Katolikus teológusok körében napjainkban meglehetősen elterjedt filozófiai irányzat az úgynevezett transzcendentális tomizmus. A transzcendentális tomizmus valójában kísérlet arra, hogy a Kanttal kezdődő és később a német idealizmusba torkolló filozófiai irányzatokat összeegyeztessék Aquinói Szent Tamás filozófiájával. Aquinói Szent Tamás filozófiája szintézis eredménye. Ebben a szintézisben a legjelentősebb szerepet Arisztotelész filozófiája játszotta. Kérdés, hogy a transzcendentális tomizmus kísérlete eredményezett-e olyan szintézist, amely a meglehetősen ellentétes filozófiák valamilyen összehangolásának az eredménye. A szintézis sikerességét sokan kétségbe vonják, így például Jáki Szaniszló bencés atya a szintézisre való kísérletet kissé ironikusan “akvikantianizmusnak” nevezte, utalva arra, hogy az élesen szemben álló álláspontokat nem teljesen sikerült szintézisbe hozni.
A transzcendentális tomizmus irányzata jezsuita filozófusok, teológusok nevéhez fűződik. Közülük meg kell említeni Joseph Marechal nevét, de az irányzat legismertebb képviselője Karl Rahner. Az irányzatnak jeles magyar képviselője Weissmahr Béla.
Kant “kopernikuszi” fordulata az ismeretelméletre vonatkozik. Az ismeretelmélet az a filozófiai szakág, amely az ismeret kritikájával fogalkozik, azaz azzal, hogy mi az emberi ismeret viszonya a valósághoz, hogyan lehetséges a valóságot megragadó emberi ismeret. Az arisztotelészi és tomista álláspont szerint a megismerés az érzékeléssel kezdődik: omnis nostra cognitio incipitur a sensibus, minden ismeretünk az érzékeléssel kezdődik. Az érzéki adatok közvetítik azt az érhetőt, intelligibile-t, amelyet értelmünk kiemel az érzéki adatokból. Ez az intelligibile tulajdonképpen a megismerendő tárgy, objektum formája. Ez a forma, amely az értelmünktől különböző világban az anyagi dolognak vagy valamilyen járulékának, határozmányának a formája, a megismerésben mintegy értelmünket formálja meg és így lesz belőle ismeret. Az érzéki adatok korlátozott, egyedi, konkrét helyhez és időhöz kötött voltuk miatt önmagukban nem lehetnének okai az általános, szükségszerű, tudományos ismereteknek. Erre az alapot az általuk közvetített intelligibile adja meg, amelyet az értelem kiemel az érzéki adatokból. A Matematika, fizika, metafizika című bejegyzés nagyon röviden ismerteti az emberi értelem azon műveleteit, amelyek a tomista felfogás szerint közreműködnek az ismeret kialakításában. A tomista ismeretelmélet lényege tehát röviden az, hogy a teremtett világ alapvető tulajdonsága az érthetőség, és az emberi ismeret számára ezt az érthetőséget az érzékszervek tapasztalatai közvetítik, de ennek a közvetítésnek a végállomása a szellemi ismeret.
Kanttól idegen volt a tomista ismeretelmélet, lehet, hogy ezt csak valamilyen torzított formájában ismerte (erről a Ferenc pápa és a tomisták című bejegyzésben volt röviden szó). Kant ismeretelméleti kiindulása annak a kérdésnek a megválaszolására irányult, hogy hogyan lehetséges az esetleges érzéki, empirikus adatokból általános, szükségszerű, tudományos ismereteket nyerni. A kérdés megválaszolásában ezeknek a vonásoknak semmilyen alapját nem találta meg a tárgyról érkező érzéki adatokban, ezeket teljes egészében a megismerő alany működésének, “szerkezetének” tulajdonította. Az érzéki adatok Kant szerinti feldolgozásának, a tudományos ismeret kialakulásának bonyolult folyamatába most nem megyünk bele, csak azt jegyezzük meg, hogy az érzéki adatok által közvetített intelligibile-t Kant ismeretelméletében a megismerő ember értelmének sajátos “szerkezete” helyettesíti. Ez a “szerkezet” az elsődleges, ez a priori, ez megelőzi az empíriát, az a posteriori-t. Ebből viszont az is következik, hogy a világról szóló tudományos ismereteink valójában semmit sem mondanak arról, hogy a világban lévő dolgok önmagukban (Ding an sich) milyenek. Ennek megfelelően a metafizika sem lehetséges mint tudomány.
Ha az ismeret igazságát az ismeret és a valóság összhangjaként határozzuk meg (adaequatio rei et intellectus), Kant szerint semmilyen alapunk nincs ilyen igazságról beszélni, hiszen a valóságról önmagában semmit sem tudhatunk. Az érzéki adatok semmilyen érthetőt, intelligibile-t nem közvetítenek, az érthető teljes egészében a megismerő elme munkájának az eredménye, külső alap nélkül. A “transzcendentális” szót Kanttal kezdődően annak a kutatásnak, vizsgálatnak a jelölésére használják, amely nem közvetlenül megismerésünk tárgyára, hanem magára a megismerésre, ennek módjára, feltételeire vonatkozik.
Kant filozófiája nem tekinthető katolikus filozófiának. A katolikus filozófia szerint a világ a végtelenül értelmes Isten alkotása, amely magán hordozza ennek az értelemnek a jeleit. Ez a világ érthető, még akkor is, ha a maradéktalan, teljes megértésére nem is vagyunk képesek. Az ember megismerése bizonyos értelemben befogadó szerepet játszik: a világban lévő érthetőt, értelmességet ismeri fel és így jut el igaz ismerethez. Kant szerint azonban ilyen értelemben nem lehet az igaz ismeretről beszélni. Ezért akik Kant filozófiájának irányán belül keresik a megismerés alapjait és mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy az ember képes valahogyan a külső világról igaz ismereteket szerezni, azoknak valamilyen módon meg kell mutatniuk, hogy az ismereteink a valóságról szólnak még akkor is, ha nem tételezik fel, hogy az értelmes ismeret alapját, az intelligibile-t elsődlegesen az érzékszervek adatai szállítják. Így tehát meg kell jelölniük valamilyen “forrást”, amely nem az emberen kívül van, mégis biztosítja a külső világról nyert ismeretek igazságának a lehetőségét. Felmerülhet persze a kérdés, hogy ez a megközelítés nem rejt-e magában valamilyen ellentmondást.
Ha megismerésünk tárgyává magát a megismerésünket tesszük, akkor tulajdonképpen egy olyan rekurzióról van szó, amely ismerős a matematikából, a szoftverfejlesztésből. A rekurzió azt jelenti, hogy valamit saját maga által próbálunk megközelíteni, meghatározni, előállítani. Hogy ez a matematikában, szoftverfejlesztésben ellentmondásmentesen megtörténhessék, arra az ad lehetőséget, hogy az, amire a rekurzió vonatkozik több különböző példányban van meg, és így hivatkozhatunk alkotó elemként olyan példányokra, amelyek különböznek az adott példánytól. Annak érdekében, hogy elkerüljük a végtelen hivatkozást (regressus ad infinitum), szükséges, hogy a hivatkozott példányok között legyen egy vagy több olyan, amelynek előállításához, meghatározásához már nem szükséges további példány. Így például azt mondhatjuk, hogy egy (absztrakt értelemben) vett szót úgy kapunk meg, hogy egy már meglévő szóhoz illesztünk egy betűt. Hogy ez az eljárás megvalósítható legyen, ki kell jelentünk azt is, hogy minden egyes betűt egyúttal (egy betűből álló) szónak is tekintünk. Nyilvánvaló, hogy megismerésünk megismerésének esetében ez a megközelítés nem vagy csak egy határig lehetséges. Mi lehet akkor a kiút?
A kiutat az adhatja meg, hogy a világ megismerésének lehetőségét valamilyen közvetlen tapasztalatra vagy inkább meggyőzödésre alapozzuk. Ez a meggyőződés egy olyan adottság elfogadása, amelyet önmagát már nem kell valamire visszavezetni, mert ez magáról a tényről tudósít. Ez a meggyőződés mindennapi életünk meggyőződése, amely mindennapi viselkedésünk alapja. Soha nem jut eszünkben az, hogy az úttesten elhaladó autóbuszt érzéki csalódásnak, kizárólagosan elménk termékének tekintsük. Természetesen ezen alapmeggyőződésünk birtokában részleteiben már vizsgálhatjuk megismerőképességünket, ennek korlátait stb. Egy másik megközelítés lehet az, hogy saját magunk elemzése, ismereteinkre való reflexió által találunk egy olyan “archimédeszi pontot”, amely biztosíthatja megismerésünk igazságának a lehetőségét. Ezt az utat választja az úgynevezett transzcendentális tomizmus. Ez tehát sokban elfogadja Kant ismeretkritikáját, amely szerint a külső világból érkező ismeretek önmagukban nem lehetnek okai ezen ismeretek igazságának, de ugyanakkor megpróbál az emberben valami olyan belső tapasztalatot találni, amely megalapozza ezen ismeretek igazságának a lehetőségét.
Mi tehát ez az emberben lévő “archimédeszi pont”? A válasz egy meglehetősen homályos valamire való utalást tartalmaz. Ez a valami az úgynevezett transzcendentális tapasztalat, transzcendentális reflexió. Tehát itt is valamilyen tapasztalatról van szó, amelynek azonban mentesnek kellene lennie a fentebb említett rekurzió okozta problémától. Kérdés, hogy mi ez a tapasztalat, mit is tapasztalunk meg. Ehhez a tapasztalathoz a megismerésünkre való reflexió útján jutunk el, amelyben megismerésünk hátterét, “horizontját”, lehetőségi feltételeit kutatjuk. A transzcendentális tapasztalat további elemzésével a következő bejegyzés foglalkozik.