Az egyik előző bejegyzésben foglalkoztunk a 2. Vatikáni Zsinat Dignitatis Humane kezdetű, vallásszabadságról szóló nyilatkozatával. A nyilatkozat szerint a vallás szabad megválasztása és gyakorlása (közösségben is) olyan, az ember méltóságából származó jog, amelyet emberi hatalom csak abban az esetben korlátozhat, ha ez valamilyen szempontból a közrendet veszélyezteti. Ebben a kijelentésben egyesek az Egyház régi tanításával való szakítást látnak. Az értelmezők ezen csoportja az ehhez hasonló „újításokban” látja a 2. Vatikáni Zsinat jelentőségét, mások szerint viszont ez a szakítás elegendő indokul szolgál a zsinati utáni egyháztól való eltávolodásra. A Lefebvre érseket követő Szent X. Piusz Papi Társaság (FSSPX) eltávolodásának egyik (de nem kizárólagos) oka éppen a vallás szabadságának kérdése volt.
A vallás szabadságának kérdése valójában elválaszthatatlan az Egyház és állam közötti viszony kérdésétől. A Dignitatis Humanae nyilatkozat azonban ezt mégis lényegében véve enélkül tárgyalja. A világi szféra, az állam valamilyen autonómiájának elismerése tulajdonképpen következménye a természetes és természetfölötti rend közötti különbségnek. A természetes rend az embernek a teremtésben adott természetére épül. A természetfölötti rend azonban Jézus Krisztus megváltása által megvalósított kegyelmi rend. A természetes rendhez természetes eszközökkel megvalósítható célok tartoznak, a természetfölötti rend végső célja azonban Isten üdvösségben megvalósuló színről-színre látása. Az állam természete szerint a természetes rendbe tartozik, ennek célja a természetes rendhez tartozó közjó megvalósítása. Az államnak a természetfölötti rendben megvalósuló megfelelője az Egyház, amelynek célja tagjainak az üdvösségre vezetése. Az Egyház és az állam különböznek egymástól, ezek összemosása nem lehetséges. A teokratikus állam, tőle különböző Egyház nélkül nem keresztény elképzelés. Az Egyház és az állam tehát bizonyos autonómiával rendelkeznek egymással szemben. Ennek az autonómiának kifejezése az, hogy mindkettő tökéletes társaság (societas perfecta). A tökéletes társaság fogalmát Schütz Antal dogmatikája következőképpen határozza meg: „tökéletes az a társaság, melynek önálló, semmiféle más társasággal nem közös a célja, és e cél megvalósítására elégséges, más közületektől független eszközei vannak” (2. kötet 140. o.). A család, a faluközösség nem tökéletes társaság, mert ezek az államba épülnek be, az állam támogatására szorulnak. A globalizáció, integráció következtében néha már felmerül az a kérdés is, hogy ma az állam maga mennyire tekinthető tökéletes társaságnak, de ettől a következőkben eltekintünk. Tehát van két tökéletes társaság, mindegyik a maga autonómiájával, de ezek között valamilyen kapcsolatnak kell lennie, hiszen az Egyház tagjai egyben valamely állam polgárai is.
Ez a kapcsolat azonban nem szimmetrikus olyan értelemben, amilyen értelemben két ország, két tökéletes társaság kapcsolata (legalább is elvben) szimmetrikus. A szimmetrikus kapcsolatot az országok esetében az teszi lehetővé, hogy az országok, mint tökéletes társaságok területi alapon szerveződnek és két ország egymástól területileg elkülönül. Az Egyház küldetése azonban az egész világra szól, az országokra jellemző történeti és területi megszorítások nélkül. Az Egyháznak, mint tökéletes társaságnak minden megkeresztelt tagja, még akkor is ha ő nem keresztségének megfelelően él. Az államok, országok feladata a közjó biztosítása a földi élethez szükséges, ideiglenes javak szempontjából. Az Egyház feladata viszont tagjai természetfölötti javának, az örök üdvösségnek előmozdítása. Minthogy a földi javak az örök jóhoz, az üdvösséghez úgy viszonyulnak, mint eszközök a célhoz, ezért az Egyház valamilyen értelemben az állam fölött van. Az Egyháznak ez a helyzete azonban nem jelent közvetlen egyházi hatalmat az állam által elrendezendő földi dolgokkal kapcsolatban, inkább csak valamilyen közvetett értelemben vett hatalomról (potestas indirecta) beszélhetünk. Így az Egyház a dolgok rendes menetében nem avatkozhat be az állam ügyeibe, erre csak akkor kerülhet sor, ha az állam valamely intézkedése, törvénye veszélyeztetné alattvalóinak üdvösségét. Ennek a közvetett hatalomnak az az alapja, hogy a földi dolgok fölötti rendelkezés nem kerülhet ellentétbe az üdvösséggel, hiszen ezek az üdvösséghez úgy viszonyulnak, mint eszközök a célhoz.
A fentiekből már következik a Dignitatis Humanae nyilatkozat megállapítása, amely szerint az államnak, mint tisztán természetjogi intézménynek önmagában nincs joga a vallás megválasztásával és gyakorlásával kapcsolatban semmilyen kényszerítő intézkedésre. A nyilatkozat „egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemû emberi hatalom kényszerítő hatásáról” beszél (2). Ezt a kijelentést még az a másik, Egyház által mindig is vallott elv is alátámasztja, amely szerint senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy megkeresztelkedjen és ezáltal az Egyháznak a tagjává váljon. A civil állam vallással kapcsolatos joghatóságának tagadása tehát nem új tanítás, ezt a szempontot megtalálhatjuk például a trienti zsinat utáni jezsuita teológusok, így Bellarmin Szent Róbert és Francisco Suarez munkáiban. Thomas Pink angol filozófus hívta fel a figyelmet a nyilatkozat ilyen, az Egyház hagyomás tanításához képest szakadást nem jelentő értelmezésére. (A témával kapcsolatban jó összefoglalást ad Edmund Waldstein cisztercita teológus négy részből álló tanulmánya.)
Az Egyháznak joghatósága van minden megkeresztelt ember fölött, de ez a joghatóság nem terjed ki a nem megkereszteltekre. Ez a joghatóság magába foglalja büntetések kiszabását is. Ezek a büntetések nem kizárólag csak lelki értelemben vett büntetések. Az 1983-ban hatályba lépett Egyházi Törvénykönyv például beszél olyan büntetésekről, amelyek megtiltják, hogy valaki valamilyen területen tartózkodjon vagy előírhatják az adott helyen tartózkodás kötelezettségét (1336-7. kánon). Az Egyház azonban semmilyen fizikai kényszerítő erővel nem rendelkezhet, az Egyháznak lényegénél fogva nem lehet karhatalma. Az Egyház és az állam között azonban bizonyos történeti helyzetekben olyan viszony alakult ki, hogy az Egyház kérésére a világi hatalom eszközként használódott az Egyház hiányzó fizikai karhatalmának pótlására. Most nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy ez a múltban mennyire volt célszerű vagy egyes esetekben még erkölcsi szempontból is kifogásolható, most csak arról az elvről van szó, amelynek a gyakorlatban való használatáról a Dignitatis Humanae nyilatkozat egyházpolitikai döntésként lemondott. Tehát a nyilatkozat szerint az ember méltóságával nem fér össze az, hogy vallási kérdésekben valamilyen világi hatalom kényszert alkalmazzon. A vallással kapcsolatban csak az Egyháznak van joghatósága és csak a megkereszteltek fölött. Az Egyház azonban egy politikai és nem tanbeli döntéssel lemond arról, hogy ezt a joghatóságát állami segédlettel gyakorolja, illetve felismeri azt, hogy ez a jelenlegi viszonyok között lehetetlen.
Ezt az értelmezést támasztja alá a nyilatkozat története is, amelyet röviden, a már hivatkozott tanulmány alapján ismertetünk. Maga a nyilatkozat egyike a zsinat legtöbb vitát kiváltó dokumentumainak. A 2. Vatikáni Zsinat idejét a világ fejlődésével kapcsolatban bizonyos optimizmus jellemezte. A harmadik birodalom emberi méltóságot semmibevevő, totalitariánus rendszerét a demokratikus rendszerek szövetsége legyőzte és a győzelem után a semmibe vett emberi méltóság jogi, nemzetközi megfogalmazása is előtérbe került. Az Egyház is bizonyos értelemben magáénak érezte ezt a „hullámot”, hiszen az emberi méltóság igazi alapját, az istenképiséget, a természetfölötti hivatást éppen az ő tanítása szolgáltatja. Ez indította a zsinati atyákat a nyilatkozat megfogalmazására. Az ezzel kapcsolatos álláspontok azonban egymástól éppen az Egyház és az állam viszonyának kérdésében különböztek. Az egyik álláspont fő képviselője Henri de Lubac jezsuita teológus, zsinati szakértő, később bíboros volt. Álláspontja tulajdonképpen a természetes és a természetfölötti rend közti viszonnyal kapcsolatos álláspontjából következett. (Ezzel a témával több régi bejegyzés is foglalkozott, elsőként itt). De Lubac szerint a természetes és természetfeletti rend között kisebb a különbség, mint ahogy azt a hagyományos teológia tanította. Ezért a természetes rendben adott és például az emberi kultúrában megnyilvánuló fejlődés nem szorul olyan mértékben az Egyház „gyámkodására”, ahogyan ezt ezelőtt gondolták, enélkül is képes az Egyház „nemesebbé tenni” a társadalmat, a kultúrát.
John Courtney Murray jezsuita teológus viszont a vallásilag teljesen semleges amerikai modellt támogatva az Egyház természetfölötti célja és az állam természetes célja közti olyan különbségről beszélt, amely a kettő olyan, egymásra való vonatkozás nélküli szétválasztását indokolja, amelyre példa a jól működő amerikai modell. Régebben az Egyesült Államok katolikusainak azt vetették a szemére, hogy az általuk képviselt katolikus felfogás egyáltalán nem illeszkedik az alkotmányhoz, az amerikai élethez. A zsinat előestéjén, 1961-ben választották meg John F. Kennedy-t, az Egyesült Államok első katolikus elnökét, akinek elnöki kampányában maga Murray atya is részt vett.
A harmadik irányzatot a tomista beállítottságú Charles Journet bíboros képviselte, aki Jacques Maritain barátja és bizonyos értelemben tanítványa volt. Maritain nem vonta kétségbe az állam Egyháznak való alárendeltségét a természetfölötti célt illetően, de ezt az alárendeltséget szerinte nem jogi keretek között kell megvalósítani, hanem inkább a „fény”, a meggyőzés erejével. Ebben a meggyőzésben kulcsfontosságú szerepet játszanak a katolikus állampolgárok. Az Egyház az államtól így mindössze a szabad működés feltételeit kéri.
Negyedik irányzatként említhetnénk azokat a zsinati atyákat, akik az állam és az Egyház közti viszonnyal kapcsolatban következetesen ragaszkodtak az tanítóhivatal addigi állásfoglalásaihoz. Minthogy az állam és az Egyház közti viszony kérdésében nem lehetett egyetértésre számítani – valószínű Journet bíboros javaslatára, akinek tekintélye lehetett a negyedik csoport körében is – a nyilatkozat végül is nem foglalkozott az állam és az Egyház közti viszony tanítást érintő kérdéseivel, hanem ehelyett kinyilvánította, hogy a vallásszabadságnak valamilyen emberi csoport, hatalom által erővel történő korlátozása ellentmond az ember méltóságának.
A modern államok általában elutasítanak minden vallási és így a katolikus befolyást is. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez vajon egy megkérdőjelezhetetlenül helyes fejlődés eredménye-e vagy pedig ez az állapot egy olyan történelmi adottság, amely nem minden szempontból jó. Sokan hajlamosak a modern állam ezen tulajdonságát a fejlődés helyes eredményének tekinteni. A Dignitatis Humanae nyilatkozat ezzel kapcsolatban tulajdonképpen semmilyen kijelentést nem tesz. Egy mondatban azonban említést tesz arról, hogy lehetséges szorosabb kapcsolat is az állam és az Egyház között: „Ha egy nép különleges körülményeinek figyelembevételével az állam jogrendje valamely vallási közösséget megkülönböztetett elismerésben részesít, ugyanakkor el kell ismernie és tiszteletben kell tartania minden polgár és vallásos közösség vallásszabadsághoz való jogát” (6.). A zsinat idején ez a mondat utalás lehetett az akkori spanyol államra, amelynek törvényei és gyakorlata kiemelt helyet biztosítottak a katolikus vallásnak. Ma ez a mondat inkább egyes közel-keleti iszlám államokra vonatkoztatható, ezek közül néhányban azonban a keresztények jogait lábbal tiporják.
A zsinat óta eltelt évtizedek, különösösen az utolsó évek rávilágítottak az Egyház szabad működésének kérdésére. Az Egyház akkor működhet szabadon, ha meggyőződése, tanítása szerint működhet. Az Egyháznak azonban az a meggyőződése, hogy célja magasabb rendű, mint az állam célja, és így konfliktus esetén „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5, 29). Az Egyháznak meggyőződése, hogy kötelessége nyilatkozni a természetes erkölcsi törvényeket illetően is. Az erkölcsi rendnek megfelelően működő állam nem hozhat ezzel ellentétes törvényeket, legfeljebb arról lehet szó, hogy valamely törvény valamilyen rosszat eltűr valamilyen nagyobb rossz, a közrendben keletkező zavarok elkerülése érdekében. Az utóbbi évek törvényhozásában azonban előfordult, hogy például abortuszhoz való vagy rendellenes szexuális irányultsághoz tartozó jogot deklaráltak. Így állami törvények előírhatják azt is, hogy katolikus intézményeknek ezen, katolikusok által nyilván nem vállalható törvények szerint működjenek.
Minthogy az Egyház és az állam két autonóm létező, az Egyház szempontjainak a képviselete csak azon tagjain keresztül történhet, akik az államnak is polgárai. Ennek a képviseletnek a formái a történelemben változtak. Volt idő, amikor ez a képviselet a vértanúságot jelentette. Volt olyan idő is, amikor az uralkodók és a társadalom tagjai egyben az Egyház tagjai is voltak, ekkor ez a képviselet kereszténységet támogató törvényekben, sőt még a kereszténység fegyveres védelmében is megmutatkozott. Korunk több nyugati államában az Egyház hű tagjai egyre zsugorodó kisebbséget alkotnak, gyakorlatilag minden politikai képviselet nélkül. Ez a helyzet bizonyos szempontból emlékeztet a vértanúk korára, de a kereszténység nyílt üldözésről még nem lehet beszélni. Amiről inkább szó van, az az európai kereszténység fokozatos visszaszorítása a közéletből, a „társadalmi térből”. Ötven év elteltével megállapíthatjuk, hogy a zsinati atyáknak az emberi fejlődéssel szemben táplált optimizmusa nem igazolódott minden szempontból. A Dignitatis Humanae nyilatkozat tanítása azonban érvényes: a vallás szabad gyakorlásának emberi hatalom általi akadályoztatása ellentmond az ember méltóságának.