A keresztény vértanúk serege 2015-ben, Libiában 21 fővel gyarapodott. A 21 kopt vértanú csatlakozott azok sorához, akik Jézus Krisztus mellett életükkel tettek tanúságot. Az első vértanú, István diakónus által megkezdett sor tovább gyarapodott. Vannak idők, amikor a vértanúk kevesebben vannak, vannak idők, amikor sokaknak kell életükkel tanúságot tenni. Ez a történelmi körülményektől is függ. Még a 18. századi Európában is voltak keresztény vértanúk, amint ezt a francia forradalom alatt kivégzett kármelita nővérek példája mutatja. A 20. század legnagyobb keresztényüldözése a Szovjetunióban volt. A szovjet hatalom a legnagyobb ortodox egyház szinte teljes hierarchiáját és papságát kiirtotta. Legfrisebb hír: kivégeztek 100 asszír keresztényt.

A 21. század első évtizedeinek vértanúi közel-keleti keresztények, olyan egyházak tagjai, amelyek közül több az eredetét az apostoli korig vezeti vissza. A hagyomány szerint a kopt egyház alapítója Szent Márk evangelista volt, aki Alexandriában szenvedett vértanúságot. Olyan keresztény egyházakról van szó, amelyek ezeken a helyeken éltek szinte a kereszténység születése óta. Az első szakadások az efezusi és a kalcedoni zsinatok után történtek. A szakadások mögött krisztológiai eretenekségek voltak. A 4. és 5. század kereszténységét a krisztológiai álláspontok és az ezeket támogató területi egyházi hierarchiák, a patriarchátusok harca jellemezte. A doktrinális kérdések idönként összefonódtak egyházpolitikai, hatalmi harcokkal is. Az nesztorianizmus elitélése az efezusi zsinaton az alexandriai patriarchátus gyözelmét is hozta. A nesztorianizmus nem tekintette Jézust Istennek, hanem csak embernek, aki az Igével csak valamilyen szereteten alapuló, erkölcsi egységben van. Az igaz hitet a szent alexandriai patriarchák, Szent Atanáz (az ariánusok ellen) és Szent Cirill (a nesztorianusok ellen) védték meg. A nesztorianizmussal szemben a monfizitizmus egy másik végletes álláspontot képviselt, amely szerint Jézusnak csak egy isteni természete van, emberi természetét magába olvasztotta az isteni természet. A kalcedoni zsinat a monofizitizmust itélte el. A zsinat után is jelentős volt monofizitizmus támogatottsága (többek között) az alexandriai patriarchátus területén. Ez vezetett ahhoz a szakadáshoz, amely következtében a kalcedoni zsinathoz (és a bizánci birodalomhoz) hű melkiták elszakadtak a kalcedoni zsinatot nem vállaló koptoktól. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a krisztológiai viták folyamán dolgozódott ki az terminológia, amelyet végül az ortodox álláspont megfogalmazásában használtak. Így a terminológiai különbségek nem minden esetben jelentettek határozott tartalmi különbségeket is. Ezért különösen fontos a tisztázó teológiai kutatás és párbeszéd az apostoli folytonosságot megőrző katolikus, bizánci, nesztoriánus és monofizita egyházak között. Lehet ugyanis, hogy a monofizitának vagy nesztorianusnak tartott egyház jelenlegi (és eredeti) álláspontja nem a klasszikus értelemben vett nesztoriánus vagy monofizita álláspont. A nesztoriánus egyházak nagy része egyébként visszatért a katolikus egyházhoz, ezek alkotják az Iszlám Állam által üldözött keresztények egy jelentős csoportját (káld szertartású katolikus egyház, elsősorban Irakban).

A keleti egyházakkal kapcsolatban különösen fontos az, hogy amikor az egyházak közti egységről beszélünk, akkor azt is vegyük figyelembe, hogy az egység az időkön átívelő egység, folytonosság is, hiszen ez teremti meg a kapcsolatot Krisztus, az apostolok és közötttünk. Ennek az egységnek a megnyilvánulása az apostoli folytonossság, amely nem szakadt meg az „ősi” egyházakban, a katolikus, a bizánci, a nesztoriánus és a monofizita egyházakban. A katolikus egyház az apostoli folytonosság időkön átívelő egysége mellett még Péter és utódai hivatalának folytonosságát, egységét is vallja.

A vértanúság szemmelláthatóan keresztény, nem pedig egy adott felekezethez tartozó “jelenség”. Egy blog-bejegyzés felveti a kérdést, hogy ha a felekezetekre tagoltságot szembeállítjuk a vértanúságban megmutatkozó egységgel, akkor van-e még alapja vagy jogosultsága annak, hogy valaki  kitartóan és szorosan ragaszkodjon felekezetéhez. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a keresztény megosztottság nem Jézus akarata. Úgy tűnik, mintha Jézus imáit nem hallgatta volna meg az Atya, hiszen Jézus követőinek kért egységét a szentháromsági személyek lényegi egységéhez hasonlítja (Jn 17, 21-23):

Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.

Mindennapi tapasztalatunk, hogy nagyszámú keresztény felekezet létezik, néha olyan „hittételekkel” is, amelyek logikailag kizárják más felekezetek bizonyos tételeit. Nyilvánvaló, hogy ez nem Isten akarata, ez nem valamilyen természetes fejlődés következménye. Ennek a jelenségnek a gyökere a bűn, de nem kizárólag az elszakadók a bűne (jóllehet ők a felelősek közvetlenül a szakadásért). Az is nyilvánvaló, hogy az évszázadok, évezredek óta szakadásban élőket nem terheli személyes bűn. A keresztények közti szakadás, az egység hiánya tehát súlyos hiány, botrány. Hogyan lehet ezt megszüntetni? Talán az a megoldás, hogy tekintsünk el a felekezetek közti különbségektől, csak azt nézzük, ami a összeköti őket és nyilvánítsuk a köztük lévő különbségeket jelentéktelen dolgoknak? Ez a program összhangban lenne a Kant utáni európai megközelítéssel. A metafizika kora lejárt és ezt nemcsak a szoros értelemben vett metafizikára érvényes. A vallások, felekezetek hitének állításai is tekinthetők valamilyen értelemben metafizikai tételeknek. Ne engedjük tehát, hogy ezek az embereket egymástól elválasszák, hiszen ezek már a múlt dolgai! Fogadjuk el a kereszténység érzelmi, erkölcsi értékeit és tekintsünk el a doktrinális különbségektől! Ha azonban mélyebben átgondoljuk ezt a megközelítést, akkor felfedezhetjük mögötte a teremtés értelmességével, a kinyilatkoztatás valóságával szembeni alapvető kételyt. Az olyan ökumenikus törekvések, amelyek ilyesmire építenek, nem a valódi egységet szolgálják.

Fel lehet azonban tenni a kérdést, ha így áll a dolog, akkor vajon le kell mondani arról az egységről, amelyért Jézus imádkozott. Nyilvánvalóan nem. Jézus imádsága a leghatékonyabb imádság az imádkozó személye miatt, aki maga az Ige. Mikor és hogyan fog akkor teljesen megvalósulni ez az egység? Nem tudjuk. Az emberre jellemző az, hogy az általa, bűnei által okozott kárt és romlást soha sem tudja önmagától maradéktalanul jóvátenni. A teljes egység Isten ajándéka lesz és megvalósulásának körülményei nem világosak előttünk. Létezik azonban a szentek egysége, amelyet az Apostoli Hitvallásban is megvallunk. Ez az egység a szentek közösségének az egysége. A régi katolikus teológia beszél a küzdő, a szenvedő és a megdicsőült egyházról. A küzdő egyház a történelemben élő, célja felé vándorló egyház. A szenvedő egyház a tisztítótűz katolikus tanítása alapján utal azokra, akik az üdvösség várományosai, de még nem méltóak Isten színről-színre látására. A megdicsőült egyház pedig az üdvözültek, a szentek közössége, amely közösségnek kiemelt csoportját alkotják a vértanuk. Tehát beszélhetünk közösségről, egységről azokkal a testvéreinkkel kapcsolatban, akiket keresztény hitükért Líbiában, Szíriában, Irakban megöltek, de ez az egység nem a katolikusok, koptok, protestánsok már itt a földön megvalósult egysége, hanem az a jövendő (és részben már megvalósult) egység, amely az üdvözültek, a szentek egysége.

Körülbelül 30 évvel ezelőtt olvastam Vlagyimir Szolovjov Az Antikrisztus legendája című novellájának egy részletét. Azóta többször is elolvastam. Örömmel fedeztem fel, hogy az interneten is megtalálható. Szerintem ez egy hasznos „ökumenikus olvasmány”, rávilágít a vértanúság és az ökumené összefüggéseire.