Egyik előző bejegyzésben említettük, hogy az üdvözültek boldogító istenlátásában  maga az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át a megismert tárgy értelembe nyomodó reprezentációjának, értelembe nyomott (nem mechanikus értelemben vett) képének a szerepét. Ezt a reprezentációt magát a skolasztikus terminológia species impressa-nak, specis intelligibis-nek nevezi. Ez a species intelligibilis  az ember esetében a megismert tárgyból kiinduló fizikai hatás (például a tárgyról visszaveredő, szemünkbe érkező fotonok vagy a dobhártyánkat elérő, tárgy által keltett levegőben terjedő hullámok), továbbá az érzéki adatokból a szellemi megismerést lehetővé tévő cselekvő értelem (intellectus agens) működése alapján készül el. Az angyali megismerés sem nélkülözheti a species intelligibilis-t. Az angyalok azonban ezeket teremtésükkel együtt kapják Isten teremtésről való tudásában való véges részesedésként. A species intelligibilis különbözik a tárgytól, amelyre vonatkozik, ezért ezt hasonlóságnak, similitudo-nak is nevezik. A természetes megismerésben a tárgyra vonatkozó közvetlen megismerés lehetetlen, mert a tárgy, a megismerő és ismerete is megvalósultságokat (actus) és ezeket befogadó képességeket (potentia) egyaránt tartalmazó létezők. Egyedül csak az isteni létezést jellemzi a tiszta megvalósultság (actus purus). Az ismeretnek így különböznie kell a megismert tárgytól, mert a megismert tárgy megvalósultsága mögött más képesség van, mint az ismeret megvalósultsága mögött. Az egyik esetben a befogadó képesség magában a tárgyban található meg, a másik esetben pedig ez az értelem képessége.

A megismerésben jelen van egy kettősség: a megismerő és a megismert tárgy kettőssége. Az ismeretben éppen ennek a kettőnek valamilyen egysége nyilvánul meg. A megismeréshez a külső tárgy valamilyen belsővé válása, „internalizálódása” szükséges. Ez a belsővé válás történik meg a species intelligibilis által, amely az értelemben van, de a megismert tárgy hasonlósága. Az megismerésben az értelem mint képesség fölveszi a megismert tárgy formáját. A megismert tárgy változatlanul létezik a valóságban, a megismerőben azonban változás történik, ennek egy új tulajdonsága lesz a tárgyról szóló ismeret. A már hivatkozott régebbi megjegyzés fontos megállapítása volt az is, hogy a species intelligibilis még nem azonos az ismerettel és így nem tekinthető a megismerés végső eredményének sem. Ez csak eszköz, amely által magát a tárgyat ismerik meg. Magában az ismeretben jelen van annak az okságnak a tudata is, amely okság alapján a species intelligibilis  létrejött, és amely okság mint okozóra, a tárgyra mutat. Jelen van továbbá annak a tudata is, hogy ez az ismeret a megismerő ismerete. Magát az ismeretet Szent Ágoston nyomán belső szónak (verbum internum, verbum cordis) nevezik.

A fentiekben a teremtett szellemi létezők megismeréséről volt szó. Van azonban a megismerésnek egy ettől különböző, alapvetően más rendje is. Az isteni megismerésben nincs szó egymástól különöző megismerőről, megismertről, ismeretről és megismerésről, hiszen Isten egyszerűsége miatt ezek azonosak egymással, az isteni lényeggel, Istennel. Így a megismert sem hasonlatként van jelen az ismeretben, hanem a maga teljes valóságában. Első pillanatra meglepőnek tűnik, hogy lehet egyáltalán megismerésről beszélni a fenti különbségek nélkül. Valójában azonban a szó legigazibb értelmében akkor beszélhetünk megismerésről, ha ez nem hasonlóságon keresztül, hanem teljes valóságában, minden közvetítés nélkül történik. A teremtmény megismerése csak véges részesedés az isteni megismerés tökéletességéből. A Szentháromság titka segít valamennyire megközelíteni az isteni megismerés titkát. Világunkban, amint láttuk, a megismerő, a megismert és az ismeret különböznek egymástól, a megismerés pedig egy változás, amelynek eredményeként létrejön az ismeret. Az isteni megismerésben nem különbözik egymástól a megismerő, a megismert, az ismeret és maga a megismerés sem. A megismerésben semmilyen változás nem történik, amelynek eredményeként állna elő az ismeret, de a megismerésben mégis jelen van egy változás nélküli születés, Isten Szavának, Isten Igéjének az Atyától való örök születése.

A János evangélium prológusában szereplő Logosz, Verbum, Ige szó utalása alapján a teológia hangsúlyozza, hogy a Fiú születése értelmi jellegű. A Fiú születésének analógiáját teológia az ismeret, a fogalom, értelemben való megszületésében, a belső szó belsőleg történő kimondásában találja meg. A teremtett világban a megismerés csak a megismerőnek egy cselekedete, az ismeret pedig a megismerőnek csak egy tulajdonsága. Az isteni megismerésben a megismerő, a megismert, az ismeret és a megismerés azonosak az isteni lényeggel, azonosak az isteni személyekkel, de mégis megvan az Atyának mint az Igét kimondónak és az Igének mint az Atya által kimondottnak a személyalkotó különbsége. A megtestesülésben és a megváltásban azonban az Atya már külsőleg, külső szóként is kinyilatkoztatja, kimondja magát a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban. (Nem tartozik szorosan a témánkhoz, de azért érdemes itt is említeni, hogy az Ige születése, belső kimondása feltétele annak, hogy az Atya külsőleg is kinyilatkoztassa, „kimondja” magát Jézus Krisztusban. Ez a külső kimondás azonban nem azonos a Fiú Atyától való születésével, az Ige Atya általi belső kimondásával. A modern teológia egyes irányzatai nincsenek mindig tudatában ennek a különbségnek.)

Visszatérve a színről-színre látás témájához, világos hogy ebben a látásban, megismerésben nem hasonlóságról van szó. Ezt tulajdonképpen XII. Benedek dogmát kimondó „Benedictus Deus” rendelkezés is kizárja. Aquinói Szent Tamás is kimutatja ennek lehetetlenségét (ST I q. 12 a. 2). Érvelésének egy részletét idézzük, mert ez a részlet arra is rávilágít, hogy semmilyen véges forma által megvalósuló ismeret nem érheti el az isteni lényeget:

…az isteni lényeg körülírhatatlan, a legnagyobb mértékben kiváló módon foglalja magában mindazt, amire a teremtett értelem utalhat vagy amit ez megérthet. Így semmilyen módon nem lehet az isteni lényeget valamely teremtett „species” által megjeleníteni, mert minden teremtett forma a bölcsességnek vagy az erénynek vagy magának a létezésnek vagy valami ehhez hasonlónak valamilyen szempontja szerint határolt.

A színről-színre látásban tehát a species intelligibilis szerepét maga az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át. Ebben a megismerésben így nincs szükség olyan eszközre, közvetítésre, amely által megismerhetjük a tárgyat, hiszen maga a tárgy közvetlenül jelen van az ismeretben. Az ilyen ismeretnek a megismerőhöz való viszonya is megváltozik. Ez nem lesz egyszerűen csak a megismerőnek valamely véges forma által határolt tulajdonsága, így nem arról van szó, hogy a befogadhatatlan Isten valamely véges ismeretként a befogadó megismerő tulajdonságává válik. A megismerő tulajdonságáról csak mint az értelem, a megismerés Istenre való közvetlen irányultságáról lehet beszélni. Istent csak analóg értelemben lehet itt az értelem formájának nevezni, mert nem lehatároló, teremtett formáról van szó, tehát ez az ismeret nem a lehatárolt forma és az általa megformázott értelem (mint képesség) egysége. Ez az egység az isteni értelem, aki maga az Isten, és a teremtett értelem közötti titokzatos egység, amelynek leírására a teremtett világban megszokott, forma és megformázott közti egység csak analóg értelemben, megszorításokkal használható. A teremtett forma és megformázottja a létezés szempontjából egy új egységet, új létezést alkotnak. A színről-színre látás egysége azonban nem ilyen egység, mert a megismerő és a megismerő értelem a létezés szempontjából megőrzi különbségét, a megismerő nem olvad bele Istenbe, nem válik istenné. A színről-színre látás ismeretében az értelem olyan belső egységbe kerül Istennel, hogy nincs szükség közvetítő species-re, de ennek ellenére teljes mértékben megmarad az értelem Istentől való különbsége. Ez az egység (nem véletlenül) emlékeztet a megtestesülésben megvalósuló egységre, ahol a személy egységében az Ige úgy válik emberré, hogy ezáltal nem szűnik meg az emberi természet isteni természettől való különbsége, hanem ez sértetlenül megmarad.

A színről-színre látás megismerésében tehát az ismeret maga az Isten, de a megismerő megőrzi Istentől való különbségét. Maga a megismerés, a megismerés képessége azonban jelentős változáson megy keresztül. Az előbb mondottak szerint az értelem a maga természetes adottságai szerint csak valamilyen korlátozott, véges species-en, hasonlóságon keresztül képes a megismerésre. A boldogító színről-színre látásban ettől lényegében eltérő megismerésről van szó, amelyre az értelemnek képessé kell válnia. Az értelem az említett változásban egy új (de teremtett) készséget kap, amely fölemeli őt arra a szintre, amely szinten a színről-színre látás megvalósulhat. A teológia ezt a készséget a dicsőség fényének, lumen gloriae-nak nevezi.

A dicsőség fénye tulajdonképpen a megszentelő kegyelem megfelelője az üdvözültek lelkében. Míg a megszentelő kegyelem arra képesíti az embert, hogy megismerése és szeretete természetfölötti célja, Isten felé irányuljon, addig a dicsőség fénye már a célba érkezés állapotának a jellemzője. Isten közvetlen látásában a szeretet legigazibb tárgyát látják, akit most már egészen közelről, a célhoz megérkezve, ezt elérve, az örök boldogságban szeretnek. Ezt az állapotot írják le Szent Anzelm imájának szavai: „Uram, mennyire fognak örülni eme üdvözültjeid. Mindenképpen annyira fognak örülni, amennyire szeretnek Téged; és annyira fognak szeretni, amennyire megismernek”.

A dicsőség fénye a megszentelő kegyelemhez hasonlóan az isteni természetben való részesedés, amelynek következménye a szentháromsági személyek lélekben lakása. A lélekben lakás a megigazultnak, az üdvözültnek a szentháromsági személyhez való valóságos kapcsolatát, vonatkozását jelenti. A második isteni személy, az Ige tehát jelen van a dicsőség fényében látó lélekben. Ez a jelenlét személyként való jelenlét. Az Igének viszont személyes tulajdonsága, hogy ő az Atya képmása, kimondott Igéje, aki csak születésében különbözik az Atyától, aki által az Atya kinyilatkoztatja magát a világban. Ezért Aquinói Szent Tamás és más teológusok ¹, amikor a dicsőség fényében való látásról beszélnek, ezt többször az Igében (in Verbo) való látásnak nevezik. Így tulajdonítás alapján mondjuk, hogy a teremtett species helyét a teremtetlen Szó, az Ige veszi át, aki személye szerint van jelen a megigazult és üdvözült lélekben.