Az Amoris Laetitia  apostoli buzdítás lényegében az elvált „újraházasodottakkal” foglalkozó 8. fejezete két helyen idézi Aquinói Szent Tamást álláspontja alátámasztásának érdekében. Az első ilyen hivatkozással az előző bejegyzés foglalkozott, most a második hivatkozással foglalkozunk. Az alátámasztandó állítás szerint a házasságtörést állapotszerűen elkövetők bizonyos esetekben megmaradhatnak a megszentelő kegyelem, a szeretet állapotában. A Szent Tamástól vett második idézet ezt azáltal igazolná, hogy rámutatna arra, hogy az általános erkölcsi törvények, erkölcsi elvek (mint például a házasságtörés tilalma) ugyan általában igazak, de amikor ezeket a konkrétumok szintjén alkalmazzuk, akkor már kétséges ezeknek az egyes esetekre való teljes alkalmazhatósága. Az általános erkölcsi elvek ugyanis, ahogyan az általánosságtól haladunk a konkrét felé, elégtelennek bizonyulhatnak. A Szent Tamást idéző szöveg (304, fordítás tőlem):

Komolyan kérem, hogy mindig vegyük figyelembe Aquinói Szent Tamás tanítását és ezt építsük be lelkipásztori helyzet megítélésünkbe: „Jóllehet az általános elvekkel kapcsolatban lehet szükségszerűségről beszélni, de ahogyan egyre inkább a  részletekbe megyünk, egyre sűrűbben találkozunk ezek elégtelenségével…A cselekedetek szintjén az igazság és az erkölcsi helyesség nem ugyanaz mindenki számára, ez csak az általános elvekre igaz. Ahol pedig a részleteket tekintve egyértelmű is az erkölcsi helyesség megítélése, ezt nem mindenki által egyenlő mértékben ismert. Az elvek elégtelenségével találkozunk, amint egyre inkább a részletek felé haladunk.” Az igaz, hogy az egyetemes szabályok valamilyen jót írnak le, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy elhanyagolni, de ezek nem rendelkezhetnek abszolút módon az összes konkrét helyzet esetében.

A szöveg a Summa Teologica-ból, a természettörvénnyel foglalkozó kérdésből idéz. Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a házasságtörés tilalma isteni törvény által is megerősítést nyert, leghatározottabban Jézus Krisztus szavai által (Mt 5, 27-32). Az idézett artikulus (ST I/II q. 94 a. 4) azt a kérdést vizsgálja, hogy vajon csak egyetlen természettörvény létezik-e, amely mindenki számára azonos. Szent Tamás szerint csak egyetlen természettörvény van, viszont figyelembe véve egy ellenvetést, megjegyzi, hogy az egyetlen természettörvény szempontjából a különböző konkrét helyzetek megítélése különböző lehet. Erre a különbségre példát is ad. Általános erkölcsi elv az, hogy ha valakinél valamit megőrzésre elhelyeznek, azt alkalomadtán vissza is kell adni. Mégsem lehet eszerint az elv szerint eljárni, ha például a tulajdonos a visszaadott értéket a haza elleni harc támogatására fordítaná. A természettörvény egységét Szent Tamás abban látja, hogy a felsőbb színtű elvek mindenki számára ugyanazok, de ezek konkrét esetekre alkalmazásával kapcsolatban már lehetnek eltérések. Az mindenki számára elfogadandó elv, hogy a megőrzésre átadott dolgot vissza kell adni, de mégis van olyan konkrét helyzet, amikor ezt az elvet nem lehet „egy az egyben”, valamilyen megkülönböztetés (a dokumentumban gyakran használt szó) nélkül alkalmazni.

A fenti idézet azonban csak akkor támasztaná alá az Amoris Laetitia álláspontját, ha Szent Tamás minden erkölcsi törvényre, nevezetesen a házasságtörés tilalmának a törvényére is vonatkoztatná azt, hogy előfordulhatnak olyan helyzetek, amelyekre az illető törvény „egy az egyben”, megkülönböztetés nélkül nem alkalmazható. Valójában azonban nem erről van szó. A továbbiakban csak néhány, Szent Tamás állápontját megvilágító, közismert helyre hivatkozunk. Szent Tamás ugyanis határozottan vallja, hogy vannak olyan tiltó erkölcsi törvények, amelyek bármilyen körülmények között, „egy az egyben” alkalmazandók. A megőrzésre átadott dolog visszaadására vonatkozó kötelezettség nem ilyen. Az ehhez hasonló testvéri feddés (correctio fraterna) kötelezettségével kapcsolatban így ír Szent Tamás (ST II/II q. 33. a. 3, fordítás tőlem):

A testvéri feddés parancsként kötelező. De figyelembe kell vennünk, hogy míg a törvény tiltó parancsai a bűnös cselekedetet tiltják, addig a nem tiltó parancsok az erények gyakorlására indítanak. A bűnös cselekedet önmagában véve rossz és semmilyen módon sem válhat jóvá, semmilyen idővel vagy hellyel kapcsolatos körülmény nem teheti ezt jóvá, mert ezek önmaguk szerint rossz célhoz kötődnek, amint erről szó van az Ethica második könyvében. Ezért a tiltó erkölcsi törvények mindenütt és mindig köteleznek. Az erények gyakorlása azonban nem történhet meg bármilyen módon, mert figyelembe kell venni azokat a kellő körülményeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az erény gyakorolása ott és akkor történjen meg, ahol ennek meg kell történnie…A testvéri feddés pedig a testvér jobbá válására irányul, ezért ezt parancsnak kell tekinteni, mert ez szükséges ehhez a célhoz. De nem arról van szó, hogy bármely helyen vagy bármely időben a hibázó testvért helyre kell igazítani.

Szent Tamás egyébként a házasságtörés tilalmának egyetemes érvényéről külön is beszél De Malo című művében. Arisztotelésznek az a véleménye, hogy a házasságtörés megengedett, ha ez a zsarnok feleségével történik meg annak érdekében, hogy a zsarnokot megöljék. Szent Tamás azonban megjegyzi, hogy Arisztotelész ebben a kérdésben téved, mert semmilyen haszon, jó érdekében nem megengedett a házasságtörés (De Malo q. 15. a. 1 ad 5).

A fentiekből nyilvánvaló tehát, hogy Szent Tamás álláspontja szerint vannak olyan tiltó erkölcsi törvények, amelyekkel kapcsolatban nincsenek kivételek. Ez egyébként a katolikus erkölcsi hagyomány, a Katolikus Egyház álláspontja. A Katolikus Egyház Katekizmusa kijelenti, hogy egy cselekedet erkölcsisége, erkölcsös vagy erkölcstelen volta három dologtól, három forrástól függ: a cselekedet tárgyától, a cselekvő szándékától és a cselekvés körülményeitől (1749). Ahhoz, hogy egy cselekedet erkölcsileg jó legyen, mindhárom forrás (tárgy, szándék, körülmények) szempontjából jónak kell lennie. Ha a három forrás közül akárcsak egy is erkölcsileg rossz, akkor már a cselekedet erkölcsileg rossz. A tiltó törvények viszont éppen bizonyos cselekedetek tárgyának rosszaságára hívják fel a figyelmet. Ezért a tiltó törvények alól nem létezik semmilyen kivétel, mert itt a cselekvés három forrása közül egy már eleve rossz, ezért a cselekedet erkölcsi minősítését a másik két forrás (a szándék és a körülmények) erkölcsisége nem változtathatja meg (ezek csak mint súlyosbító vagy enyhítő körülmények jöhetnek szóba). A katekizmus világosan fogalmaz (1756):

Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képezõ körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektõl és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.

Sajnos, a katekizmus és más tanítóhivatali megnyilatkozások (ezek közül kiemelkedik Szent II János Pál Veritatis Splendor kezdetű nagy erkölcstani enciklikája) ellenére az elmúlt évtizedekben ismételten fölbukkannak azok az erkölcstani vélemények, amelyek a cselekedet erkölcsiségének a meghatározását elsődlegesen nem a tárgytól, hanem a szándéktól vagy a körülményektől várják. Ennek a törekvésnek a nyomai a 8. fejezetben is feltűnnek, jóllehet az egyértelmű megfogalmazásokat a fejezet kerüli (ezzel bizonytalanságot és kétértelműséget okozva).

Aquinói Szent Tamás idézett szövege tehát elsősorban a valamilyen jó megtételére felszólító, pozitív parancsokra vonatkozik. Ezek esetében a cselekvés tárgya jó, de a teljes cselekvés jóságához még a szándék jósága és a körülmények megfelelősége is szükséges. A körülményekkel kapcsolatban pedig tényleg egyre nagyobb változatossággal találkozunk, ahogyan az általánostól haladunk a konkrét felé. Napjaink kérdése például a migrációval kapcsolatban az, hogy hogyan kell eleget tenni Jézus Krisztus hajléktalanok befogadására felszólító parancsának. A tiltó erkölcsi törvények esetében viszont a rossz bármilyen körülmények közötti elkerüléséről van szó.

Napjaink egyes erkölcsteológiai irányzatai azáltal próbálják a cselekvés tárgyának erkölcsi minősítését kiküszöbölni, hogy azt mondják, hogy az emberi cselekedetek tulajdonképpen önmagukban nézve semlegesek. Az emberi élet kioltása például attól függően válik erkölcsileg megengedetté vagy elítélendővé, hogy ez önvédelemből történik-e vagy pedig ártatlan ember megöléséről van-e szó. Hasonlóan a szexuális kapcsolat önmagában nézve semleges, ezt a körülmények teszik jóvá vagy rosszá, attól függően, hogy ez házasságban vagy azon kívül történik. Ez az álláspont tehát nem ismeri el az emberi cselekedetek körülményektől, szándékoktól független erkölcstani osztályozását, hanem csak egy erkölcstől független osztályozást fogad el. Vannak különböző cselekedetek, amelyek azonban erkölcsi szempontból nem különböznek egymástól, erkölcsileg ezek semlegesek. Erkölcsileg rosszá (vagy jóvá) ezeket csak a szándék és a körülmények teszik. Valójában ez a (katolikus erkölcsi tanítással szembenálló) nézet nem ismeri el az osztályozásnak egy ennél mélyebb, erkölcstani szintjét, amelyben a cselekedet erkölcsi jósága vagy rosszasága a cselekedet belső tulajdonsága. Egyik következő bejegyzésünk többek között ezzel a témával foglalkozik.