Az előző bejegyzésekben (itt, itt és itt) ismertettük az optio fundamentalis fogalmát és azt, hogy ez a fogalom hogyan illeszthető be Aquinói Szent Tamás erkölcsteológiai rendszerébe. Aquinói Szent Tamás az emberi cselekvés céljainak hierarchikus rendjéről és ennek a hierarchiának a csúcsaként a végső célról beszél. Az egyéb célokban is benne lévő, az emberi cselekvést mozgató végső cél a boldogság elérésének a célja. Ez a cél azonban a teljes boldogságra utal, amelynek elérése után már nincs hiány, az ember már nem vágyik többre, hanem a tökéletes jó birtoklásával járó örömben megnyugszik az akarat. A boldogság utáni vágy az ember sajátja, ez öntudatlanul is benne van az emberi akarat minden mozdulásában. A boldogság utáni vágy az univerzális, minden szempontból jó felé irányul, a teljes jóság megragadására törekszik. Ha feltesszük a kérdést, hogy mi ez a teljes jóság, a válasz a kérdésre az, hogy ez az Isten. Mégis Istennek, mint a teljes boldogság utáni vágy egyetlen beteljesítőjének az elfogadása nem akaratunk szükségszerű tevékenysége. Isten ugyan az egyedüli teljes jóság, de Istennek, mint végső célnak az elfogadása, szabadon választható, illetve elutasítható. Ennek az az oka, hogy Istent nem közvetlenül ismerjük, Isten mivolta rejtett előttünk, ezért Isten nem jelenik meg előttünk akaratunk jóra irányulásának visszautasíthatatlan tárgyaként. (Az Istent színről-színre látó üdvözültek akarata azonban már szükségszerűen irányul Istenre.) Az Isten, mint végső cél melletti döntést tekinthetjük az alapvető döntésnek, az optio fundamentalis-nak, amely döntés az ember szabadságából fakadó döntés.
Az ember közvetlen céljai olyan javak elérésére vonatkoznak, amelyek csak részlegesen jók, ezért ezek elérése csak olyan boldogságot eredményez, amely nem teljes boldogság, amelynek elérése után az akarat nem nyugszik meg a teljes örömben, mert még többre vágyik. Emberi természetünk miatt a számunkra közvetlenül elérhető javak anyagi létezésben adott javak, ezért nem vagyunk képesek egyetlen döntéssel egyszer és mindenkorra Isten mellett vagy ellene dönteni. Ez a döntés az angyalok lehetősége volt. A végső cél, az Isten felé vezető úton tehát szükség van különböző, a hierarchia különböző szintjein lévő döntésekre, amely döntések közvetlen tárgya valamilyen olyan jó, amely nem a teljes jó. Ez azt jelenti, hogy olyan célokat tűzünk ki, amelyek tulajdonképpen csak eszközöket jelentenek egy hierarchiában magasabb szinten lévő cél elérése érdekében. Ezek a célok tehát nem önmagukért való célok, az egyetlen ilyen cél csak a hierarchia csúcsán lévő végső cél. A hierarchia alján általában olyan célokat találunk, amelyek napi vagy még rövidebb időre szóló célok. Így például célként kitűzhető a mai matematika előadás látogatása, a bevásárlás, a főzés stb. Ahogyan a célok hierarchiájában felfelé mozgunk, olyan célokkal találkozunk, amelyek már “stabilabbak”, hosszabb időre szóló célok. Így például találkozhatunk az egyetem sikeres elvégzésének több évet átfedő céljával, amely cél elérésének eszközeként sok tevékenységre van szükség.
A “cél” szót tulajdonképpen analóg értelemben használjuk. Az igazi, teljes értelemben vett cél csak a végső cél, az egyéb célok céloknak tekinthetők az erre irányuló tevékenységek szempontjából, de a nála magasabb szinten lévő célok szempontjából, ezek csak olyan eszközök, amelyek kiválasztása értelmünk megfontolása, mérlegelése után következik be, annak érdekében, hogy a magasabb célokat elérjük. Amint említettük, fölfelé haladva a célok hierarchiájában olyan célokhoz érkezünk, amelyek a “stabilitásnak” egyre több jelét mutatják és amelyeket már különösebb értelmi mérlegelés nélkül is jónak, megvalósítandónak ismerünk fel. Emberi létezésünk természetünk miatt lehetetlen lenne, ha nem tartanánk fenn biológiai értelemben vett életünket. Ezért az élet, az egészség olyan javak, célok, amelyeket már különösebb mérlegelés nélkül jónak ismerünk fel. Ezek hiányát, a halált, a betegséget, a szenvedést pedig eleve olyan rossz dolgoknak tekintjük, amelyeket kerülni kell. Ugyancsak anyagi létezésünk következtében az emberi természet sok konkrét személyben “áll fenn”, sok konkrét személyben valósul meg. Ezért az ember útja nem egyetlen ember útja, ezen az úton az embernek, mint az emberi közösség tagjának kell haladnia. Ezért vannak olyan célok, olyan javak, amelyek az emberiség fennmaradására, a társasági életre irányulnak. Az ember természeténél fogva “éhezi” az igazságot, ezért az igazsággal kapcsolatos célok, javak ugyancsak jelen vannak az ember életében. A sort még lehetne folytatni, a végső cél eléréséhez szükséges céloknak így kialakul egy olyan “stabil” rendszere, amelyet természeti törvénynek is nevezhetünk. Ez a törvény az ember természetéből adódik. Ez az erkölcsi élet olyan törvénye, amelyet az ember természeténél fogva ismer, és amely törvénynek érvényesülnie kell az ember életében. Az ember lelkiismerete a konkrét cselekedetet, ennek megtétele előtt és után, ezzel a törvénnyel veti össze, ehhez hasonlítja. Ennek az összevetésnek eredményeként az ember információt kap arról, hogy konkrét cselekedete illeszkedik-e a célok ezen rendszeréhez vagy pedig eltér ettől. Az illeszkedés azt jelenti, hogy konkrét cselekedet erkölcsileg jó cselekedet, olyan cél, célok megvalósítására irányul, amely célok ténylegesen a végső cél elérése felé irányuló célok. Az ilyen céloknak jellemzője az, hogy ezek nem önmagukért való célok. Előfordulhat azonban az is, hogy cselekedetünk, kitűzött célunk nem illeszkedik ehhez a rendszerhez, ekkor erkölcsileg rossz célról, cselekedetről, azaz bűnről van szó. A bűnös cselekedet eredményeként a célok hierarchiájában valahol egy végső cél eléréséhez szükséges cél megvalósulása megakadályozódik, egy olyan akadály képződik, amely a végső cél felé haladást, ennek elérését ellehetetleníti. A fentiek alapján világos, hogy a végső cél elérésének lehetetlenségéhez nem feltétlenül szükséges az, hogy kifejezetten olyan cselekedetről legyen szó, amely Istennek, mint végső célnak a tagadását jelentené. Ezért helytelen azoknak az álláspontja, akik szerint a halálos bűnnek feltétele az, hogy ez kifejezetten az optio fundamentalis Isten melletti döntése ellen irányuljon.
A fentiek természetesen nem adják meg az erkölcstannak azt az alapvetését, amely a Summa Theologiae második részének az első felében (Prima Secundae) található meg, ezt most csak az optio fundamentalis szempontjából tekintettük át a teljesség igénye nélkül. Szempontunkból a bűn egy olyan cselekedet vagy célkitűzés, amely széttépi azt a hierarchiát, amelynek jellemezni kellene az ember erkölcsi életét. Ez a széttépés nem csak a végső cél, a teljes boldogság tárgyától, Istentől való közvetlen elfordulás következménye lehet. Tulajdonképpen nem is csak Istentől, mint a boldogság forrásától való elszakadásról van szó, hanem a teljes boldogság felé vezető úton egy olyan boldogságnál való “megrekedésről”, amely, elvesztvén a teljes boldogság felé vezető úton való továbbhaladás lehetőségét, valójában már csak látszatra boldogság, látszatra jó. Ontológiai szempontból a bűn olyan valaminek a hiánya, aminek a természetnél fogva nem szabadna hiányoznia. Minden létező természete szerint valamilyen megvalósulás felé törekszik. Amint láttuk az előző bejegyzésekben, az ember esetében ez a törekvés tudatos törekvés. Az ember esetében a teljes megvalósulást, a teljes létezést a végső cél elérése jelenti. A bűn tulajdonképpen az ember természetének megfelelő megvalósulásának valamilyen hiánya.
Láttuk, hogy az ember céljainak hierarchiájában csak egyetlen igazi, önmagában elegendő cél van. Minden ennek alárendelt célban van valamilyen eszköz jelleg. Ezek a célok nem önmagukban elegendő célok, hanem csak eszközök a végső cél felé vezető úton. A bűn következtében a cselekvés valamilyen célja elveszíti eszköz jellegét, olyan céllá válik a bűnös számára, amely egy hamis végső cél.
Előfordulhat azonban az is, hogy az ember egy cselekedete nem illeszkedik ugyan tökéletesen a természeti törvényhez, mégsem beszélhetünk arról, hogy ez a cselekedet szétrombolná azt a hierarchiát, amelynek csúcsán Isten, mint végső cél van. A cselekedet tárgya vagy a cselekvő körülményei miatt ez lehet nem annyira súlyos, hogy nem teszi lehetetlenné a végső cél elérését. Ebben az esetben valamilyen közbenső cél nagyobb hangsúlyt kap, mint amekkora neki a végső cél szempontjából kijárna, de ez ezáltal még nem válik hamis végső céllá. Hasonlatként az mondhatnánk, hogy a végső cél fényessége azért tudja megvilágítani az ember céljainak, cselekedeteinek teljes hierarchiáját, mert a célok eszköz jellegük miatt áttetszők, átengedik magukon a végső cél fényességét. Ha azonban ezek közül egy öncéllá válik, ez a sugár már nem tud áthatolni, ezért az emberi cselekvés, ennek céljai sötétségbe borulnak, elvész a végső cél minden cselekvést, célt megvilágító fénye. Ha azonban a közbenső cél nem válik teljesen öncéllá, hanem csak a hozzá illőnél nagyobb súllyal befolyásolja életünket, szándékainkat, akkor nem beszélhetünk a teljes sötétségről, hanem csak arról, hogy a végső cél fénye valamilyen akadály miatt gyengébb lett. Céljaink kevésbé lettek áttetszők a végső cél szempontjából az eltorzult hangsúly miatt. Így beszélhetünk a bűnök két kategóriájáról: a súlyos bűnökről és a bocsánatos bűnökről.
A fentiekből világosan látszik, hogy a súlyos bűnök elkövetéséhez nem szükséges az optio fundamentalis Isten melletti döntésének kifejezett megváltoztatására irányuló szándék. A súlyos bűn következtében valamilyen olyan cél válik önálló céllá, amely a végső célhoz viszonyítva csak eszköz lehetne, ezért a végső cél elérése, annak kifejezett visszautasítása nélkül is, meghiúsul. Az eddigiekben tulajdonképpen nem beszéltünk arról, hogy az ember végső célja természetfölötti cél. Isten színről-színre látásának elérése meghaladja természetes képességeinket, ez Isten külön segítsége nélkül nem lehetséges. A következő, az optio fundamentalis témáját záró bejegyzésben erről lesz szó.