválaszthatatlan ettől. A Trienti Zsinat dogmája szerint, a megigazulás nemcsak bűnbocsánat, hanem a belső embernek megújítása és megszentelése. Ez az állapotszerű megszentelés a teológiai szerint abban áll, hogy a lélek a megigazulásban egy új, természetfölötti tulajdonságot, minőséget kap, amelyet megszentelő kegyelemnek nevezünk. A Trienti Zsinat a megszentelő kegyelemről (nem használva magát a kifejezést) mint a megigazulás egyetlen formai okáról beszél, amely „Isten igazságossága, nem ahogyan ő igaz, hanem amivel megigazulttá tesz bennünket” (DH 1529). Az Arisztotelészig visszamenő gyakorlat szerint valamit akkor értünk meg teljesen, ha ezt okaiban értjük meg. A Trienti Zsinat a többi okot is említi: a megigazulás cél oka „Isten és Krisztus dicsősége és az örök élet”; megvalósító oka a „könyörülő Isten, aki ingyen megtisztít és megszentel”; kiérdemlő oka Jézus Krisztus szenvedése és halála; eszköz oka pedig a keresztség szentsége.

A megszentelő kegyelem tehát egy új természetfölötti, tartósan megmaradó minőséget ad a léleknek. A megszentelő kegyelem úgy alapja a lélek természetfölötti életének, ahogyan természet alapja a természetes életnek. Ezért szokták a megszentelő kegyelmet átvitt értelemben második természetnek is nevezni. Ahogyan az ember megszületik természete szerint, úgy születik újjá a lélek a megszenteló kegyelmet közvetítő keresztségben és a halálos bűn által elvesztett megszentelő kegyelmet visszaszerző bűnbánat szentségében.

A teológia fölsorolja a megszentelő kegyelem hatásait a lélekre. Dogma szerint a megszentelő kegyelem az isteni természetben való részesedés. A keresztény élet célja az az Istennel való egység, amely majd teljesen Isten színről-színre való látásában fog megvalósulni. Ez az egység nem jelenti a teremtettség, az önálló létezés megszűnésével járó Istenbe „olvadást”, ez az isteni természetben, az isteni életben való részesedés által valósul meg. Ez a részesedés az ember természetének változásával jár, ezáltal alapozódik meg a képességek, az értelem és akarat fölemelése úgy, hogy ezek Istenhez kapcsolódhatnak. A színről-színre látásban ezt a teológia a dicsőség fényének (lumen gloriae) nevezi, a megszentelő kegyelem ennek csírája, valamilyen értelemben ennek kezdete a földi életben.

Amint a neve is mutatja és amint erről már volt szó, a megszentelő kegyelem megszenteli a lelket (dogma). Általános teológiai vélemény szerint a megszentelő kegyelem természetfölötti szépséget ad a léleknek. Ugyancsak dogma szerint a megszentelő kegyelem Isten barátjává, Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé tesz. Biztos teológiai tanítás, hogy a megszentelő kegyelem a Szentlélek templomává tesz.

Amint az előzőekben láttuk, a megigazulás, a megszentelő kegyelem Isten ingyenes ajándéka, amely azonban föltételezi a kegyelemmel együttműködő akarat cselekedeteit. A megszentelő kegyelem állapotában végzett jócselekedetek azonban Isten ígérete alapján már érdemként számítódnak be. Ezzel részletesebben egy régebbi bejegyzés foglalkozott.

A Trienti Zsinat dogmája szerint a megszentelő kegyelemmel együtt a három teológiai erény, a hit, a remény és a szeret erénye is a lélekbe öntődik. Az egyik következő bejegyzés ezzel és a lélek természetfölötti életének dogmatikai alapjaival foglalkozik majd.

 

Jegyzetek:

  1. A megigazultsággal és a megszentelő kegyelemmel kapcsolatban is Ludwig Ott Grundriss der katholischen Dogmatik, (Verlag Nova & Vetera, 11. kiadás, 2005) könyvét használjuk. A másik könyv, amit ugyancsak használunk, Schütz Antal Dogmatikája, amely reprint kiadásban elérhető (Pax Kiadó, 200). Ez utóbbi terjedelménél fogva (kétkötetes) részletesebb az előbbinél. Az újabb dogmatika könyvekből már általában hiányzik az a rendszerezettség, amely alapján világosan látható, hogy milyen súlya van az egyes teológiai kijelentéseknek.