A végtelen és a véges egysége a színről-színre látásban (1). Szent Anzelm imája

Az ezt követő bejegyzésekben olyan egységről lesz szó, amelyben az egyik résztvevő a végtelen Isten, a másik pedig a véges szellemi létező. Tulajdonképpen három ilyen egységről beszélhetünk. Az első és a legalapvetőbb az az egység, amely a megtestesült Igében valósul meg. Ez az Ige személyében megvalósuló egység (unio hypostatica). A második ilyen egység az üdvözültek színre-színre látásában, megismerésében megvalósuló egység. Ebben a véges (emberi vagy angyali) értelem és a végtelen Isten olyan egységbe lép egymással, amelyben a végtelen Isten közvetlenül lesz a véges értelem ismerete. A harmadik egység a színről-színre látás felé vezető úton megvalósuló egység. Ez a megszentelő kegyelem állapotában megvalósuló egység a színről-színre látás előzménye.

Az ilyen egységek téves felfogásának „őstípusait” tulajdonképpen már a legfontosabb egységgel, a megtestesüléssel kapcsolatos eretnekségekben megtalálhatjuk. Az alapkérdés ugyanis minden esetben az, hogy lehetséges-e egyáltalán ilyen egység anélkül, hogy az egység véges részvevője istenné válna, és hogy Istenbe ne jelenjen meg valamilyen teremtettségre utaló vonás az egység következtében. A monofizita álláspont szerint az ilyen egység megköveteli a teremtettség elvesztését, a nesztoriánus álláspont szerint pedig csak laza, nem igazi egységről lehet szó. A színről-színre látás teológiai tárgyalásában is ilyen szélsőségek fenyegetnek. A bizánci egyházban elterjedt palamizmus  álláspontja szerint a színről-színre látás Isten lényegére nem vonatkozhat, mert ez a teremtményt a szó szoros értelmében istenné tenné.

A színről-színre látásról már volt szó a blogon, a következőkben most ismét ezzel a témával foglalkozunk. A témával kapcsolatban találtam egy majdnem 100 évvel ezelőtt beadott, érdekes doktori disszertációt, amelyről még lesz szó. Ezt a disszertációt szerzője Szent Anzelm Proszlogion című művét befejező imájával zárja le. Mintegy bevezetésül, az ima Dér Katalin fordításában (Religio könyvek, MTA Filozófiai Intézetének kiadása, 1991):

Nem mondtam még el tehát, el sem gondoltam, Uram, mennyire fognak örülni eme üdvözültjeid. Mindenképpen annyira fognak örülni, amennyire szeretnek Téged; és annyira fognak szeretni, amennyire megismernek. Hát akkor, mennyire fognak ismerni Téged, Uram, és mennyire fognak szeretni! Bizonyos, hogy ebben az életben „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta”, hogy mennyire fognak ismerni és szeretni abban a másik életben. Isten könyörgöm, hogy ismerjelek meg, hogy szeresselek, hogy örülhessek Neked!  És ha ebben az életben nem tudom a beteljesedésig vinni, haladjak előre napról-napra, míg végül az öröm eljut a beteljesedésre! Haladjon előre bennem itt a Te megismerésed, s majd ott legyen teljessé; növekedjen bennem az Irántad érzett szeretet, s majd ott legyen teljes; amiképpen legyen nagy az én örömöm itt a reményben, azonképpen legyen ott teljes valóságosan! Uram, Fiad által azt parancsolod, vagy inkább tanácsolod: kérjük, s ígéred, megkapjuk, hogy „örömünk teljes legyen”! Igazszavú Isten, kérek, hogy kapjak: „örömöm teljes legyen”! Addig is erről elmélkedjék az elmém, erről szóljon a szám! Szeresse szívem, beszélje ajkam! Ezt éhezze lelkem, ezt szomjazza testem, ezt kívánja egész lényem, míg csak be nem mehetek „Uram örömébe”, aki a Háromságos Egyisten, a „mindörökké áldott, Ámen”!

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>