A Katolikus Egyház dogmája szerint a üdvözültek színről-színre látják az isteni lényeget. A „lényeg” szónak Isten esetében különleges jelentése van. A lényeg az, amire a „mi az” kérdésre adott válasz utal. A lényeg fogalmát sokszor együtt használjuk az önmagában létező, a szubsztancia fogalmával. A lényeg a teremtmények esetében arra utal, hogy a szubsztancia milyen osztályba sorolható. Így például bizonyos szubsztanciák lényegük szerint emberek, mások elektronok stb. Isten esetében azonban nem lehet arról szó, hogy őt lényege alapján valamilyen osztályba soroljuk. Ő minden osztályozást meghalad, minden osztályozás felett áll. Egyszerűsége miatt azonos a lényegével, a létezésével. Minden összetételtől mentessége miatt nincs különbség lényege, létezése, tulajdonságai, kívülre irányuló cselekedetei között. A teremtett anyagi szubsztanciák lényege általunk megismerhető, jóllehet ez a megismerés nem egyszerű folyamat. A lényeg megismerésének lehetősége éppen azáltal adott, hogy a teremtett dolgok lényege csak valamilyen korlátozott létezésre terjed ki, éppen a lényeg az, ami ezt a létezést korlátozza. Isten lényege és létezése azonban azonos, ő a tiszta, korlát nélküli létezés. A véges értelem ugyan természetes erejénél fogva képes tudomásul venni ezt a tényt, de nem érti meg, nem képes felfogni, hogy hogyan van az ilyen létezés. A fenti dogma tehát meglepő dolgot állít: az üdvözültek színről-színre látják az isteni lényeget. Tehát az üdvözültek megismerésének az igazi tárgya az isteni lényeg, a megismerés módja pedig a közvetlen színről-színre látás. Tulajdonképpen abból, hogy a megismerés igazi tárgya az isteni lényeg, már következik, hogy ennek a megismerésnek csak egyetlen módja van, a közvetlen látás (ST I q. 12 a. 2). Az is következik, hogy ehhez a megismeréshez az értelem felemelése szükséges (ST I q. 12 a. 4), hiszen a véges értelem saját erejéből nem képes a végtelen isteni lényeget megérteni. Az isteni lényeg a Szentháromságban fennálló Isten lényege.

Annak érdekében, hogy Isten lényegi megismerésének különleges voltát lássuk, először általában foglalkozunk nagyon röviden a megismeréssel. A megismerés tulajdonképpen valamilyen egységet jelent, a megismerő és a megismert közti egységet. A megismerés igazsága éppen ennek az egységnek folyománya: a megismert tárgy és a megismerő értelem éppen ennek az egységnek erejében felelnek meg egymásnak (adaequatio rei et intellectus). A megismeréssel már a legfejlettebb állatoknál is találkozunk, ezek képesek valamilyen érzékszervi megismerésre. A szellemi megismerést megértésnek is mondjuk, ez tulajdonképpen a szellemi létező, ezen belül is az értelem olyan tökéletessége, kiválósága, amely a megismerő és a megismert valamilyen egységében nyilvánul meg. A szellemi létezésnek és ennek megfelelően a szellemi megismerésnek három rendjét különböztetjük meg. A legfelső rendben egyedül csak Isten van. A második rendet azok a szellemi létezők alkotják, amelyeknek létezési módja a tiszta (de teremtett) szellemi létezés olyan értelemben, hogy lényegük nem összetett, nincs meg bennük a forma és az anyag összetettsége. Jóllehet ugyan ezek a létezők a lényeg szintjén nem összetettek, mégis megvan bennük a lényeg és a létezés összetettsége. Ez a lényegből (essentia) és a létezés aktusából (existentia) való összetettség minden teremtményt jellemez, mert ezek lényege nem terjed ki a létezésre, ezt csak kívülről kapják. Ebbe a rendbe tartoznak az angyalok, és az emberi lelkek a halál és a test föltámadása közötti időszakban (animae separatae). A harmadik rend az emberi létezés rendje, amelyre már a lényeg szerinti összetétel is jellemző: a szellemi lélek formálja meg a testet, az anyagot.

Mint említettük, a megismerés a megismerő és a megismert egysége. Az isteni megismerésben ez az egység Isten egyszerűsége miatt teljes és tökéletes, benne a megismerő és a megismert azonos. Isten a teremtett világ dolgait is saját magában ismeri, mert ő az ezeket a dolgokat teremtő ok. Az angyal elsődleges természetes ismeretének a tárgya önmaga. Az angyal önmagára vonatkozó ismeretében is a megismerés egysége ontológiai természetű. Nála ugyan a megismerő angyali értelem nem azonos magával az angyallal (csak Isten esetében azonos a megismerő értelem magával az Istennel), de ez az angyal képessége. Az angyal a természetes rendben Istent is saját magán keresztül, saját teremtőjeként ismeri meg. Nyilván ez az istenismeret korlátozott, közvetített istenismeret. A tőle különböző teremtett dolgokat az angyal a teremtésénél fogva Isten által belé öntött fogalmakon keresztül ismeri. Azt is mondhatjuk, hogy az angyalok esetében a teremtő Isten ismeretében való véges részesedés által valósul meg a megismert tárgy és a megismerő egysége, mert egyrészt Isten ismerete szerint teremti meg a dolgokat, másrészt az ezekre vonatkozó ismereteket véges, részesedett hasonlóságként, fogalomként beleteremti az angyalba.

Az emberi megismerésben a megismerő és a megismert egysége összetettebb módon valósul meg. A folyamat azzal kezdődik, hogy a megismerendő tárgy fizikai hatást gyakorol a megismerőre az érzékszerveken keresztül. A hatással kapcsolatban általában van egy hatást kifejtő, megvalósító ok (ebben az esetben a megismerendő tárgy) és egy hatást befogadó (ebben az esetben a megismerő). A hatás a befogadóban változást hoz létre. Az ismeret esetében a  hatást befogadónak képesnek kell lennie arra a befogadásra, amely ismeretet eredményez. A hangot kifejtő például a hallás érzékletét csak abban tudja okozni, akinek van dobhártyája a megfelelő idegrendszeri kapcsolattal. Az emberi megismerés tehát egy fizikai hatással kezdődik. Az ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy ezt a fizikai hatást a megfelelő érzékszervek által befogadja és így a hatás, továbbá az érzékszervek, az idegrendszer működése alapján érzetek keletkezzenek benne. Az érzékelés képessége az embernek és a magasan fejlett állatoknak közös képessége. Az emberben azonban az érzékelésre ráépül egy másik képesség, a szellemi megismerés képessége. Az érzékelt tartalmak ugyanis érthető tartalmak is, de az állati érzékelés nem képes ezt az érthetőséget megragadni. Az emberben viszont a szellemi megismerés képes az érthetőség megragadására. Ahogyan az érzéki megismerés az érzékszervekben és az idegrendszerben változásokat idéz elő, ehhez hasonlóan a szellemi megismerésnél is ennek képességében, az értelemben változás történik. Létrejön a megismert tárgy értelembe nyomodó, érthető, tárgyhoz hasonló reprezentációja, a tárgy nem mechanikus értelemben vett érthető képe, az úgynevezett species impressa vagy species intelligibilis, hasonlóan ahhoz, ahogyan az érzéki megismerés eredménye a species sensibilis. Az emberben a tárgy érthető reprezentációja úgy keletkezik, hogy az érzéki megismerés végeredményét, a képzetet, a phantasma-t átvilágítja az értelem természetes fénye, amelyet cselekvő értelemnek (intellectus agens) is neveznek. Így emelődik ki az az érthető tartalom, amely reprezentációként, képként az úgynevezett passzív értelemnek (intellectus possibilis) formát ad, ebbe nyomódik be, lesz species impressa. Tehát itt az egység alapja a fizikai értelemben vett tárgy mint ok és a species impressa mint okozat közti egység. Ez az egység biztosítja, hogy a megismert és az ismeret között megfelelőség van.

Az érthető képmás, a species impressa szerepét félre is lehet érteni, mintha ez lenne a tulajdonképpeni megismerés végpontja. Aquinói Szent Tamás hangsúlyozza, hogy a megismerésben nem a species impressa-t ismerjük meg: ez csak megismerésünk eszköze (ST I q. 85 a. 2), amely által magát a tárgyat ismerjük meg. A megismerésnek tehát nem a species impressa a végpontja, mert ez csak eszköz. Az igazi végpont a tárgyról szóló ismeret, amely magába foglalja annak az okságnak a tudatát, amely a megismert tárgy mint kiinduló ok és az ismeret mint az ez által és az értelem működése által okozott okozat között van. Az ismeretben benne van a magunkra mint megismerőre vonatkozó reflexió is, tehát az, hogy ez a mi ismeretünk, mi ismerjük meg a tárgyat. A megismerést lezáró pont (terminus) a mi tárgyról szóló ismeretünk, a species expressa. Szent Tamás egyébként nem használta ezt a kifejezést, helyette Szent Ágoston nyomán az értelem belső szaváról (verbum mentis, verbum cordis, a szív szava) beszél, amelyre külsőleg a nyelv szava utal. A szóhasználat emlékeztet a második isteni személynek a János evangélium prológusában adott nevére: Logosz, Verbum, Ige, Szó. A későbbiekben erre még visszatérünk.

A következő bejegyzés – az egyházi év végének közeledtével – az ítélő Krisztusról szól majd: ez a Summa Theologiae harmadik része 59. kérdésének a fordítása lesz. Majd ezt követően  térünk vissza ismét a színről-színre látás témájára. Amint látni fogjuk, a színről-színre látásban  a megismerésnek egészen különleges módja valósul meg. A species impressa helyét, szerepét ebben az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át.