A Rorate Coeli blog tette közzé Athanasius Schneider, astana-i (Kazahsztán) segédpüspök írását a 2. Vatikáni Zsinat értelmezéséről és az Egyház mai válságáról. A blog nem csak felhatalmazza olvasóit az írás teljes terjedelemben való közlésére, hanem erre kifejezetten bátorítja őket. Az alábbiakban az érdekes írás fordítását közöljük.

A 2. Vatikáni zsinat értelmezése és ennek kapcsolata az Egyház mai válságával

Az Egyház mai, előzmények nélküli válságos helyzete összehasonlítható azzal a 4. századi egyetemes válsággal, amikor az arianizmus megfertőzte a püspökségek túlnyomó részét és az arianizmus az Egyház életében uralkodó helyzetbe került. A jelenlegi helyzettel egyrészt a realitások talaján állva kell foglalkoznunk, másrészt ezt természetfölötti lelkülettel kell tennünk – anyánk, az Egyház iránti mély szeretetből, aki a félelmetes és mindenre kiterjedő tanbeli, liturgikus és lelkipásztori bomlás miatt Krisztus szenvedését szenvedi el.

Meg kell újítani hitünket abban, hogy az Egyház Krisztus biztonságot jelentő kezeiben van, és hogy Ő mindig közbelép azokban a pillanatokban, amikor az Egyház hajója felborulni látszik. Napjainkban nyilvánvalóan ez a helyzet.

A 2.Vatikáni Zsinattal kapcsolatban el kell kerülnünk két szélsőséges álláspontot: a zsinat teljes elutasítását (amint ezt a „szedevakantisták” és a Szent Piusz Társaság, SSPX egyes részei teszik) és mindannak a tévedhetetlennek tartását, amit a zsinat mond.

A 2. Vatikáni Zsinat törvényesen összehívott zsinat volt a pápák elnökletével, nekünk tisztelettel kell lennünk ezen zsinat iránt. Ez azonban nem jelenti, hogy el vagyunk tiltva attól, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban jól megalapozott kételyeinket és tisztelettel kifejezett tökéletesítési javaslatainkat elmondhatnánk az Egyház teljes hagyományára és a Tanítóhivatal változatlan tanítására támaszkodva.

A Tanítóhivatal évszázadokon átívelő hagyományos és változatlan tanbeli kijelentéseinek elsőbbségük van, és ezek a kijelentések a későbbi tanítóhivatali kijelentések pontosságát illetően ellenőrző kritériumok. A Tanítóhivatal új kijelentéseinek elvileg pontosabb és világosabb kijelentéseknek kell lenniük, de semmiképpen sem megengedett, hogy ezek kétértelmű és nyilvánvalóan az előző tanítóhivatallal szembenálló kijelentések legyenek. A 2. Vatikáni Zsinat kétértelmű kijelentéseit a teljes hagyomány és az Egyház állandó Tanítóhivatala kijelentéseinek megfelelően kell olvasni és értelmezni.

Kétség esetén az állandó Tanítóhivatal kijelentései (az előző zsinatok és a pápák dokumentumai, amelyek tartalma igazolja, hogy ezek ugyanabban az értelemben a századokon keresztül biztos és ismételt hagyományt tartalmazzák) elsőbbséget élveznek a 2. Vatikáni Zsinatnak azokkal az objektíve kétértelmű és új kijelentéseivel szemben, amelyeket nehéz összhangba hozni az állandó és ezt megelőző Tanítóhivatal bizonyos kijelentéseivel (ilyenek például: az államok kötelessége, hogy nyilvánosan tiszteljék Krisztust, minden emberi társaság Királyát; a püspöki kollegialitás igazi jelentése a péteri primátussal és az Egyház egyetemes kormányzásával kapcsolatban; az összes nem-katolikus vallás káros volta és veszélyessége az üdvösségre).

A 2. Vatikáni Zsinatot úgy kell látnunk és fogadnunk, amilyen ez és amilyen ez valójában volt: mint egy elsődlegesen lelkipásztori zsinatot. Ennek a zsinatnak nem volt szándéka új tanításokat adni vagy ilyeneket definitív formában előterjeszteni. A zsinat kijelentéseiben főleg az Egyház hagyományos és állandó tanítását erősítette meg.

A 2. Vatikáni Zsinat néhány új kijelentésének (például kollegialitás, vallásszabadság, az ökumenikus és vallás-közi párbeszéd, a világhoz való viszony) nincs definitív jellege, és minthogy szemmelláthatóan valójában nincsenek összhangban a Tanítóhivatal hagyományos és állandó kijelentéseivel, ezeket ki kell egészíteni pontosabb magyarázatokkal és doktrinális jelleget tükröző mellékletekkel. A „folytonosság hermeneutikája” elvének vakon való alkalmazása ugyancsak nem segít, minthogy ezáltal erőltetett értelmezések születtek, amelyek nem meggyőzőek és amelyek nem segítenek a katolikus hit változatlan igazságainak  világosabb megértésében, ezeknek konkrét alkalmazásában.

Voltak már esetek a történelemben, amikor bizonyos egyetemes zsinatok nem definitív kijelentéseit később – hála a higgadt teológiai vitáknak – finomították és csöndben kijavították (például Firenzei Zsinat kijelentéseit az egyházi rendet illetően, amelyek szerint a szentség anyaga az eszközök átadása, miközben a biztosabb és folytonos hagyomány szerint elegendő a püspök kézrátétele, amint ezt végül XII. Piusz pápa megerősítette 1947-ben). Ha a Firenzei Zsinat után a teológusok vakon alkalmazták volna a „folytonosság hermeneutikájának” az elvét a zsinat ezen konkrét kijelentésére (amely objektíve téves), védelmezve azt a tételt, hogy az eszközök átadása, mint az egyházi rend szentségének anyaga összhangban van az állandó Tanítóhivatallal, valószínűleg nem alakult volna ki a teológusok között az az egyetértés az igazsággal kapcsolatban, amely szerint az egyházi rend szentségének az igazi anyaga csak a püspök kézrátétele.

A 2. Vatikáni Zsinat kétértelmű és téves értelmezéseket okozó kijelentéseivel kapcsolatban az Egyházban ki kell alakulnia a tanítással kapcsolatos viták nyugodt légkörének. Az ilyen tanítással kapcsolatos vitákban nincs semmi botrányos, hanem ellenkezőleg, ezek hozzájárulnak az Egyház változatlan hitletéteményének biztosabb és sértetlenebb megtartásához és kifejtéséhez.

Nem szabad úgy a középpontba állítani egy bizonyos zsinatot, hogy ezt abszolútizálják és egyenlővé tegyék Isten szóban (Szenthagyomány) és írásban (Szentírás) átadott igéjével. Maga a 2. Vatikáni Zsinat helyesen mondja (vö. Dei Verbum, 10), hogy a Tanítóhivatal (a pápa, a zsinatok, a rendes és általános tanítóhivatala) nincs Isten igéje felett, hanem ez alatt van, ennek van alávetve és csak ennek szolgája (Isten szóban átadott igéje = Szenthagyomány, Isten írásban átadott igéje = Szentírás).

Objektíven nézve a Tanítóhivatal (pápák és zsinatok) definitív jellegű kijelentései nagyobb értékkel és több súllyal rendelkeznek, mint a lelkipásztori jellegű kijelentések, amelyeknek természetüknél fogva tulajdonságuk, hogy változtathatóak, időlegesek, történelmi körülményektől vagy egy bizonyos időszak helyzetétől függőek. Ez a helyzet a 2. Vatikáni Zsinat kijelentéseinek nagyobbik részével.

A 2. Vatikáni Zsinat eredeti és értékes hozzájárulásai: az Egyház minden tagjának egyetemes hivatása van a szentségre (Lumen Gentium 5); Mária Egyházban való központi szerepéről szóló tanítás (Lumen Gentium 8); a világi hívek fontos szerepe a katolikus hit védelmében és terjesztésében, feladatuk az evangelizálásban és az ideiglenes javak megszentelésében az Egyház örök felfogása szerint (Lumen Gentium 4); Isten imádásának az elsőbbsége az Egyház életében és a liturgiában (Sacrosanctum Concilium, 2, 5-10).

Ezek – Mária szerepe, a hívek személyes életének megszentelése, a világ megszentelése az Egyház örök felfogása szerint, Isten imádásának elsőbbsége – a legfontosabb sürgető témák, amelyeknek élő témákká kellene válnia napjainkban. Ebben van a 2. Vatikáni Zsinat prófétai szerepe, amely, sajnos, nem valósult meg kielégítő módon.

Ahelyett, hogy ezen négy szempontot élővé tennénk, a teológiai és adminisztratív „nomenklatúra” elmúlt ötven évben támogatott jelentős része még mindig kétértelmű tanbeli, lelkipásztori és liturgikus témákat támogat, ezzel eltorzítja a zsinat eredeti szándékát és visszaél a kevésbé világos vagy kétértelmű tanbeli kijelentésekkel, annak érdekében, hogy egy másik,  relativisztikus vagy protestáns típusú egyházat hozzanak létre.

Napjainkban ennek a folyamatnak a betetőzését tapasztaljuk meg.

Az Egyház jelen válságának problémája részben az, hogy a 2. Vatikáni Zsinat egyes kijelentéseit – amelyek objektíve kétértelműek vagy azt a kevés kijelentést, amelyet nehéz összeegyeztetni az Egyház állandó tanítóhivatalának hagyományával – tévedhetetlenként kezelik. Így a szükséges implicit vagy hallgatólagos kiigazítással együtt járó vita meg van akadályozva.

Ezzel párhuzamosan ösztönzik azon teológiai kijelentéseket, amelyek szembenállnak az örök hagyománnyal (például az az új elmélet, amely szerint két rendes, Egyházat kormányzó hatalom van, a pápa egyedül és a teljes püspöki kollégium a pápával együtt; az állam semlegességének tanítása az igaz Isten köteles, nyilvános imádását illetően, az igaz Isten Jézus Krisztus, aki minden emberi és politikai közösség királya; annak az igazságnak a relativizálása, hogy a Katolikus Egyház az üdvösség Isten által akart és parancsolt egyetlen útja).

Meg kell szabadulnunk a 2. Vatikáni Zsinat abszolutizálásának, teljesen tévedhetetlenné nyilvánításának láncaitól. Az Egyház iránti őszinte szeretetből és az Egyház változatlan hitének érdekében kérnünk kell a higgadt és tiszteletteljes vita légkörét.

Ennek pozitív jelét láthatjuk abban az előszóban, amelyet XVI. Benedek pápa 2012 augusztus 2-án írt összes műveinek (Opera omnia) a 2. Vatikáni Zsinatra vonatkozó kötetéhez. Ebben XVI. Benedek kifejezi fenntartásait a Gaudium et Spes és a Nostra aetate dokumentumok bizonyos részeivel kapcsolatban. XVI. Benedek szavainak szándékából látható, hogy a dokumentumok bizonyos részeiben lévő hiányosságok nem javíthatóak ki a „folytonosság hermeneutikája” alapján.

Az SSPX Egyház életében való,  kánonjogi és teljes, integrációja értékes hozzájárulás lehet ebben a vitában Marcel Lefebvre érsek szándéka szerint. Napjainkban az SSPX teljes kánonjogi jelenléte az Egyház életében abban is segítene, hogy kialakuljon az építő vita annak érdekében. hogy amit 2000 éve minden katolikus mindig és mindenütt hitt, tisztább és biztosabb módon legyen a hit napjainkban is, ezáltal megvalósítva a 2. Vatikáni Zsinat atyáinak igazi lelkipásztori szándékát.

A hiteles lelkipásztori szándék a lelkek örök üdvösségére irányul – arra az üdvösségre, amelyet csak Isten teljes akaratának hirdetése által lehet elérni (vö. ApCsel 20, 7). A tanításban lévő kétértelműség és ennek konkrét alkalmazása (a liturgiában és a lelkipásztorkodásban)  a lelkek örök üdvösségét fenyegeti és így ellene van az igazi lelkipásztorkodásnak. A tiszta és sértetlen katolikus hit hirdetése és ennek hűséges, konkrét alkalmazása Isten kifejezett akarata.

Csak az Isten akaratának való teljes engedelmesség – aki nekünk Krisztus, a Megtestesült Ige által és az apostolok által kinyilatkoztatta az igaz hitet, amelyet a Tanítóhivatal mindig ugyanabban az értelemben értelmezett és gyakorolt  – hozza meg a lelkek üdvösségét.

+ Athanasius Schneider, a „Maria Sanctissima” főegyházmegye segédpüspöke, Astana-ban, (Kazahsztán).