Már régebbi bejegyzésekben is említettük a monogenizmus-poligenizmus témáját. A monogenizmus szerint az emberi nem minden tagja az ősszülök, Ádám és Éva leszármazottja. A poligenizmus szerint ezt az elképzelést cáfolja a természettudomány, ez nem illik bele a fejlődés általános elméletébe, az emberiségről szóló genetikai ismeretekbe. Az emberré válás nem csak két egyedben történt meg, hanem ennél (még esetleg földrajzilag is) szélesebb körben.
A monogenizmus-poligenizmus kérdésének azonban mélyreható teológiai vetülete is van. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Kenneth W. Kemp tanulmánya, Edward Feser tomista blogának több bejegyzése és Mike Flynn interneten megjelent írása. A Teremtés könyvének második fejezete szerint Isten egyetlen embert teremtett, Ádámot, majd később Évát. A modern teológia felveti a kérdést, hogy ebben a fejezetben vajon szó van-e egyáltalán valamilyen tényről, vagy csak az író ilyen elbeszélés, Ádám és Éva alakjának vázolásával akarta megvilágítani az emberi nem egységét. Ádám és Éva valóságos létezésének kérdése azonban még ennél is fontosabb az ősbűn és az ebből fakadó áteredő bűn helyes felfogása szempontjából. A katolikus álláspontot röviden így foglalhatjuk össze:
- Ádám birtokában volt az eredeti szentség is igazság állapotának, amely állapothoz még az úgynevezett természeten kívüli ajándékok (dona praeternaturalia) is járultak. Az első emberpár állapotát a katolikus teológia a megszentelő kegyelem állapotaként jellemzi. Ez az állapot nem az ember természetes állapota, ez nem tartozik az ember természetéhez, hanem itt Isten természetfeletti ajándékáról, Isten meghívásáról van szó. Az ehhez az állapothoz járuló természeten kívüli ajándékok (ilyen például a szenvedéstől és haláltól való mentesség) nem elválaszthatatlanok a megszentelő kegyelem állapotától, de az első emberpár rendelkezett ezekkel az ajándékokkal is.
- Ádám bűne, az ősbűn (peccatum originale originans) miatt elvesztette az eredeti szentség és igazság állapotát, a természeten kívüli ajándékokkal együtt.
- Istennek ezen ajándékait azonban nemcsak saját maga számára vesztette el, hanem minden leszármazottja számára. Ádám ezen bűne minden emberre átöröklődik áteredő bűnként (peccatum originale originatum) a nemzés, a leszármazás útján. Az áteredő bűn azonban nem a leszármazottak személyes bűne, hanem bűnös állapot, amelynek lényege annak a megszentelő kegyelemnek a hiánya, amely Isten ajándékaként járna az embernek. Az áteredő bűn következtében az emberi természet is sebet kapott, aminek következtében ennek erői meggyöngültek. A klasszikus megfogalmazás szerint értelmünk elhomályosult és akaratunk rosszra hajlóvá vált.
A fentiek szerint az ősbűn Ádám személyes bűne, amelynek következtében minden ember az Ádámtól való leszármazás által az áteredő bűn állapotában fogan. Az ebből az állapotból való szabadulást Jézus Krisztus megváltása hozta el és az egyes ember a keresztség szentsége által szabadul meg az áteredő bűntől. Ez a mentesség azonban nem jelenti azt, hogy visszakapjuk az ősszülőknek adott természetfeletti adományokat is, így jelen üdvrendben Isten felé vezető utunkon elkísér bennünket a szenvedés és a halál.
Első pillanatra látszik, hogy a poligenizmus természettudományos elképzelése nem illik ebbe a teológiai keretbe. Hiszen a poligenizmus szerint nem beszélhetünk Ádámról és Éváról és így az ő személyes bűnükről sem. Ha nem beszélhetünk Ádámról és Éváról, ha őket csak mitikus alakoknak tekintjük, akkor nyilvánvalóan nem beszélhetünk a minden emberre a tőlük való leszármazás utján öröklődő áteredő bűnről sem. A modern teológia ezért (és más okokból is) megpróbálkozott az áteredő bűn tanának „gyengébb” felfogásával. Így az ősbűnt nem Ádám személyes bűnének gondolják, hanem egy adott közösségben elkövetett bűnnek. (Megjegyezzük, hogy ez az elgondolás önmagában még nem zárná ki a bűn személyes voltát.) Az áteredő bűn leszármazás útján történő átöröklését is megpróbálják gyengíteni, amennyiben ezt az állapotot nem közvetlen személyes állapotnak gondolják, hanem a világ bűnének, valamilyen „strukturális bűnnek”, elfeledvén azt, hogy ezek csak okozatai az eredeti oknak, az áteredő bűnnek.
Többek között az ilyen elképzelésekkel szemben adta ki XII. Piusz pápa Humani generis (1950) című enciklikáját, amely ezt írja a poligenizmusról (DH 3897):
Keresztények ugyanis nem fogadhatják el azt a nézetet, amelynek képviselői szerint Ádám után a földön vagy voltak olyan, valódi emberek, akik nem természetes nemzés útján minden ember ősapjától származtak, vagy pedig Ádám sok ős összességét képviseli; semmiképpen nem látható, hogyan lehetne ezeket az álláspontokat összeegyeztetni azokkal, amikre a kinyilatkoztatott igazság forrásai és az Egyház Tanítóhivatalának határozatai az eredeti bűnnel kapcsolatban tanítanak nekünk; ez ugyanis egy Ádám által egyénileg, valóságosan elkövetett bűnből származik, és nemzés által mindenkibe átvitetvén minden ember sajátja.
A múlt évszázad utolsó évtizedeiben, a mai ember génjeinek vizsgálata folyamán újabb érveket találtak a monogenizmussal szemben. Ezen érvek szerint van olyan, emberben megtalálható gén (DRB1), amely nagyszámú variációi nem adódhattak volna tovább, ha az ember faj történetében (akár ennek kezdetén, akár később) lett volna egy olyan „szűkület”, hogy a faj mindössze csak két egyedből állt volna. Ezeket az érveket a szaktudomány is vitatja. A továbbiakban természetesen nem foglalkozunk szaktudományos kérdésekkel, ehelyett egy olyan elméletet ismertetünk, amely föloldja a teológiailag indokolt monogenizmus és a természettudományok által jobban támogatott poligenizmus közti ellentmondást.
Az emberi faj (species) biológiai, fejlődéstani, örökléstani vizsgálata inkább arra utal, hogy az emberré válás nem a monogenizmus, hanem a poligenizmus keretei között történt. Ugyanakkor a kinyilatkoztatás, a teológia alapján ennek az emberi fajnak az első egyedei csak Ádám és Éva voltak. Az ellentmondás feloldása érdekében érdemes megvizsgálni azt, hogy az emberi faj, mint biológiai értelemben vett faj és mint filozófiai-teológiai értelemben vett faj ugyanaz-e. A biológiai értelemben vett faj meghatározásának szaktudományos kérdésébe most ne menjünk bele. Elég most számunkra az, hogy a fajon belül az egyedek képesek újabb fajhoz tartozó egyedek nemzésére.
Az emberi fajt filozófiai értelemben az jellemzi, hogy ezen faj egyedei a halhatatlan lélek által megformált egyedek. Ennek eredményeként az ember olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekkel az állatok nem rendelkeznek, képes absztrakt, egyetemes ismeretek megszerzésére, megismerése és a jóra való vágyódása túlmutat anyagi környezetén. A filozófiai értelemben vett emberi faj akkor kezdődött, amikor egy állat foganásakor (vagy esetleg az állat életében később) a forma szerepét Isten közvetlen teremtő tevékenységének eredményeként a halhatatlan lélek töltötte be. Ez nem járt közvetlenül megtapasztalható biológiai változásokkal, az első ember-bébi (akit Ádámnak nevezünk) a többi állat, szülei, törzse stb. környezetében kezdett el növekedni és a növekedés folyamán vehette észre, hogy ő valahogyan más, mint társai. Aztán Ádám találkozott egy olyan nősténnyel, aki ugyancsak más volt, mint társai és így találtak egymásra. Így lettek a filozófiai értelemben vett emberi faj első képviselői anélkül, hogy biológiai értelemben véve is új faj egyedeiként jelentek volna meg. Ez a kezdet azonban teológiai értelemben is új kezdetet jelent, mert Ádám és Éva meghívást kaptak az Istennel való barátságra is a megszentelő kegyelemben. Ennek az állapotnak az ősbűn vetett véget. Az ősbűn miatt elveszett a fejlődésnek az az új, természetfeletti lehetősége is, amely Ádám, Éva és utódaik előtt állt, ehelyett egy súlyos visszaesés történt. Ádám utódai változatlanul ugyanazon biológiai fajon belül éltek. A halhatatlan lélek jelenléte az Ádámtól való leszármazottak tulajdonsága lett, de ez a lélek magán viselte az áteredő bűn sebeit. A biológiai faj nem Ádámtól származó egyedeinek nem volt halhatatlan lelke. A biológiailag azonos fajon belül olyan párosodások is történhettek, amelyben az egyik félnek Ádám leszármazottjaként halhatatlan lelke volt, a másik fél viszont csak állati lélekkel rendelkezett. Ezekben az esetekben azonban a valamilyen ágon Ádámtól való leszármazás miatt az utódok is rendelkeztek a halhatatlan lélekkel. Az idők folyamán Ádám utódai a halhatatlan lélek képességeiből fakadó tulajdonságaik, evolúciós előnyeik alapján gyorsan dominánssá váltak, így a filozófiai-teológia faj és a biológiai faj egy idő után azonos kiterjedésű lett, ma már nem lehet ezekről, mint egymástól különbözőekről beszélni. Azonban erre az egykori különbözőségre utalhatnak az olyan gének, amelyek variánsainak változatossága nem engedi meg annak feltételezését, hogy valaha a (biológiai értelemben vett) populáció csak két egyedből állt volna.
Valójában nincsenek biztos ismereteink arra nézve, hogy hogyan történt a hominizáció, a kinyilatkoztatás ezzel kapcsolatban az alapvető tényekre szorítkozik, a „hogyan” részletes kifejtése nélkül. A fenti elmélet megmutatja azt, hogy az Egyház hagyományos álláspontját nem kell feladni még akkor sem, ha látszólag ellentétbe kerül valamilyen tudományos eredménnyel. Ilyen esetekben meg kell alaposan vizsgálni, hogy mire vonatkozik az álláspont és mire vonatkoznak az ellentétesnek látszó tudományos eredmények. A kettő között végső soron ellentét nem lehet, mert a teremtő Isten és a kinyilatkoztató Isten ugyanaz.
Pár hónapja szóba került a kérdés. A mostani bejegyzés világossá tette az akkor leírtakat.
Köszönet érte!
Szívesen tettem.
Nagyon elgondolkodtató írás ez. Beugrott, hogy divinity blogja is sokat foglalkozik a témával, magas színvonalon. Ismered pl. ezt? A kommentek is érdekesek, Szabados Ádám még a két Piusz pápát is említi. Az utolsó kommentje majd’ egy évvel később keletkezett, tükrözve a tudomány változását, ami lassan igazolni látszik az egy emberpár elméletét. http://divinity.szabadosadam.hu/?p=10145
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a bejegyzésre. Elolvastam és a kommenteket is átolvastam. Hasznos volt. Érdekes, hogy a szerző egyik kommentjében azt a szöveget idézi XII. Piusz pápától, amit én is.
A monogenizmus kérdésében azonos álláspontot képviselünk. Az evolúciót illetően: ez lehetett fölkészülés az igazi hominizációra. Ez azt jelenti, hogy egyszer egy állat szülőktől származó lényt már nem az „állati lélek” éltette, formálta meg, hanem az Isten által közvetlenül teremtett, halhatatlan lélek.
Tisztelt Matthaios!
Nem vagyok sem teológus sem filozófus, viszont nagyon nagyra tartom, hogy egy ilyen blogot üzemeltet. Elgondolkodtató az írása és engedje meg, hogy pár mondatban reagáljak a gondolataira.
Először is szeretném ha tudná, hogy nem kötözködés vezért, hanem az, hogy azonos alapokon álló emberek – én is katolikus vagyok – valamiképpen Isten kegyelméből és a közös gondolkodás segítségével közelebb kerüljenek az igazsághoz olyan kérdésekben, amelyek a legjobb tudomásom szerint – és amennyire az írásában észrevehető a teológusok szerint – sem lezárt. Ha viszont bármi olyat mondanék, amely ellenkezik akár a Szentírással, akár a Hagyományunkkal, akkor kérem lőjön le és mutassa meg, hogy tévesen gondolkodom és visszavonom a gondolataimat.
Viszont elgondolkodtató, mitöbb számomra nem egészen elfogadható ez az írása.
Az első gondom a tudomány és a teológia kapcsolátának kérdését érinti.
Amennyire én látom – bár van a tudományterületeknek autónómiája – de az egyes tudományok úgy épülnek egymásra, mint a piramis. Az alapot a fizika nyújtja, erre épül a kémia, amire rátelepszik a biológia és végül eljutunk a humán tudományokra, így a társadalomtudományokra és pszichológiára. Bár a tagok külön-külön értelmezhetőek, de ha azok alapjai megkérdőjeleződnek, akkor a felépítmény sem lehet stabil.
Ön azt fejtegette, hogy a fizikia nem képes a valóságot teljesen leírni. Ebben igaza van, hiszen a fizika a matematikai redukciója révén egy olyan tudománnyá vált, amelyek csak rövidebb-hosszabb ideig élő modelleket képes létrehozni. Ezek a modellek azonban nélkülözik a valóság alapot, hiszen a testeket egy olyan speciális nézőpontból – mérhetőség nézőpontjából – vizsgálja, amely csak egy részét jelenti a valóságnak. Ez azt jelenti, hogy nem a valóságot írja le, így a ráépülő tudományok sem lehetnek teljesen alkalmasak arra, hogy a valóságot leírják. Az elméletek leginkább csak absztrakt magyarázatok, amelyek célja, hogy az fizika módszertanával kimutatott tényeket – amely nem lehet egyenlő a valósággal – a lehető legegyszerűbben megmagyarázza. Az Occam borotvája elv önmagában is önkényes – miért kéne a valóságnak a legegyszerűbbnek lennie – de használhatóságuk miatt a tudomány területén el lehet fogadni.
Viszont ha a tudomány egy absztrakt világot hoz létre – legyen az bármennyire közel a valósághoz – sosem lehet egyenlő a valósággal. Az első kétségem tehát az, hogy a teológiát kell-e ehhez a viszonylagos igazsághoz bármennyire is igazítani. Szeretnék utalni a deizmusra, amely erősen támaszkodott arra a Newton-i világképre, amely a 18-19. században egyeduralkodó volt. Azóta a fizika meghaladta a világképet. Biztosan bölcs dolog-e a tudomány szédületes változásához igazítani a mi igazságainkat? Én úgy vélem, hogy nem.
A következő ellenvetésem a fejlődéssel kapcsolatos, hiszen az evolúció a fejlődéselméletek egy fajtája. A fejlődéssel is több gond van, hiszen ahogy felfogjuk az az, hogy jobbá válik tőle a világ. A fejlettebb jobb, mint a fejletlen. A nagyobb növekedés jobb, mint a stangálás. Ez egy olyan fogalom tehát, amely körbevesz minket és teljesen mindennapi. Viszont komoly következményei vannak és erős ellenvetések.
Az első az, hogy a Szentírás tanúságtétele nemhogy igazolná, hanem éppen, hogy cáfolja ezeket. Gondoljon kérem a bűnbeesés tényére. Nem állítható, hogy a korábbi állapothoz képest jobb lett az embernek. A teremtés könyve ezután kitér az emberi életkorok fokozatos csökkenésére, és szellemi hanyatlásra, amelynek Isten a Vízözönnel vetett véget. Vagy emlékezzen kérem arra, hogy hogyan távolodott el a zsidó nép fokozatosan az Istentől. Míg Ábrahám láthatta a Szentháromságot – amelyet Rubljov is gyönyörűen megörökített, míg a pátriákák és Mózes közvetlenül beszélt az Úrral, addig a bírák korában a bírák egy része már prófétákat kellett, hogy alkalmazzon, és ugyanez érvényes a királyokra is. Viszont még így is a próféták a kinyilatkozatás egy-egy szeletét hozták el az embereknek, addig a fogság után már nem igazán találkozunk velük – gondoljon arra, hogy a Makkabeusok könyvében is kétséges, hogy mit kell tenni a széttört megszentségtelenített oltárral, és el is napolják a kérdést addig, amíg ismét próféta nem támad Izraelben. Végül maga a Messiás jön el. De ez nem fejlődés, hanem az elhomályosulás miatt történhet meg, hiszen ahogyan a gonosz szőlőművesek példabeszéde is mutatja a szőlőművesek egyre kevésbé fogadják be a Gazda parancsait. Maga Krisztus urunk is kifakad Lukácsnál, hogy ha “amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Végül a világunk az Utolsó Ítélettel fog beteljesedni, de vajon nem ponta az Apokalipszis könyve a legékesebb példája annak, hogy mennyire lehanyatlik a világ, amikor az Antikrisztus eljön? Vajon az üdvtörténet nem pont az Isten irgalmának a tanúságtétele – többek között – hogy nem hagyta sosem magára az embert, hanem a neki megfelelő időben újabb és újabb igazságokat nyilatkoztatott ki, nehogy azok feledésbe merüljenek? Mitöbb, az emberi történelemben, főleg Krisztus urunk után vajon ebben nem éppen egy ellenüdvtörténetet kell látnunk kibontakozni, ahol a Sátán – mint Isten majma – megtestesül, hogy minél többeket kárhozatba taszítson?
Maga a hagyomány is megerősíti a fentieket, hiszen ahogyan nagyon helyesen kimutatta: az igazság nem bővül, csak kibomlik egy-egy kornak megfelelően. Ha valóban lenne fejlődés, akkor egyre magasabb és magasabb kinyilatkoztatásoknak kéne jönnie, de ezzel szemben – nagyon helyesen – a kinyilatkoztatás véget ért. Tehát azóta csak minden egyenlő, vagy hanyatlik. De a teológiai vitákban nem azt vehetjük észre, hogy ami egyértelmű volt az apostoloknak, azok már kezdtek elhomályosulni maguknak az aposolok tanítványainak is, mitöbb maga Péter apostol, a kőszikla is nem esik olyan tévesbe, hogy azért Pálnak kelljen megfeddnie? Az azóta történt fájdalmas egyházszakadások sokaságáról nem is beszélve… Továbbá a fejlődés indukálja azt is, hogy a mai ember magasabbrendűbb lenne, mint maguk az apostolok, hiszen azóta fejlődtünk. Nem teljesen abszurd ez a feltevés?!
Végül egy puszta filozófiai felvetés. Nem abszurd azt gondolni -egy matematikai példával élve – hogy önmagától a kettőből egyszer három lesz? Vagy a háromból négy? Hiszen ha nincs valami, ami külsőleg belenyúljon a folyamatba, akkor semmilyen mennyiség nem lehet több, mint ami. Nem abszurdabb-e ennél az, hogy az alacsonyabb rendű mindenféle külső beavatkozás nélkül per se magasabbrendább legyen? Viszont a marxizmus filozófiája pont ezt állítja. Lehet azt mondani, hogy ez a külső beavatkozás Isten. De nem veszélyesek ezek a gondolatok és nem nyitnak könnyen teret annak, hogy Isten csak valami olyanná redukáljuk, amellyel egyszerűen hozáidomuljunk egy olyan elmélethez, amely szemben van Isten tanításával? Nem hasonló ez a felszabadulás teológiájával, amelyről az emeritus pápánk nagyon bölcsen észrevette időben, hogy bújtatott marxizmus?
Ha a fejlődést kritizáltam, akkor most az evolúcióról és a konkrét írásáról is engedje meg, hogy szóljak pár szót.
Az evolócióban az állatok elpusztultak. Ezek maradványaiból szűrték le magát az elméletet is. Tehát a halál és a szenvedés nem az emberré válás idején kezdődött el. Mégis milyen bűnbeesés történhetett az állatok idejében ezek szerint, amely miatt azoknak el kellett pusztulniuk, és – minden valószínűség szerint – szenvedniük kellett? Hiszen nincs szabad akaratunk. Vagy nem csak embernek van szabad akarata? Vagy visszamenőlegesen kell bűnhődnie minden lénynek az ember bűnbeesése miatt?
További gond, hogy akárhogyan is nézzük a dolgot minőségbeli különbség van ember és állat között. Matematikai sorozattal hasonlatával élve, lehet arról beszélni, hogy az állat megközelíti az embert, mint egy matematikai sorozat az 1-t, de sosem válhat azzal egyenlővé. Hogyan lehetséges az tehát, hogy az első ember szaporodjon az állatokkal? Hiszen az egy másik faj. Ön arról ír, hogy a biológiai és a filozófiai faj elkülöníthető, de ez az elképzelés feltételezi, hogy az emberi faj függetlenül létezhet, mint egy platóni idea, hiszen külön választotta az filozófia és a biológiai fajt. Ezek szerint a majom formája valamilyenképpen átfedi az ember formáját, így tudván keveredni egymással, ezzel viszont megkérdőjeleződik a kettőjük különbsége, hogy az anyagi realizálódásuk valamilyen formában összemosódik, így a formájuknak is össze kell mosódniuk. Félő, hogy ezzel az ember könnyen átcsúszhat az állatok közé azaz nem világos a különbségtétel a kettő között. AMinek viszont meg kell lennie, hiszen az ember minőségbelileg magasabbrendűbb és mint ilyen nem lehet állat. Ha így lenne, akkor egyfelől elképzelhetőek lennének keveréklények, továbbá az ember Istentől származó méltósága is sérül. De még ha igaza is lenne, bárhogyan is nézzük az állatokkal való közösülés – hiszen lényegben erről van szó – sehogyan sem látom, hogy hogyan lehetne összeegyezthető Isten tanításával, hiszen ez kifejezetten tiltott, mitöbb undorító. Ez a feltételezés azonban engedélyezné ezt, hiszen Ádám is így járt el, ezzel ingen súlyos morálteológiai problémát okozva, továbbá ellentmondana már a mózesi törvényeknek is. Ez a Maugli-effektus komolyan leértékelné az embert, mint Isten képmását és hasonlatosságát.
Az elmélet további gondja hogy kimondatlanul egy olyan embert feltételez, aki alacsonyabbrendű, mint a mostani – pl. azért, mert nem okoz neki gondot egy majommal családot alapítani. Viszont ha elfogadja azt, amit feljebb mondta, akkor az ilyen elképzelés abszurd és ellentétes a hanyatlás elvével, hiszen nem hogy alacsonyabbrendűbb volt, mint a mai ember, hanem legalább azonos, ha nem magasabbrendűbb abban az értelemben, hogy közelebb volt az Istenhez. Továbbá nem látom, hogy Éva teremtésének története hogyan lehetne úgy értelmezhető, hogy az Ön elképzelésével összhangban legyen.
Értem, hogy az evolóció manapság divatos. Azt is, hogy ez most a legjobb elméletünk – legalábbis sokak szerint.. De a tudománytörténet tanulmányozva talán belátható, hogy ezek olyan földi és változandó dolgok, amelyek nem az igazságot, csak az ember kíváncsiságát tükrözi. És ha nem lehet, akkor talán nem is szabad törekedni, hogy az Igazságunkat megfertőzze.
Köszönöm, hogy elolvasta az ellenvetéseimet, remélem fog tudni válaszolni rájuk. Kérem bocsássa meg, ha néhol keményen írtam, de nem Önt akartam ezzel támadni, hanem az elmélet, mert féltem az Igazságot. Remélem igaz gondolatokat tudtam megfogalmazni.
Tisztelettel,
egy olvasója
PS. Elnézést, sajnos az előző bejegyzésembe több hiba is csúszott. Azt hiszem, hogy a nagyja érthető, viszont pont egy bonyolultabb helynél elég zavarosra sikerültek a mondataim, ezért szeretném azt újrafogalmazni.
Az állati és az emberi formáról volt szó. Ugye ha jól tudom az arisztotelészi formák nem önállóan léteznek, hanem az anyaggal összefüggésben. Továbbá azt is írtam, hogy ha jól érettem, akkor a blogíró elkülöníti a biológiai és a filozófiai fajt. Ez azt jelenti, hogy a filozófiai fajt – amely a forma és az anyag egységében jelenik meg – nem egyezik a biológiai fajjal. Az első kérdés arra irányult, hogy mennyire legitim a kettő kettéválasztása. Nem válunk-e ettől szélsőségesen realistává, mert nekem nem világos, hogy hogyan lehet elképzelni.
Úgy látom, hogy ez a kettő ugyan nem feltétlenül fedi egymást – hiszen a biológia nem fizika és vice versa – viszont azt talán ki lehet jelenteni, hogy mind filozófiai, mind biológiai értelemben az egészséges egyedek közötti szaporodás egy sarkalatos pont, hiszen enélkül képtelen fennmaradni. Az is világos, hogy ezeknek az utódoknak szaporodóképesnek kell lenniük.
Ha ez így van, akkor viszont kétséges, hogy mennyire különül el az a még nem emberi faj és az emberi faj egymástól, hiszen a lényeg adó formájuk ezek szerint az anyagban olyan lenyomatot képeznek, amely biológiailag nem elkülöníthető. Egy pecsét hasonlatával élve olyan, mintha a két pecsételő ugyanaz lenne. Ekkor viszont kétséges, hogy mennyire beszélhetünk kettő különbözőről. Hiszen ha a lenyomat ugyanolyan, akkor talán a pecsételő sem különbözik érdemben. Ezzel viszont aláássuk az ember tekintélyét és teret engedünk annak, hogy az embert állatként fogják fel.
Továbbá komolyan kétséges, hogy a feltételezett Ádám és Éva gyermeke az állatokat végül is embereket, vagy állatokat, vagy keveréklényeket hoznak-e világra. Hiszen nincsenek elkülöníthető ideák, amely az anyagtól függetlenül léteznének Arisztotelész szerint, így viszont egy állat és egy ember frigyéből ha születik valami, akkor vajon tekinthető-e teljesértékű embernek?
Én úgy vélem, hogy a kettő nem ugyanabból a “pecsételőből” származik. Ez azt is jelenti, hogy felépítésében és külsejében is másnak kell lennie az embernek, mint a nemembernek, hiszen az ember, mint teljes egész nem lehet ember csak a értelmével, hanem szükséges ehhez az egész teste is. Így viszont kétséges, hogy egy testileg is elkülönülő faj hogyan hozhatna létre közös utódott egy állattal.
Sajnos csak most jutottam hozzá, hogy hozzászólására válaszoljak. XII. Piusz pápa Humani Generis enciklikája megállapítja (DH 3896), hogy a Tanítóhivatal nem tiltja, hogy kutatások tárgya legyen az a kérdés, hogy az első ember teste származhatott-e „már létező élő anyagból”, jóllehet megfontoltságot és óvatosságot ajánl ezzel kapcsolatban.
Tehát nem kell feltétlenül elutasítani azt az elméletet, hogy volt egy még nem ember pár, akitől egy ember „született”, azaz a megfogant zigóta lényegadó formája nem anyagi eredetű volt, hanem ez az Isten által közvetlenül létrehozott halhatatlan emberi lélek volt. Az első embert így Isten közvetlenül teremtette, de nem kell szószerint ragaszkodni a második teremtéstörténet „föld agyaga” (Ter 2, 7) kifejezéséhez, azaz Isten használhatott egy állati ősöktől származó zigótát is. Ezen elmélet szerint egy új faj jött létre, de ez az új faj faji jellegzetességét elsősorban nem a biológia, hanem Istennek az emberi lelket közvetlenül létrehozó tevékenysége által nyerte. Tulajdonképpen ez ma is így van, mert a megfogant ember halhatatlan lelke nem a szülők nemző tevékenységéből származik, „nem a szülők hozzák elő” (KEK 366), hanem ez Isten közvetlen teremtésének az eredménye.
Az állati szülők csak egy olyan előkészületet, felkészültséget adtak, amely szerint ez a test alkalmas arra is, hogy ezt a halhatatlan lélek formálja meg, de az állati szülők esetében a lényegadó forma csak anyagi eredetű volt. Ezért esetükben szó sem lehetett szellemi ismeretekről, az akaratnak az anyagi jót meghaladó, szellemi jó felé irányulásáról.
Itt tehát arról van szó, hogy van az anyagnak egy olyan biológiai (például genetikai) felkészültsége, amelyből az új élőlény előállhat mind egy tisztán anyagi eredetű forma által, mind a halhatatlan lélek mint forma által.
Az ősbűn által az ősszűlők elvesztették a megszentelő kegyelmet és az ezt kísérő, haláltól és szenvedéstől mentesség adományát. Ezt a nyomorult állapotot követhette az, amiről a bejegyzés szól. A bejegyzés persze csak egy elméletet ismertet, amire nézve semmi bizonyíték nem áll rendelkezésre. Az elmélet magyarázatot adhat a monogenizmussal szemben a populáció-genetika által felhozott ellenvetésekre. De ismétlem, mindez csak egy elmélet. A kérdéssel egyébként nem foglalkoztam a bejegyzés megírása óta.
Megemlíteném még, hogy Aquinói Szent Tamás nem tartja lehetetlennek, hogy a hatnapos teremtést követően új élő fajok keletkezzenek. Szerinte erre meglehetnek a teremtésben az „aktív potenciák”, természeti erők, amelyek hatásukat később fejtik ki (ST I, 73. kérdés, 1. szakasz, válasz a harmadik ellenvetésre).
Köszönöm szépen a válaszát, nem akartam túlzottan támadó lenni. Elnézést, ha néha túlzásokba estem. Továbbá köszönöm, hogy leírta a témához tartozó Tanítóhivatali megnyilatkozásokat.