Az ember összetettsége
Az előző bejegyzésekben az emberi cselekedetek erkölcsi minősítésével foglalkoztunk. Rámutattunk arra, hogy a cselekedet erkölcsileg jónak vagy rossznak minősítése a metafizikai értelemben vett jón alapszik, azon, hogy a cselekedetek mennyiben szolgálják a cselekvő természetének megfelelő létezését, tökéletességét. Az erkölcsi minősítés csak azon cselekedetekre alkalmazható, amelyeknek az ember ura, amelyek az értelem felismerésén és az akarat szabad döntésén alapulnak. A 20. század folyamán, mint a század nagy felfedezései, megjelentek azok a pszichológiai irányzatok, amelyek az emberi cselekvés erkölcstan által követelt feltételét, a tudatosságot az emberi lélek működésének csupán egy (egyesek szerint nem is túl nagy) szeletére korlátozzák. Amit esetleg tudatos cselekvésnek gondolunk, amögött sokszor a tudattalan mozgásai lehetnek. Szerintük az a modell (és ez Aquinói Szent Tamás, a hagyományos katolikus erkölcstan modellje), amely az ember lelki életét az értelem megismerésére és a szabad akarat döntésére alapozza, csak szűk területen érvényes, mert a tudatosságnak ez a feltételezett szintje csak egy parányi sziget a tudattalan óceánján.
A huszadik század egyik legjelentősebb felfedezése a pszichoanalízis. A különböző irányzatok képviselői között talán a legfigyelemreméltóbb C. G. Jung 1, aki irányzatát a pszichoanalízis más képviselőitől (Freud, Adler) megkülönböztetve nem pszichoanalízisnek, hanem analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi.
Néhány blogbejegyzés nyilván nem alkalmas arra, hogy a tomista antropológia és az analitikus pszichológia teljes szintézisét adják. Ez sokkal alaposabb munkára és a szakterülettel kapcsolatban nagyobb tájékozottsággal rendelkező szerzőkre vár. A következő bejgyzésekben csak – Szent Tamás módszeréből kiindulva – megpróbáljuk megkeresni, hogy elsősorban Jung pszichológiája fogalmilag hol kapcsolódhat a tomista antropológiához. Szent Tamásnál a lelki jelenségek megértésének módszere általában azzal kezdődik, hogy meghatározza azt, hogy ezek hol helyezkednek el az emberben, az ember milyen képességeihez tartoznak, milyen tárgyra, objektumra irányulnak. A módszer egy másik mozzanata az, hogy a jelenségeket néha tágabb körben állítva vizsgálja: egyrészt összehasonlítja az állatvilágban talált megfelelőivel (ha vannak ilyen), másrészt pedig az anyagtól mentes, tisztán szellemi teremtett létezők, az angyalok „lelki életével”. Az összehasonlításban néha eljut az isteni életig is, amelyet a teljes aktualitás, megvalósultság és a teljes egyszerűség jellemez.
Az ember test és lélek szoros, belső egysége. Ez az egység nem olyan egység, amely fizikai értelemben meghatározható, elválasztható részek egysége. Egy gép esetében is beszélhetünk egységről, de ez az egység olyan alkatrészekből összerakott egység, amely egységben az alkatrészek nem vesztik el saját természetüket, a gép egysége csak egy külső egység, amely a gép tervezőjétől származik. A test és lélek egységének megragadására az arisztotelészi-tomista filozófia az elsődleges anyag, lényegadó forma (materia prima, forma substantialis) fogalompárt használja. A lényegadó formát élő szervezetek esetében léleknek is nevezik, utalva arra, hogy ezekben az esetekben a forma a „felelős” azért, hogy a megformált anyag az élethez szükséges egységet és szerveződést hordozza, azaz élő anyag legyen. Így a növények esetében beszélhetünk növényi, vegetatív lélekről, az állat esetében pedig állati, érzékelő, szenzitív lélekről. Az állati működés magában foglalja a növényi működést is, ezt azonban tökéletesebb szintre emeli, a növényi funkciókhoz hozzáadódnak az állati funkciók, amelyek legjellemzőbbje az érzékszervekkel való érzékelés és az érzéki adatok ösztönös kiértékeléséből fakadó cselekvés. A növényi lélek azonban nem egy önálló rétegként épül be az állati lélekbe, ahogyan például egy működő számítógép esetében a hardver rétegére épül a szoftver. Tehát csak átvitt értelemben lehet azt mondani, hogy az állati lélek mintegy szoftver a növényi létezés által adott hardveren. A lényegadó formák egyetlensége a tomista természetfilozófia álláspontja ellentétben például Duns Scotus álláspontjával. A tomista álláspont szerint az állat esetében az anyagot egyetlen lélek, az állati lélek közvetlenül formálja meg, tehát nem arról van szó, hogy az állati forma csak az alatta álló növényi forma által képviselt réteget formálja meg. A növényi forma képességei azonban nem tűnnek el, ezek a képességek az állat képességei is az állati létezésbe belsőleg integrálva. A magasabb rendű formákba integrált alacsonyabb formák tehát, nem lényegileg, lényegadó formaként vannak jelen, hanem csak erő szerint, virtualiter. Visszatérve a hardver-szoftver hasonlatra, a hasonlatot az élő szervezet (és általában a lényegadó formák) esete meghaladja annyiban, hogy az alacsonyabb rendű forma fizikailag nem különíthető el, ellentétben a számítógépekkel, amelyek esetében a hardverre például Windows operációs rendszer helyett valamilyen Linux rendszert tölthetünk, és ezután ugyanaz a gép most már más felhasználói felületekkel, más programokkal működik. Ez azért lehetséges, mert a szoftver nem „járja át” a hardvert úgy, ahogyan a lényegadó forma teljes mélységében átjárja a megformált anyagot. (Most nem foglalkozunk azzal az érdekes témával, hogy éppen a biológiában találkozunk a hardver-szoftver kettősséggel. Ezt a témát röviden már érintettük egy régebbi bejegyzésben.)
A növényi és állati léleknek és általában a formáknak az a tulajdonsága, hogy amikor a megformált anyag és a formája közti egység felbomlik, akkor a forma is megszűnik. A dolog létezése csak a megformált anyag és a forma együttesében van. Ennek megszünésekor az anyag más forma által megformálva más dolog anyaga lesz. A platonista elképzelés szerint a formáknak külön, önálló létezése van, a mi világunk dolgai csak azáltal vannak, hogy részesednek ezekből a formákból, ideákból. Az arisztoteleszi-tomista filozófia szerint a megformált és a forma ugyan metafizikailag, lételvként különböznek egymástól, de ezeknek egymástól elszakított, valóságosan külön létezése nincs. A formáknak külön létezéséről csak mint az emberi ismeret általános fogalmainak létezéséről beszélhetünk. Az emberi lélek, az ember formája azonban különbözik a világunkban található összes többi formától, mert ez a megformált anyagtól elszakadva (a halál után) önállóan létezik tovább. Az ember fogantatásakor több történik, mint általában a világban tapasztalható keletkezésekkor. A keletkezésben az anyag új lényegadó formát nyer a világban működő okok által. Az ember fogantatásakor azonban az anyag egy olyan forma által lesz megformálva, amely nemcsak formaként, a megformált és a forma egységében képes létezni, hanem anyagtalan, szellemi létezőként is. Ez a forma a „felelős” az ember anyagot meghaladó képességeiért, az értelemért és az akaratért. Az emberi lélek szellemi, anyagot nélkülöző létezésének a képessége azonban nem jelenti azt, hogy ez a létezés a lélek természetes állapota. Isten az emberek lelkét a konkrét ember formájaként teremti. A halál utáni, testtől elszakított, elkülönült lélekkénti (anima separata) létezés csak ideiglenes állapot a test föltámadásáig.
Az ember tehát olyan összetett létező, amelyről egyszerre állítható, hogy anyagi és szellemi létező, mert az emberi lélek, az ember formája szellemi létező. A szellemi létezésnek azonban vannak olyan fokozatai is, amikor ez önállóan létező forma (forma subsistens), anélkül, hogy valamit is megformálna. (A „forma” szó ezen használata utal a szó filozófiai alapjelentésére, amely szerint a forma meghatározottság, ténylegesség.) Az anyag nélküli teremtett szellemi létező az angyal. A fejlődés, a kibontakozás az anyagi létezés tulajdonsága, az angyali életre nem jellemző a mi életünkben jelenlévő állandó változás, fejlődés. Így például az angyal természetes ismerete (a természetfeletti ismeretről ebben a bejegyzésben most nem beszélünk) nem fejlődik, amit tud, azt létezése első pillanatától kezdve tudja és ennek a tudásnak az intenzitása, tudatossága sem változik. Az angyali létezésre nagyobb mértékben jellemző az a megvalósultság, amely az ember esetében csak fokozatosan megvalósuló megvalósultság, a különböző képességek időben történő megvalósulása. Az angyal esetében tehát nincs értelme az angyali lélek olyan működéséről beszélni, amely tudattalan működés lenne.
Az angyali tökéletességnek, a magasabb szintű megvalósultságnak következménye, hogy az angyal önismerete tiszta és világos, önmagát átfogó ismeret. Szent Tamás szerint az angyal lényege szerint ismeri magát. Minden megismerésre igaz, hogy csak az ismerhető meg, ami megvalósultság. Annak a képességnek az ismerete, amelynek megvalósultságát megismertük, csak ezután következik, ezt mintegy a megvalósultságból visszafelé elindulva ismerjük meg. Az angyali természet magas fokú megvalósultsága következtében az angyal önismerete is magas fokú. Az emberre azonban a még meg nem valósult potencialitás, a képességiség inkább jellemző, ezért az ember önismerete nem közvetlenül lényeg általi önismeret. Ez az ismeret közvetlenül a lélek egyes képességeinek megvalósultságaira, a megtapasztalt történésekre támaszkodik és ezek alapján, sokszor fáradtságos úton jut el valamilyen önismeretre.
A fentiek szempontokat adnak a tudattalannak, mint jelenségek forrásának az ember egységében való elhelyezéséhez. Az ember esetében éppen anyagból és szellemből való összetettsége miatt lehet egyáltalán valamilyen tudatalattiról beszélni. Így például tudatunk fókusza nem irányulhat egyszerre, azonos intenzitással minden ismeretünkre, van emlékezetünk, amelyben ott vannak azon ismereteink is, amelyekre éppen nem fókuszál tudatunk. Ismereteink, lelki életünk is fejlődik, növekszik. A tomista ismeretelmélet Arisztotelész nyomán a tabula rasa álláspontjára helyezkedik, azaz az emberi értelem olyan tiszta képesség, amelynek nincsenek eleve meglévő ismeretei. Míg az angyal létének kezdetétől fogva rendelkezik minden természetének megfelelő ismerettel, az embernek nincsenek veleszületett ismeretei (ideae innatae).
Az angyalok esetében tehát nem lehet valamilyen pszichoanalízisről, analitikus pszichológiáról beszélni. Az analitikus pszichológia nagyrészt a test és lélek viszonyáról szól, amint erről később lesz szó. Minthogy az emberi lélek lényegadó forma, ezért nem lehet ez és a megformált között valamilyen olyan kapcsolatról beszélni, amilyen kapcsolat van például a hardver és a szoftver között. Annak érdekében azonban, hogy az ember lelki működését megértsük, mégis szükséges valamilyen csatlakozási felületet – a szoftverfejlesztésben használt szóval kifejezve – valamilyen interfészt használnunk, tudva azt, hogy az ilyen interfészek csak közelítések, és nem merítik ki, nem teszik teljesen érthetővé a szaktudomány területén a metafizikailag különböző lételvek, az anyag és lélek egymáshoz való viszonyát. Szent Tamás ennek érdekében képességeinket abból a szempontból nézi, hogy melyek ezek közül azok, amelyek az állatokkal közösek és melyek azok, amelyek csak a szellemi létezést jellemzik. Szellemi képességünk az értelem és az akarat. Ezek a képességek működésükben támaszkodnak az állatokkal közös, érzékeléshez kapcsolodó képességeinkre. Azonban az érzékeléssel kapcsolatos képességeink sem már egyszerűen állati képességek, szellemi lelkünk a test lényegadó formájaként átjárja ezeket is, ezek már szellemi létezésbe „merülő” képességek. Ezáltal válnak alkalmassá arra, hogy emberi életünkben, amely szellemi élet is, részt vegyenek. Az egyik következő bejegyzésben ezekkel foglalkozunk.
Jegyzetek:
- A jung-i pszichológia jó áttekintését adja Jolande Jacobi magyarul is megjelent könyve: C. G. Jung pszichológiája, animus, Budapest, 2009 ↩
Azt szeretném megkérdezni, hogy az anyagi ok alatt pontosan mit értünk, és azonos-e a conditio sine qua non fogalmával. Vagy a feltétel és az ok között mi a különbség?
A skolasztikus filozófia Arisztotelész nyomán az okság fogalmát szélesebb körben használta, mint azt a mai nyelvhasználat teszi. A skolasztikusok szerint az okok megtalálása a dolog megértéséhez szükséges. A dolgokkal, változásokkal kapcsolatban négy kérdést lehet feltenni: miből van a dolog, mi a dolog formája, ki/mi hozta létre a dolgot és mi célból. Ennek megfelelően a négy ok: anyagi ok (causa materialis), formai ok (causa formalis), megvalósító ok (causa efficiens) és a cél ok (causa finalis). A klasszikus skolasztikus példa a ház. A ház építőanyagokból stb. van. A ház formája az, ahogy az elkészült ház előttünk van. Itt nemcsak geometriai formákról, színekről stb. van szó, hanem az egész házról, amely tulajdonképpen megformált, összerendezett, egységbe hozott építőanyag. A forma tulajdonképpen a tervező terve alapján valósult meg. Megvalósító okok mindazok, akik részt vettek a ház felépítésében. A cél ok azt mondja meg, hogy mi végből készült el a ház.
Anyagi világunk dolgaival, változásaival kapcsolatban is fel lehet tenni ezt a négy kérdést. Az önállóan létező természetes dolgok (például élőlények, ember) esetében a végső anyagi ok az elsődleges anyag (materia prima), a formai ok pedig lényegadó formájuk (növények esetében a növényi lélek, állatok esetében az állati lélek, az ember esetében az ember halhatatlan, szellemi lelke). A megvalósító okok következetes, visszamenőleges vizsgálata elvezet az elsődleges (de nem feltétlenül időben első) okhoz, Istenhez. A megvalósulás, a jövő felé mutató cél ok végső soron célt kitűző értelmet tételez fel. Az értelemmel nem rendelkező dolgok esetében is jelenlévő cél ok elemzése ugyancsak Istenhez, mint az egész teremtés céljának kitűzőjéhez vezet.
Köszönöm szépen a választ.
http://www.sciencealert.com/world-s-first-head-transplant-volunteer-could-experience-something-worse-than-death
Hátborzongató téma. De elvileg már más állatokon kipróbálták és lehetséges, és tényleg megfogják csinálni.
Egyébként szörnyű, és elég sátánian erkölcstelen.
Ha harmadszorra elolvassa az ember, akkor olyan érzése lesz, mint Jézusnak, mielőtt vérrel verejtékezett volna. Elképesztő egzisztencialista bizonytalanság.
“Er nennt’s Vernunft und braucht’s allein,
Nur tierischer als jedes Tier zu sein.”
Elképesztő az az esetlegesség, ami körül vesz minket, és nem vesszük észre azt a hatalmas kegyelmet, amit nap mint nap kapunk. A tömeg pedig csak bámul, tudatlanul, semmilyen gátlást nem érezve.
Igen, az ember test és a halhatatlan lélek minden fizikai egységnél szorosabb egysége, a megformált anyag és a forma egysége. Ebben az életben a szoros értelemben vett lelki képességeink, akaratunk és értelmünk is csak biológiai feltételek fennállása esetén tud megfelelően működni. Még az anyagtól legelszakadtabb dolgokat sem tudjuk megérteni anélkül, amit Aquinói Szent Tamás a képzelethez való fordulásnak, conversio ad phantasmata-nak nevez. A középkoriak az úgynevezett belső érzékelést, az érzékszervi benyomások összerendezését, tárolását, képzeletünket stb. agyunk működése eredményének tekintették. Ezekre támaszkodik szellemi életünk. Ennek a szintnek felelőtlen manipulálása tényleg elképzelhetetlenül nagy szenvedések okozója lehet. A lélek ugyanaz marad, de kicserélhetik képzeletvilágát, a megértéshez szükséges vizuális emlékezetét stb.
A halál végül is természetes eseményében halhatatlan lelkünk elszakad ettől a szinttől és képes lesz működését másként is folytatni, de várja a föltámadást. Az üdvözültek pedig természetfölötti ismeretforrást kapnak Isten színről színre látásával.
Az ember halhatatlan lelkének tagadása, ennek semmibe vétele, az embernek csak állatkénti szemlélete új borzalmak felé vezethet, de nem képes a halhatatlan lelket megölni. Erre csak a bűn képes, de ez sem fizikai értelemben. Mengele esetleges modern utódai által okozott borzalmak sem képesek a megváltás isteni erejét elnyomni. „Kiragadtatott a mi lelkünk, mint madár a vadászok tőréből. A háló elszakadt és mi megszabadultunk”, mondja a 127. zsoltár.
http://mek.oszk.hu/03200/03287/03287.pdf
Szerintem a szekularizált természettudós egy külön lelki alkat. Itt már nem csak az emberi lélek szellemiségét, hanem a biológiai élet biológiai élet mivoltát is megkérdőjelezik.
Szerintem az igazi gond akkor kezdődik, amikor a természettudós elhagyja saját területét, módszerét és olyan hipotézisekkel kezd el dolgozni, amelyek ezeken kívül esnek. Ha például az élet eredetével kapcsolatos megállapításait egy biológián kívüli elvből, ateizmusából vezeti le. Semmi probléma nincs addig, amíg az élet keletkezését a biológián belül vizsgálja. A probléma akkor van, amikor eleve, a kutatást megelőzően kizárja azt, hogy az élő anyag formája kívülről jöhet.
Nem állítom, hogy az élő anyag formája kívülről, Isten közvetlen teremtő tevékenysége által jelent meg, de azt sem, hogy ez nem lehetett így, jóllehet mostanában inkább Isten közvetlen teremtő beavatkozását tartom valószínűbbnek. De nem zárom ki eleve azt a lehetőséget sem, hogy az ősrobbanás formája, információja (igen alacsony, esetleg zéró entrópiája) eleve nem tartalmazhatta már a világegyetem azon fejlődésének a „programját”, amelyben megjelent az élet. Ez végül is szaktudományos kérdés, amelynek az eldöntésétől nagyon messze vagyunk és kérdés, hogy valaha is el tudjuk-e ezt a kérdést dönteni.
Tegyük fel, hogy laboratóriumban sikerül élő anyagot előállítani. Ez egy meglehetősen utópisztikus feltételezés, de mégis tegyük fel. De mit bizonyít ez? Azt, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén megjelenik az élet. Ez azonban nem elég bizonyíték annak igazolására, hogy az élő anyag formája teljes egészében a kísérlet eredményeként állt elő és nem kívülről, Isten teremtő tevékenysége által jelent meg. A teljes bizonyíték egy teljes oksági levezetés lenne, kezdve mondjuk az elemi részeken, eljutva az élő anyagig. De még ezt a lehetőséget sem zárom ki eleve, csak éppen nem tartom valószínűnek.
Az ateizmus „tragédiája” az, hogy még az élet mesterséges előállítása sem lenne érv mellette. A hatásos érv az a „nagy kísérlet” lenne, amelyben a semmiből valamit teremtenek. De bármennyire is keresnék a semmit, hogy előállítsanak belőle valamit, ezt nem találják meg, mert csak a létezővel találkozhatnak. A semmi az, ami nincs, ennek még kvantum-ingadozásai sem lehetnek. A semmiből csak Isten képes teremteni, csak ő képes a saját végtelen létezésének, tökéletességének tőle különböző véges hasonlóságait létrehozni.
Köszönöm szépen válaszát. Valaki ajánlására olvastam egyébként el, aki nem tudta elfogadni, hogy a kezét saját maga mozgatja.
Számomra nem az ateista a félelmetes, hanem az az ateista, aki magát istennek tartja. Amikor emberről beszél, valahogy teljesen kilép abból a tényből, hogy ő maga is ember.
Igazából a vége felé döbbentem meg, ahol ilyen kijelentések születtek:
1. Abszurdnak tartja a matematikai, sőt a természettudományos absztrakciókat is. Úgy véli, nem adekvátak a valósággal.
2. Az élőlényt automatának tartja, ami “lágyabb”, mint a gép (akármit is jelentsen ez).
3. A szappanbuborék kétdimenziós folyadék.
4. Az információt egy külön anyagi dimenziónak tartja.
5. A biológia leíró tudomány (nincs elméleti része!), és az, amit a biológia leír, igazából fizikai/kémiai reakciók okozta illúzió.
6. A halált nem csak a jelenlegi biológia, hanem még a szerző sem tudja definiálni, hogy az micsoda (jelenleg a harvardi kritériumok érvényesek). Még a szerző nem tudja értelmezni azt, hogy a halál visszafordíthatatlan, és nem tudja megtalálni azt, hogy ez miért van így.
7. Viszont elismerte, hogy létezik olyan egység, ami meghaladja a részeket.
Valahogyan nem láttam a logikai koherenciát a könyvben, de azt hittem, hogy sokkal többet tudunk a minket érő hétköznapi jelenségekről.
Egy kicsit belenéztem a könyvbe. A szerző az élet keletkezése, mibenléte problémájának megközelítésére használná az általa felfedezett chemoton-elméletet. Ezt szaktudományos kérdésnek látom. Ha egyszer több időm lenne, többet szeretnék foglalkozni az eleve ismeretterjesztőnek szánt könyvvel.
A arisztotelészi-tomista filozófia képesség-megvalósultság, anyag-forma stb. fogalompárjaiban viszont az a jó, hogy ezek nem konkrét természettudományos eredményekre épülnek. 2500 évvel ezelőtt ezek még egészen mások voltak mint napjainkban. Azok a tapasztalatok azonban, amelyekre az arisztitelészi-tomista filozófia épít, sokkal általánosabb tapasztalatok. Így például Aquinói Szent Tamás öt útja is ilyenekre épül. A legalapvetőbb tapasztalatok talán az egység és a sokaság, az állandóság és változás megtapasztalása. Az arisztotelészi-tomista filozófia ezeknek és a hasonló tapasztalatoknak az elemzése, valamilyen szintű megértése, magyarázata során jut el végül Istenhez.
Ezért a tomista bizonyos oldottsággal és könnyedséggel tekint például a biológia, genetika stb. fejlődésére. Néha úgy látom, ezekben jelentős részben az anyag-forma fogalompár illusztrációiról van szó. Ha el is tekintünk a filozófiai fogalmaktól és azt vizsgáljuk, hogy az elemibb struktúrákból hogyan épül fel valamilyen egység, egységre törekvő, ezt megőrizni igyekvő viselkedés (például a biológiában), akkor feltűnik a más, filozófiai megközelítés alapján felfedezett forma általi egység. Természetesen ez a forma nem természettudományos fogalomként tűnik fel, hanem valamilyen ezen kívül lévő dologként, amely felé azonban a természettudományos elméletek tendálnak, ha jók. Talán ebben a szemléletben már van valami, amit a régiek bölcsességnek mondottak. Amikor az ember valamilyen egységben képes látni a sokszínű és változó világot. Az egységesítő szempont pedig a teremtő Isten. Ha pedig az emberiség egész történelmére kiterjesztjük látásunkat, akkor a teremtő és megváltó Istenről van szó.
Belemélyedvén valamennyire Jung elképzeléseibe, arra jutottam, hogy Freud megközelítését inkább részesítem előnyben, mert legalább mindent az ember állati képességeire akar visszavezetni, viszont Jung belenyúl oda is, ahova nem kellene.
Junggal kapcsolatosan (ill. az egész német gondolkodással kapcsolatosan úgy általában Goethétől kezdve Hesséig) az a benyomásom, hogy látensen elfogult a gnoszticizmussal, a monizmussal, a keleti misztikával (annak akar tudományos keretet adni), és a kereszténységet is ebben a kontextusban akarja értelmezni.
Igen, napjainkban sokszor előfordul, hogy a kereszténységet kizárólag valamilyen tágabb rendszer (egyébként sokszor pozitívan) értelmezett részeként fogják fel. Freud esetében ez a veszély kevésbé fenyeget.
A jungi pszichológiában (éppen azért, mert ez a freudizmusnál mélyebb rendszer) meg van a kísértés, hogy ezt szinte egy életutat (individuáció) kijelölő vallásként fogják fel. Még Jung keresztény követői is beleeshetnek ebbe a hibába, ami egyébként összhangban van sokszor a kereszténységen belül is divatos, pszichologizáló (gnoszticizmus felé hajló?) hozzállással.
A jungi pszichológia (éppen mélysége) miatt segíthet az önismeretben, korunk ismeretéhez is adhat szempontokat. Jung értéket lát a kereszténység bizonyos vonásaiban, de éppen ennek a lényegét nem látja. De ez nem csak vele van így, ez eléggé általános jelenség.
Jung az emberi lélek, a lélek folyamatainak a megértésében elért egy bizonyos mélységet. A pszichológia azonban önmagában nem képes eljutni a keresztény antropológia legalapvetőbb megállapításához, amelyet a katekizmus a Vienne-i Zsinat alapján így fogalmaz meg: «A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test “formájának” kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot»(365).
Általában, a lényegadó forma (forma substantialis) és kiegészítő párja az elsődleges anyag (materia prima) filozófiai fogalmak. A filozófia az egység és a sokaság, az állandóság és a változás tapasztalata alapján jut el ezekhez. A szaktudományok ezeket a tapasztalatokat nem általános tapasztalatként, hanem csak részterületüknek megfelelően vizsgálják. Ezért ők az egység és állandóság elvét nem a formában látják. Ők egy rendszert látnak, amely részeinek a viselkedésében keresik, kutatják az egységet és a sokaságot, az állandóságot és a változást. Jung rendszerét, éppen mélysége miatt érdemes összevetni a filozófiai, tomista „pszichológiával”. De a témával való intenzívebb foglalkozás már többirányú szakképzettséget igényelne.
“Még Jung keresztény követői is beleeshetnek ebbe a hibába, ami egyébként összhangban van sokszor a kereszténységen belül is divatos, pszichologizáló (gnoszticizmus felé hajló?) hozzállással.”
Szerintem, akik erre az útra léptek, már elnyelették magukat. Bár nem értem, milyen “”párbeszédet”" lehet egyáltalán folytatni.
“Magasabb az érzekéknél az ész, magasabb az észnél az értelem, magasabb az értelemnél a bennünk megnyilvánulatlan, magasabb a bennünk megnyilvánulatlannál a személyünk, ami mindent áthat és jeltelen: Ki ezt eléri, szabaddá válik, és eléri a halhatatlanságot.”
(Katha Upanisad 2.3.6-8)
“Amikor az öt érzék az ésszel együtt megállapodik, és az értelem meg se moccan, azt hívhatjuk a legmagasabb állapotnak.”
(Katha Upanisad 3.10)
Nem sok lényeges különbséget látok Jung és a keleti misztika között. Ami ott mitológiai elemekkel volt szemléltetve, azt Jung terminus technicusokkal helyettesíti.
Félelmetesen groteszk látvány a “ha a benned levő fény sötétség, mekkora lesz a sötétség!” (Mt 6, 23) szemszögéből.
Hamvasnál olvastam, hogy “árulóknak” tartja a keresztény szenteket, mert – ellentétben a kaballistákkal, a szúfikkal, és egyébb keleti misztikusokkal – alávetették magukat az Egyház intézményének és a kinyilatkoztatásnak.
Jungnál a probléma a kollektív tudattalan, az archetípusok értelmezésénél van. Ez szerinte a tudattalannak az a rétege, amely minden emberben közös. Ő a kollektív tudattalanban lévő archetípusok megnyilvánulásait a mítoszokban, a keleti vallásokban, a kereszténységben, de még az alkémiában is keresi. Erre a rétegre lehet, azt hiszem, a „gnosztikus” jelzőt alkalmazni. A kereszténységen kívül nem igen jutnak el az embertől létezési módja szerint különböző Istenhez, mint az emberi élet végső céljához. Talán ehhez legközelebb a görög filozófia legjobbjai jutottak el, Jung-tól viszont ez az út idegen.
A jung-i tipológia (introvertált-extrovertált, ezen belül pedig a gondolkozó-érzelmi, intuitív-érzékelő egymással szembenálló pólusai), az egymással szembenálló tudatos és tudattalan típusok „integrálása” feladatának, az integrálás hiányából adódó problémáknak a felismerése szerintem helyes meglátások. Jung szerint ezek a kategóriák nem csak a személyekre, hanem korokra, kultúrákra is alkalmazhatóak. Nem akarok a „pszichologizálás” hibájába esni, de talán mégis mond ez valamit: a ma Egyházában tapasztalható egyoldalúságok szélsőségesen extrovertált-érzelmi irányultságra utalnak. Az emberi személynél ennek vagy bármely más beállítottságnak kizárólagoskénti felfogása olyan egyoldalúságot eredményez, amely neurózishoz vezethet.
Maga a pasztorálpszichológia is, ha jól tudom, Jungtól származtatja magát, tehát valóban nem mindegy, hogy a keresztény lelkigondozás milyen forrásokból merít.
Jung próbálja olykor meghúzni illetékességi körének határait: nem foglalkozik Isten létével, nem tartja a metafizikát szakterületének, a Selbst-et nem azonosítja Istennel. Máskor viszont ködösebben fogalmaz.
Nem érdekli a realitás, a végső Igazság kérdése, csak a numinózus lélekre gyakorolt hatása. Mintha, míg a fenomenológia a világot tenné képletesen zárójelbe vizsgálódásai idejére, addig a jungiánus pszichológia Istennel tenné ezt, hogy „cserébe” a kapcsolat és a tapasztalat „edényére” koncentrálhasson. Úgy tűnik, hogy antropológiájából végül maga a Logosz, Isten Örök Igéje, és az Ő történelmi valóságának jelentősége maradna ki. És ezért a lelket sem örök célja-oka felől ragadja meg.
Azt mondanám, a közép számára az énérzeten belül van valahol – akkor is, ha „kollektív” ez a közép, s nem a lét közepén. A hit előretekintésével párhuzamban szemlélve az analitikikus pszichológia, de főként a pszichoanalízis úgy nélkülözik a metafizikai horizontot, hogy hátrafelé néznek – mint Lót felesége. (Az első nosztalgikusan mítizál, a második egyszerűen csak gyanakszik, bizalmatlan.)
E bejegyzéseknek különösen megörültem, igyekszem lassan pótolni kerszetény antropológiai hiányosságaimat.
Köszönet a blog szerzőjének.
Örülök, hogy bejegyzéseim hasznára váltak. A Junggal kapcsolatos megjegyzéseivel egyetértek. Tulajdonképpen nem kifejezetten Junggal akartam foglalkozni, jóllehet az ő pszichológiája volt a szemem előtt, mert őt ismerem részletesebben.
Mindenképpen hasznomra, különösen a konklúzió, mert nem tudom foglalkoznak-e ma ezzel eleget… A megismerés folyamata is egy érdekes kérdés, s hogy a tudatosságnak állítólag azért lehet/van Holdfényes arculata is. Például vannak nagy álmodóink az Ószövetségben is, s lehet szentekkel folytatni a sort… S talán az is igaz, hogy ha „alszom, de szívem virraszt”, talán kevésbé hullanak szerteszét lelki képességeim készségeim agyi lenyomataiban.
Az értelmi megismerés természetes útján az érzékszervi adatok összesítése alapján keletkezett képzetekből emelődik ki az a forma, amely tulajdonképpen az értelmi ismeret. A képzetek így formát hordozó „anyagnak” tekinthetők és a forma a természetes értelem fénye által ismerődik fel. A skolasztikus szakkifejezés ezzel kapcsolatban cselekvő értelemről, intellectus agens-ről beszél. A prófétai látomásban a természetes megismerés folyamán eltárolt képzetek Isten természetfölötti beavatkozása által nyernek új formát, rendeződnek prófétai látomássá. Úgy tűnik, hogy a képzetek a természetes rendben is kaphatnak új formát. A művészi alkotásban a képzetek az alkotó által nyernek új formát, rendeződnek művészi alkotássá, képpé, zenévé, verssé stb. Ezek a formák a megismerésben lévő természetes formákkal szemben mesterséges formáknak tekinthetők, amelyek ráépülhetnek a természetes formákra.
Tulajdonképpen az álomban is valami ilyesmi történik, itt is valamilyen új forma, sorrend, csoportosítás jelenik meg. Kérdés azonban, hogy az álom szellemi tevékenység-e? Azt hiszem, hogy ez csak a felidézéskor, az értelmezéskor jelenik meg, a csoportosítás, a rendezés alapesetben csak anyagi eredetű, de itt is lehet beszélni természetfölötti eredetről, például Szent József álmai esetében.
Ezek a témák ismereteim szerint még eléggé kidolgozatlanok.
Igaz, hogy mindez nem tomizmus – elnézést.
Annyiban igen, és a témára visszatérve: az intuíció is lehet közös összevetési pont, ez Szent Tamásnál is fontos, úgy rémlik valahonnan (még alig ismerem). S egészen mást kell jelentsen kettejüknél. Lehet, hogy Matthaiosnál is találok az intuícióról tomista megközelítésben részletesebben, körülnézek majd…
Nem láttam előbbi válaszát, köszönöm.
Hajlanék arra én is, hogy inkább nem szellemi tevékenység, annak ellenére, hogy van ennek kereszténységen kívüli hagyománya(éber/tudatos álmodás). Hiába volna mondható ez inkább szellemi/tudatos tevékenységnek, ha a valósággal való szemközt állás hiányzik belőle. (Ami keresztény hívő emberben valamiképpen, a szellemi tevékenység hiányának ellenére alvás közben is fennmarad. Talán ez a szív virrasztása.) Nem lehet tehát az Egészre irányuló szándék nélkül foglalkozni a tudattalan témájával sem.
Sok dolog merül fel, és egyelőre sajnos nem tudom őket skolasztikusan artikulálni. Egyetlen dologra kérdeznék csak, újra elolvasván bejegyzését: az a kérdés fogott meg, hogy hogyan integrálja a lélek a csak virtualiter jelen lévő formákat. Úgy fogalmazott, az alacsonyabb funkciókhoz hozzáadódnak a magasabbak. Nem lehet, hogy ezeknek az alacsonyabb funkcióknak olyan minőségei is lesznek, például az ember esetében, amelyek korábban – növényekben, állatokban nem voltak jelen?
(Ebben az esetben sem biztos, hogy például szellemi tevékenységnek nevezném az álmot, de testi mellékterméknek sem mondanám, ez pszichológia terén inkább Freudhoz áll közelebb.)
A virtuális formák a szubsztanciális, lényegadó formákkal vannak szembeállítva. Ez a különbség jól szemléltethető, amikor valamilyen mesterséges alkotást, például autót állítunk szembe egy élőlénnyel. Az autó úgy képes autóként működni, hogy részei megőrzik szubsztanciális önállóságukat, az autó nem válik egyetlen szubsztanciává, hanem megmarad több szubsztanciából álló, egységesen működő rendszernek. A szubsztanciák (mint amilyenek például az élőlények) részei viszont megszűnnek önálló szubsztanciák lenni, ezek egyetlen szubsztancia nem szubsztanciális önállósággal rendelkező részeivé válnak. Ezért ezek formái esetében nem lehet szubsztanciális formákról beszélni. Ezek nem lényegadó, szubsztanciális formákként elvei működésüknek, hanem csak virtuális formákként.
A lényegadó forma azonban közvetlenül, empirikusan nem megtapasztalható. Ezért az orvos, a biokémikus, a pszichológus (?) számára a virtuális formák többé-kevésbé önálló formákként jelentkeznek és a lényegadó forma egységét ők csak a különböző szubsztanciákból álló rendszer egységeként látják, kutatják. A filozófus felismeri a lényegadó formát, nem foglalkozik azonban szaktudományos részletességgel azzal, hogy ez az egység hogyan nyilvánul meg a részek összehangolt működésében.
A különböző, csak virtuális önállósággal rendelkező formák, funkciók hierarchiát alkotnak, amelyben az álom kétségtelenül magasabb szinten van, mint például az anyagcsere. Az ember tevékenysége, működése egyben hierarchikus viszonyban álló funkciók, rendszerek egyidejű, egymásra épülő működését is jelenti. Ez az egymásra épülés valójában minden nem szubsztanciális rendszernél tapasztaltnál szorosabb. Ez a szoros kapcsolat például egy szobor anyaga és formája közti szoros kapcsolathoz hasonlítható. A többlet tehát nem elsősorban valamilyen minőségi többletként jelentkezik, hanem azáltal, hogy az illető funkció (forma) nem a legmagasabb helyen áll, hanem efölött még további, magasabb rendű funkciók (formák) vannak. Az álommal kapcsolatban az a probléma, hogy ezzel egyidejűleg nem található olyan tudatosság, ami a szellemi tevékenység velejárója.
A tudatos és tudattalan az analitikus pszichológia vagy a pszichoanalízis számára egymást feltételező, korrelatív fogalmak. A tudattalant éppen a tudatosság hiánya miatt nem igazán lehet a szellemi élet területének tekinteni. Lehetne azonban ezt idegrendszerben lezajló speciális folyamatok területének tekinteni. Ezeknek a folyamatoknak a tudatos szellemi élettel való kapcsolatát valamilyen érthető tartalmat hordozó képzet keletkezése jelenthetné, amelyet a tudatos értelem megragadhat, feldolgozhat. A probléma azonban az érthető, az intelligibile megjelenése. Honnan jön ez? A külvilágból érkező ismeretek esetén ez a dolgok megismerhető formája. A bejegyzés tulajdonképpen azt javasolja, hogy a szellemi lélek készségeinek (habitusainak) idegrendszeri „lenyomatai” tartalmazhatnak ilyen érthetőt, amelyet a tudattalan működésének eredményeként előálló képzet hordoz. Az álom így egy továbbító csatorna lehet. A képzet alapján keletkező ismeret lehet homályos, de ugyanakkor az akarat számára intenzíven elkerülendő vagy már el sem kerülhető rosszat és így erős emocionális tartalmat jelenthet.
A bejegyzésben azonban csak egy felvetésről van szó.
Köszönöm válaszát, ennek a belső, mindennél szorosabb szubsztanciális egységnek a hangsúlyozását. Vajon nem éppen ez az egység az, ami miatt a tudattalan tartalma lehet teleologikus? Az álom képzetei nem tudatos elvonás útján anyag nélküliek, ezért nincsen lényegadó formájuk, de ez semmilyen képzetnek nem lehet természetes állapota, hiszen minden képzetünk az anyagi világ érzéki tapasztalásából származik. Ezért lehet például, hogy ritkábban, a hajnali álmok képzetei esetében, rendeződés valósul meg, de nem ezekből a képzetekből (tudattalanból) adódóan, hanem a lényegadó forma hiányának feszültségéből adódóan, ha az álombeli képzetekbe a nappali tudat fénye beszűrődik. (Beszűrődhet? P. Florenszkij atya beszél róla – de az álomképek jelentősége talán szerves része itt a platonizmusnak.)
A tomista ismeretelmélet szerint csak azt ismerhetjük meg, ami megvalósultság, aktualitás. A képességet, a potencialitást csak megvalósultságán keresztül ismerhetjük meg. A pszichológia szempontjából fontos készségek a potencialitás és az aktualitás között vannak. Ez a képességhez már hozzáad valamit, mert ez egy adott típusú megvalósulásra való hajlamot jelent, de ez még nem a megvalósulás. A képességeket is csak a nekik megfelelő megvalósuláson keresztül tudjuk megismerni.
Minthogy az ember megismerése érzékszervek adataiból kiinduló megismerés, megismerésünk képessége csak az ilyen ismeretben lehet aktualizálva. Ezért saját magunkat is csak az ilyen megismerés alkalmával ismerhetjük meg. Amikor megismerem a fát (ehhez nem kell a fának jelen lenni, elég csak a képzet), akkor azt is tudom, hogy én most megismerem a fát, jelen vagyok ennél a megismerésnél. Képességeimről, készségeimről, mivoltomról pedig ezen aktualitásokból kiindulva szerezhető ismeret. Az anyagtól mentes angyal önismerete viszont közvetlenül saját maga, saját lényegének a látása által történik, mert az ő megismerése teremtésétől fogva aktuális megismerés.
Persze a hozzánk tartozó anyagi dolgokról már nemcsak ebben az önismeretben lehetnek ismereteink, ezek már megjelenhetnek elsődleges tárgyként is. Így például figyelhetem légzésemet anélkül, hogy más külső tárgyat ismernék meg. A nagyon magas szintű működések azonban így nehezen tárgyiasíthatók, mert ezek már sokkal közelebb állnak a lélek működéséhez. A már említett féltudatos állapotokban ez inkább sikerülhet, mert itt a külső tárgyak megismerése csak akadályozott megismerés, ezért ezek a magas színtű működések ilyenkor inkább válhatnak tárgyakká. Ezért lehet például az álmot egy kicsit kívülről nézni, jóllehet ez az én álmom. Ebben a töredékes, homályos megismerésben azonban a formák csak homályosan, szimbólumként jelennek meg. A normál megismerés eltárolt képzetei képezik azt az anyagot, amely megformálódik. A formák homályossága, bizonytalansága miatt a szimbólumok értelmezése is nehéz, bizonytalan.
Persze ez is csak egy felvetés a témával kapcsolatban.
A teleológia tulajdonképpen a teljes embert átjárja, mert a testben lévő atomok, elektronok is annak a célnak megfelelően működnek, amely cél az ember formájának megfelelő fennmaradása. Amit viszont a tudattalannak nevezünk, abban ez magasabb szinten van meg.
Florenszkij atya egyik művének magyar fordítása (Az ikonosztáz) megvan nekem, de még nem olvastam. Most belenéztem és a téma szempontjából érdekesnek találtam. A könyvet, amint tudom, elolvasom.
Az ikonosztázra gondoltam. Florenszkij atya nem pszichologizál. Viszont mivel ortodox, valószínűleg álomértelmezése sem független az ortodox teológiától, és a platóni ideáktól sem (Ön jobban meg fogja tudni ítélni).
A megvalósultság hangsúlyozásával valójában egyetértek, a hit vonatkozásában talán még inkább, mint a megismerés vonatkozásában. Köszönöm a kifejtést (és a türelmét).
Köszönöm szépen válaszát, egyetértek vele.
Elvileg Jungtól egy interjú keretében megkérdezték az 50-es években, hogy hisz-e Isten létezésében, amire azt felelte, hogy nem hisz benne, hanem tudja.
Ez a felelet nekem olyan “cinikusnak” tűnik, mint Nietzsche feuerbachi vagy Einstein panteista szellemű megjegyzései Istenről.
A tudattalanról, ill. álomról Joseph Donat SJ a következőket írja (SPhC:Critica, 181. 241*/184.o, 243*):
“De actibus psychicis inconsciis
Nunc multum disputatur, sintne actus psychici inconscii admittendi. Tantum ad actus psychicos quaestio refertur. Etenim potentiae, species, habitus psychici sine dubio inconscii sunt. Plerique censent, nullum esse actum inconscium psychicum, cuius non saltem tenuem conscientiam habeamus; et multi putant, in se repugnare actum psychicum inconscium. Alii autem opinantur, actus psychicos posse in “subconscientia” latere et sic inconscios esse.
Non videntur actus penitus inconscii admittendi esse.
a, Multi quidem actus sunt quorum non habemus claram et perfectam conscientiam. Multa distracti videmus et audimus, quorum nulla in nobis memoria remanet. In somno dolores adsunt et in somnia influunt, sed eorum claram conscientiam non habemus, nec postea recordamur. Res ingrata, de qua non iam cogitamus, quasi inconscia diu morosam animi affectionem producit. – Attamen haec et similia ostendunt quidem, actus tamen semiconscios, non autem eos penitos conscios fuisse. Tales nullis factis demonstrantur.
b, Si supponimus distinctionem conscientiae reflexae et directae, concedendum quidem est, conscientiam reflexam interdum abesse posse, sed directa semper adest, quia cum omni actu psychico identica est.
Ex quibus coligitur, qua ratione subconscientia (Bewußtsein, subconscience) admittenda sit. Subconscientia duplici modo accipi potest, tamquam status penitus inconscius et tamquam semiconscius. Statum semiconscium actus habere possunt. Psychica potentialia, velut species memoriales, etiam penitus inconscia sunt. Actus vero omnino inconscii esse nequeunt.”
“De erroribus conscientiae
Errores conscientiae generatim non in perceptionibus conscientiae sunt, quae numquam percipiunt, quod non est, sed in iudiciis ex iis oriundis, quae aliud sive plus affirmant, quam perceptum est. Error iudicii autem variis modis efficitur.
[...]
3. Somniantes, amentes vel aliter in statu psychico alterato constituti saepe iudicant se sentire, agere, pati, quae non sentiunt nec agunt. Dormiens, qui incommodum situm patitur, somniatur se operosum laborem peragere. Amens dolore stomachi affectus arbitratur se animal in stomacho gestare.
In his conscientia non percipit, quae non sunt, sed intellectus ligatus sufficientem reflexionem instituere non valet, ut imagines perceptionibus adiunctas corrigat.
4. Somniantes, hypnotici, aegroti interdum personam propriam in aliam mutatam vel etiam duplicatam (“ego duplicatum”) apprehendunt et agendo prae se ferunt. E.g. somniantes adulti putant se pueros esse, hypnotici ex acceptis suggestionibus arbitrantur se novas personas vel bruta et lapides esse. Si in aegrotis perceptiones organicae vel kinaestheticae multum remittuntur et sic perceptio proprii corporis et motuum eius debilitatur, imaginantur interdum corpus, quod vident, non esse suum, in se alium loqui et membra movere, immo se ipsos iam mortuos esse. Alii constantes coactivas imaginationes et impulsus rationi contrarios in se sentiunt, quae propterea ab alia persona in se habitante profectae esse videntur.
In his eventibus certe non persona ipsa mutata vel duplicata est, sed iudicium fallitur. Et hoc propterea, quia status accidentalis personae notabiliter mutatus simulque conscientia attenuata est, maxime vero, quia deliberatio intellectus debilitata est, ut imaginationes illae de nova persona non iam satis corrigatur.”
Valószínűleg ennél sokkal részletesebben foglalkozik a sorozat lélektani részében, sőt egy német nyelvű könyvet is megjelentett a lélekelemzésről és az egyénlélektanról valamikor a 30-as években.
Köszönöm, hogy felhívta figyelmemet az idézett szöveggel.
Joseph Donat SJ latin nyelvű kézikönyveit évtizedeken keresztül használták főleg a jezsuita vezetésű teológiai egyetemeken, főiskolákon. Másutt Joseph Gredt OSB vagy Eduard Hugon OP kézikönyveit használták. Magyar nyelven Schütz Antal piarista tanár Bölcselet elemei című könyvét lehetne ezekkel együtt említeni, de ez több szempontból már eltávolodott a neo-skolasztikától.
Az ismeretelméleti kézikönyvből idézett rész a skolasztikus alapelv szerint csak azt fogadja el a lélek aktusának amire a tudatosság jellemző. Amire egyáltalán nem jellemző a tudatosság, az nem a lélek aktusa. Viszont vannak olyan állapotok, amelyekre csak nem teljesen jellemző a tudatosság. A szerző az álmot is ilyen állapotnak tekinti. Ezek között az állapotok között megemlíti az „elnyomást” is, amikor a kellemetlen dolgokra nem gondolunk, de ezek így elnyomva is rossz érzéseket okoznak. A szöveg megkülönbözteti a a reflexív és közvetlen tudatosságot a közvetett tudatosságtól, elismerve azt, hogy előfordulhat, hogy az előző nincs jelen, de a második jelen van. Az ilyen félig tudatos állapotban – a szerző szerint – beszélhetünk a szellemi lélek működéséről, míg a teljesen tudatlan állapotban erről nem lehet szó.
A bejegyzésemben az álmot nem tekintettem tudatos tevékenységnek az akarat működésének hiánya miatt. De valami teljes működésének a hiánya nem feltétlenül jelenti a működés teljes hiányát. A mindennapi életben a mechanika valamely törvénye teljes működésével szinte soha sem találkozunk. Mindig jelen van például a súrlódás, amely megakadályozza azt, hogy a test megtartsa egyenes vonalú egyenletes mozgását (Newton 1. törvénye). Ilyen akadályoztatás a lélek esetében is előfordulhat és a félig tudatos állapotok tekinthetők ilyen akadályozott állapotoknak.
Ezzel a felfogással az a problémám, hogy az akadályozott állapot nem teszi lehetővé új információk megjelenését, ebben inkább az információk téves, nem teljes megítéléséről van szó. Az analitikus pszichológia vagy pszichoanalízis követői, gyakorlói nem üdvözölnék ezt az álláspontot. Ugyanakkor viszont tény, hogy az ilyen állapotoknak ők a legnagyobb „kihasználói”.
Sikerült – úgy ahogy – digitalizálnom J. Donat fentebbi könyvét, amelyből idéztem, ill. Selvaggi természetfilozófiai könyvét. Elképzeléseim szerint majd a pszichológiaira is sor kerül előbb-utóbb. Lehetséges, hogy “ihletet” lehet belőle “meríteni” a későbbiekben. Bár ezt én személyesen nem tudom megítélni.
https://archive.org/stream/CRITICA_201703
https://archive.org/details/COSMOLOGIA_201704
Mindenképpen hasznos. Köszönöm. Ezek a könyvek az azóta szinte teljesen eltűnt jezsuita skolasztika (filozófiai oldaláról tekintve nevezik ezt suarezianizmusnak is) utolsó tankönyvei. Írásuk (új kiadásuk) időpontjában lényegében már befejeződött az, amit a fizika 20. századi forradalmának neveznek. Belenéztem Salvaggi könyvének tartalomjegyzékébe és névmutatójába. Az utóbbiban meglehetősen sok hivatkozást találtam például Heisenbergre. Mostanában újra előkerült például a kvantummechanika skolasztikus értelmezésének kérdése is. Valószínűleg ehhez jó szempontokat adhat ez a könyv is, amely a jezsuita skolasztika „hattyúdala”. A skolasztika összeomlását csak a (klasszikus) tomizmus élte túl. Ezek a könyvek nyelvi szempontból is érdekesek lehetnek, lényegében egy ókori nyelv szókészletével írnak egészen modern témákról. Ez a szókészlet persze fejlődhetett például a középkor folyamán, de még ekkor sem kellett annyira új fogalmakkal szembenéznie, mint ezeknek a könyveknek az ötvenes években.
“Ezek a könyvek az azóta szinte teljesen eltűnt jezsuita skolasztika (filozófiai oldaláról tekintve nevezik ezt suarezianizmusnak is) utolsó tankönyvei.”
Érdekes egyébként, hogy középpontban ugyan nem áll semelyik nagy egyéniség sem, de ennek ellenére még ezekben a könyvekben is Szent Tamás tekintélye dominál. Sok véleményt bemutat, néha nyitva hagyják a kapukat, de mégsem lépik túl a kereteket.
“Ez a szókészlet persze fejlődhetett például a középkor folyamán, de még ekkor sem kellett annyira új fogalmakkal szembenéznie, mint ezeknek a könyveknek az ötvenes években.”
Az írások megalkotásán túl (ami kétszeres munka lehetett ezek szerint) még azt se tudom elképzelni, hogy akkoriban hogyan folyhattak le azok az órák, kurzusok, amelyek alatt ezekből a könyvekből tanítottak.
Azt hiszem, hogy például a Gregorianan, a jezsuiták római egyetemén még a hatvanas években is latinul folyt az oktatás. Persze beszélték ennek angol, német, francia, olasz stb. dialektusait. (A latin nyelvet valamennyire ismerők számára erről egy szórakoztató paródia: https://www.youtube.com/watch?v=Tjh0LtUP0r4&t=302s , az első perc után. )