Az Amoris Laetitia apostoli buzdítás 8. fejezete a „bajbajutott” házasságokról és a szentségi házasságon kívüli párkapcsolatokról szól. (Ezzel az apostoli buzdítással már egy régebbi bejegyzés is foglalkozott.) A dokumentum több helyen is hivatkozik Aquinói Szent Tamásra, az említett fejezetben két hivatkozás van. Az alábbiakban az első ilyen hivatkozással foglalkozunk.

A hivatkozások végső soron azt igyekeznek igazolni, hogy azok állapota, akik szentségi házasságuk ellenére új kapcsolatban élnek, ugyan nem teljesen tökéletes, de valamilyen értelemben mégis elfogadható, annyira, hogy akár (bizonyos esetekben) áldozhatnak is. Az áldozás a dokumentumban kifejezetten ugyan csak egy lábjegyzetben van említve, de a dokumentumot hivatalosan ismertető Schönborn bíboros egyik interjújában megerősítette, hogy erről szó van (lásd régebbi bejegyzést). Amint látni fogjuk Aquinói Szent Tamás idézett szövegei egyáltalán nem támogatják ezt az álláspontot.

A Szent Tamásra való hivatkozásoknak tulajdonképpen azt kellene igazolniuk, amit a fejezet „kulcsszövege” így fogalmaz meg: „…már nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy mindenki, aki „szabálytalan” állapotban él, meg van fosztva a megszentelő kegyelemtől és a halálos bűn állapotában van” (232. oldal, az angolból való fordítások az én fordításaim). Ez nyitná meg ugyanis az utat a Kasper-féle javaslat, az elvált „újraházasodottak” áldozása felé.

Az első Szent Tamásra hivatkozó szöveg a fejezetben (232 o.):

Aquinói Szent Tamás maga elismeri, hogy valaki a kegyelem és szeretet állapotában van, jóllehet nem képes egyetlen erényt sem helyesen gyakorolni. Más szavakkal, jóllehet valakiben meg lehet az összes belénk öntött erény, mégsem képes ennek egyetlen jelét sem mutatni, mert az illető erény külső gyakorlása nehéznek bizonyul:  „Egyes szentekről azt mondják, hogy bizonyos erényekkel nem rendelkeztek, amennyiben nehézségeik voltak ezen erények gyakorlásával kapcsolatban, jóllehet megvolt bennük az összes erény készsége” (ST I/II q. 65 a. 3 ad 3).

A Szent Tamástól való idézetnek feltehetően azt kellene igazolnia, hogy a házasságtörő kapcsolatban valaki megmaradhat a megszentelő kegyelem, a szeretet állapotában, hiszen az ilyen ember esetében az erények gyakorlása nyilván nehézséget, hiányt szenved, de Szent Tamás ezt a hiányt nem tekinti feltétlenül a kegyelem, a szeretet hiányának. Ez a következtetés azonban csak akkor lenne helyes, ha az erények gyakorlásával kapcsolatos nehézségek minden esetben a halálos bűn állapotára utalnának. Az alábbiakból azonban világosan kiderül, hogy nem erről van szó. Egyébként Szent Tamás ugyanezen artikulus törzsében (respondeo dicendum…) határozottan megállapítja, hogy „az, aki a halálos bűn által elveszíti a szeretetet, elveszíti az összes belé öntött erkölcsi erényt is”, márpedig a házasságtörés nemét tekintve (ex genere suo) halálos bűn.

Aquinói Szent Tamás szövegének teljes megértése nem lehetséges a szerzett erények (virtutes acquisitae) és a belénköntött erények (virtutes infusae) közti különbség megvilágítása nélkül. A kérdés (ST I/II q. 65), amelyből az idézet van, az erények összefüggéséről, kapcsolatáról szól, a középpontban az erényeknek a szeretethez való viszonya van.

A megigazulás következtében a megszentelő kegyelemmel együtt a hit, a remény és a szeretet teológiai erényei is a lélekbe öntődnek. Maga a megszentelő kegyelem a léleknek természetfölötti tulajdonsága, amely a lelket felemeli arra a szintre, hogy képes legyen természetfölötti céljának, Isten színről-színre látásának elérésére. A megszentelő kegyelem nem helyettesíti a természetet, ennek ez csak olyan tulajdonsága, amelyet Isten közvetlen tevékenysége hoz létre. (Ez a közvetlenség azt jelenti, hogy míg a természetes történések, működések mögött két valóságos ok van: Isten mint elsődleges ok és valamilyen teremtett, másodlagos ok, addig itt nincs másodlagos ok.) A megszentelő kegyelem tehát nem helyettesíti, hanem módosítja a természetet. Analóg értelemben mégis lehet ezt új természetnek nevezni, mert ahogyan a természetből fakadnak természetes tevékenységeink, ehhez hasonlóan a megszentelő kegyelemből fakadnak a természetfölötti rend cselekedetei. Azt mondhatjuk, hogy a természet a cselekedetek távolabbi elve, a közelebbi elvek a természet (vele nem azonos) képességei. Az embernek mint szellemi létezőnek a két képessége az értelem és az akarat, de mint anyagi létezőnek vannak egyéb képességei is (ilyen például az érzékelés). A megszentelő kegyelmet kisérő teológiai erények, a hit, a remény és a szeretet az értelmet és az akaratot tökéletesítik úgy, hogy ezek a képességek Istenre, mint a természetfölötti rend szerzőjére és céljára irányuljanak. Jóllehet a teológiai erények nem azonosak azokkal a képességekkel, amelyeket tökéletesítenek, tehát a hit nem azonos az értelemmel, a szeretet és a remény nem azonos az akarattal, mégis analóg értelemben azt lehet mondani, hogy ezek a természetfölötti élet képességei. Ahogyan a természet az alapja a természetes képességeknek, úgy a megszentelő kegyelem az alapja a teológiai erényeknek, amelyek azonban különböznek tőle. A szeretetet (charitas) mégis valamilyen értelemben a megszentelő kegyelem szinonimájaként lehet használni. Ennek egyrészt az az oka, hogy a teológiai erények között a szeretet a legnagyobb (1 Kor 13, 13), a szeretet az, amely soha nem szűnik meg (1 Kor 13, 8). A másik ok az, hogy a szeretet és a megszentelő kegyelem szorosabban vannak egymáshoz kötve, mint a hit és a remény. A halálos bűn a szeretet megszűnését jelenti, hiszen a halálos bűn által valamilyen teremtett dologhoz való ragaszkodás megelőzi annak az Istennek a szeretetét, akit mindennél jobban kell szeretni. A halálos bűnnel megszűnik a szeretet, a megszentelő kegyelem, de a hit és a remény még nem tűnnek el. A halálos bűn állapotában a hitet és a reményt azonban már nem a szeretet élteti, már nem igazán élő hitről és reményről van szó, de a szeretet általi föléledés lehetősége nincs kizárva.

A dokumentum által idézett artikulus azzal foglalkozik, hogy lehetséges-e a szeretet erkölcsi erények nélkül. Szent Tamás álláspontja szerint ez nem lehetséges, ugyanakkor az a tapasztalat, hogy a megkereszteléssel, a szentgyónással az ember nem kerül az erények teljességének, teljes tökéletességének a birtokába. Itt azonban nincs ellentmondás, mert Szent Tamás határozott különbséget tesz az úgynevezett belénk öntött erkölcsi erények (virtutes morales infusae) és a gyakorlással szerzett erkölcsi erények (virtutes morales aquisitae) között. A természetes rend erkölcsi erényei a szerzett erények. Ezek azonban Szent Tamás szerint nem elegendőek a természetfölötti cél, a természetfölötti élet számára. A megszentelő kegyelemmel és a teológiai erényekkel együtt lelkünkbe öntődnek a természetfölötti erkölcsi erények is, amelyek képesítenek arra, hogy az erénynek megfelelő cselekedetek a természetfölötti élet Istenre irányuló cselekedetei legyenek. Szent Tamás arra a kérdésre válaszolva, hogy általában az erények számunkra természetünktől fogva adottak-e, tagadólag válaszol, de megemlíti, hogy azért vannak természetünkben olyan elvek, amelyek a szerzett erények természetes alapjának tekinthetők (ST I/II q. 63 a. 1). Így vannak az értelmi megismerésnek és az erkölcsi életnek olyan elvei, amelyek természetünkkel adottak, hasonlóan természetünkkel adott az akarat jó felé való törekvése is, ezek pedig az erények természetes alapjának tekinthetők. A természetes alapok azonban nem elegendők arra, hogy a természetfölötti életben is megfelelő alapok legyenek. Szent Tamás szerint ezen természetes alapok helyét a természetfölötti életben a teológiai erények veszik át. A természetes, szerzett erények azonban nem épülhetnek természetfölötti alapokra, ezért szükséges, hogy a természetfölötti rendben is meg legyenek azok az Isten által lelkünkbe öntött készségek, amelyek úgy viszonylanak a teológiai erényekhez, mint a természetes erények természetes alapjaikhoz. Ezek a készségek a belénk öntött erkölcsi erények (ST I/II q. 63 a. 3) ¹. A belénk öntött erkölcsi erények azonban nem adják meg a szerzett erények készségeit, nem teszik fölöslegessé a szerzett erényeket. Szent Tamás az Amoris Laetitia által idézett szöveget közvetlenül megelőzően ezt így világítja meg (ST I/II q. 65 a. 3 ad 2, fordítás tőlem):

Néha megtörténik, hogy a készséggel rendelkező mégis nehézséggel találkozik a készségnek megfelelő cselekvéssel kapcsolatban és így ebben nem talál élvezetet és tetszést valamilyen kívülről jövő akadály miatt. Így például akiben megvan a tudomány készsége, nehézséget szenvedhet a megértésben az aluszékonyság vagy valamilyen más gyengeség miatt. Hasonlóan a belénk öntött erkölcsi erények gyakorlása nehéz lehet az előző cselekedetekből fakadó, erénnyel ellentétes beállítódás miatt. Ez a nehézség azonban ilyen módon nem érinti a szerzett erkölcsi erényeket, mivel a szerzett erény megszerzéséhez szükséges cselekedetek gyakorlása által eltűnnek az ellentétes beállítódások.

A fentiek kijelölik azt is, hogy milyen értelemben lehet a dokumentumban sokat emlegetett fokozatosságról beszélni. Addig lehet szó fokozatosságról, fejlődésről, amíg a szerzett erények fejlődése mellet jelen van a megfelelő belénk öntött erkölcsi erény. Ha azonban a halálos bűn miatt nincs már jelen a szeretet, a belénk öntött erkölcsi erények is eltűnnek, és ezután már nem lehet fejlődésről, fokozatosságról beszélni. A szeretet, a megszentelő kegyelem megszűnése után a természetfölötti erényekből csak a nem élő állapotba kerülő hit és remény marad meg. A szerzett erények azonban ideig-óráig megmaradhatnak, ezeknek ugyanis nem elengedhetetlen feltétele a természetfölötti szeretet. Ez magyarázza azt, hogy a házasságtörő állapotban lévő kapcsolatokban is lehetséges valamilyen hűség és a gyermekek felnevelésének kötelezettségét is lehet valamennyire teljesíteni. Ezek a csak szerzett erények azonban a természetfölötti élet szempontjából hiányosak a belénk öntött erkölcsi erények nélkül, amelyek a megtéréssel, a bűnbánattal a gyónás szentségében szerezhetők vissza.

A fejezet Szent Tamásra való második hivatkozásával egyik következő bejegyzés foglalkozik majd.