Az előző bejegyzések (talán nem mindig könnyű olvasmányok) a természetes teológiához vezető útról szóltak. Maga az út azonban nem úgy indul, mint ehhez vezető út. Az út első szakasza tulajdonképpen azt a metafizikát öleli föl, amely az általunk megtapasztalható létezést, mint létezést vizsgálja. Rögtön az út elején nyilvánvalóvá válik, hogy magát a létezést nem tekinthetjük egyértelmű fogalomnak, ez a fogalom analóg fogalom. A fogalom analóg volta megengedi, hogy a létezésben az egység és sokaság, állandóság és változás mozzanatai ellentmondás nélkül megjelenhessenek. Az ellentmondástól való mentességet biztosítja az, hogy a létezők szerkezetében az egymást kizáró mozzanatok egymástól metafizikailag, de valóságosan különböző „pólusokként” vannak jelen. Világunk létezőiben ezek a pólusok külön létezésként nincsenek jelen, együtt alkotják a létezőt, a köztük lévő viszony leírása a metafizika fő feladata. A metafizikai fő fogalompárairól több bejegyzésben is szó volt: itt, itt és itt. A létezők szerkezetének felderítése átvezet a természetes teológiához vezető út második szakaszához. A létezők szerkezetének oksági elemzése elvezet egy olyan létezőhöz, aki kívül áll a tapasztalható létezésen és aki magyarázata, oka ennek a létezésnek. A bejegyzésekben a változással, a képesség-ténylegesség párral kapcsolatos ilyen elemzésről volt szó (itt és itt), de régebbi bejegyzésekben szó volt a létezők esetlegességéből, célrairányítottságából kiinduló érvekről is. Az oksági kapcsolatok elemzésének eredményeként eljutottunk a tiszta ténylegesség, az actus purus létezéséig és az önmagában való létezőig, aki maga a lét, ipsum esse subsistens.

A természetes teológia (theologia naturalis) tulajdonképpen az előbb vázolt út második szakaszával kezdődik. Ezt a szakaszt követi az előző szakasz eredményeinek alapján annak vizsgálata, hogy mit is állíthatunk az actus purus-ról, az esse subsistens-ről. A természetes teológia klasszikus alapszövege Aquinói Szent Tamás összefoglaló teológiai művében, a Summa Theologiae-ban található meg (ST I q. 3-27). Szent Tamás a Summa ezen kérdéseiben módszertanilag elsősorban nem a kinyilatkoztatásra támaszkodik, hanem az Isten felé vezető öt útjának az eredményeire. A természetes teológia ebben a felfogásban jellegzetesen katolikus ága nem is annyira a teológiának, mint inkább a metafizikának. Kétségtelen, hogy a „filozófusok Istenéről” és „Ábrahám, Izsák, Jákob és Jézus Istenéről” szóló tudásunk nem azonos. Az előbbi színtelenebb, közvetett és elsősorban a személyes vonásokban hiányos tudás. A két Isten ugyanaz, de ez az Isten a filozófusokhoz, mint filozófusokhoz nem szólt, nem jött el hozzájuk emberként, Jézus Krisztus személyében. Mégis, mi értelme van akkor a theologia naturalis-nak? A kérdésre a választ Weissmahr Béla jezsuita filozófus így adja meg Filozófiai istentan című könyvében (Mérleg – Távlatok 14. oldal; jóllehet a könyv megközelítéseivel nem teljesen értek egyet, de az erre a kérdésre adott válasza találó):

…Más szempontból ugyanis a filozófia istenfogalma tökéletesebbnek mondható sok vallásos ember istenfogalmánál. Mivel a vallás Istenről az emberi élményvilágból vett képekben és szimbólumokban beszél, nem pedig a képszerűséget felülmúlni törekvő fogalmakban, azért a vallásos ember istenképe könnyen emberszabásúvá válik. Vagyis a vallásos ember istenképét az antropomorfizmus fenyegeti.

 

Az idézethez még hozzátenném, hogy tulajdonképpen a dogmafejlődés is az ebben megfogalmazottakat igazolja. A dogmák ugyanis a közvetlen forrásokban használt képek, szimbólumok jelentését fogalmilag írják le. Ezek a fogalmak azonban többször a filozófia készletéből vett fogalmak, mint például a természet, a lényeg, a szubsztancia fogalmai. A természetes teológia az Istenről szóló ismereteket eleve a metafizika keretein belül rendszerezi, ezért ez alapot ad a Szentírásban használt szavak, kifejezések félreértésektől, tévedésektől mentes értelmezéséhez. A megtestesülés és megváltás páratlansága, nagysága és méltósága a természetes teológia hátterében is megmutatkozik. A változatlan és örök Isten, a végtelen tökéletesség, aki végtelenül különbözik a teremtett létezéstől, jött el közénk Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében és halt meg értünk emberként, hogy el ne vesszünk.

Isten a teremtmények olyan oka, aki alapvetően különbözik minden teremtményi létezéstől. Az általunk tapasztalható létezők képességből (potentia) és ténylegességből (actus), kiemelten lényegből (essentia) és a létezés aktusából (actus essendi, existentia) összetett létezők. Istenben azonban ezek az összetettségek hiányzanak, ellenkező esetben ugyanis nem lehetne az általunk tapasztalható létezés tényének elegendő indoka. A theologia naturalis ezért először a teremtményi létezés metafizikai elemzése folyamán felderített mozzanatait tagadja Istenről. Így megállapítja, hogy

1. Isten teljesen egyszerű (az összetettség tagadása).
2. Isten végtelen (a korlátozottság tagadása).
3. Isten változatlan, örökkévaló (a változás és ezzel együtt az időbeni létezés tagadása).
4. Isten egy (azaz a sokaság tagadása).

A fentiekben megmutatkozó „negatív teológia” azonban pozitív vonásokra is utal. Láttuk, hogy a képesség és ténylegesség közti viszony nem szimmetrikus, mert a képesség értelmetlen a hozzátartozó ténylegesség nélkül, ugyanakkor a ténylegességnek nem szükségszerű párja a képesség, jóllehet tapasztalataink körében csak együtt fordulnak elő. A ténylegesség ezen prioritásának (tulajdonképpen a természetes teológiát megelőző) felismerése is utal a pozitív tartalomra.

Isten elsődleges és általános oka annak a létezésnek, amelyet megtapasztalunk. Ebből kiindulva juthatunk el olyan isteni tulajdonságokhoz, amelyek nem a teremtett létezés szerkezetének tagadásából származnak, hanem éppen az ebben a létezésben lévő tökéletességeket állítanak Istenről. Hogyan lehet a teremtett létezés rendjéből ilyen módon átlépni a létezésnek egy másik rendjébe, az isteni létezés rendjébe? Erre az alapot az az elégséges okság elve adja meg, amely szerint az okozat nem tartalmazhat semmi olyat, ami az okból nem magyarázható meg, amit az ok nem indokol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ok és okozat között valamilyen formai azonosságról beszélhetünk. Ez is előfordulhat, ha az ok és okozat közel vannak egymáshoz. A szülők és az általuk nemzett gyermekek természete azonos. Ha azonban az ok és az okozat nem tartoznak azonos fajba, akkor már csak hasonlóságról beszélhetünk. Isten és a teremtett világ végtelen távolságban vannak egymástól. Isten a tiszta ténylegesség, actus purus. Az a ténylegesség, amely mögött nincsenek képességek, korlátlan ténylegesség, mert a már többször idézett megállapítás szerint a ténylegesség csak a képesség által korlátozódik (actus non limitatur nisi per potentiam). Ezzel szemben az Isten által okozott létezésre és változásra a képességből és ténylegességből való összetettség jellemző. Mindazoknak a ténylegességeknek, tökéletességeknek azonban, amelyeket a teremtett világ korlátozott létezésében találunk, meg kell felelniük valamilyen hasonlóság alapján a tiszta ténylegességnek, a végtelen tökéletességnek. Ezen megfeleltetés nélkül Isten tiszta ténylegessége, tökéletessége nem lenne végtelen, korlátlan tökéletesség, mert valami olyanban szenvedne hiányt, ami a teremtett létezésben jelen van, igaz hogy itt csak képességek által korlátozva. Ezért azon a tökéletességek fogalmai, az ezeket jelölő szavak, amelyek nem feltétlenül utalnak a teremtett létezésben való megvalósulásuk korlátaira (amely tökéletességekkel rendelkezni mindig jobb mint velük nem rendelkezni), úgy alkalmazhatóak Istenre, hogy ezek Isten valóságos tulajdonságait jelölik. Jóllehet ezen fogalmak, szavak hasonló dolgokat jelölnek a teremtmény esetében, mint amilyeneket Isten esetében, mégis végtelen a különbség a jelölés módja (modus significandi) között. Ezek a teremtményekben véges, korlátok közé zárt tökéletességeket jelölnek, Isten esetében azonban korlátlan, végtelen tökéletességekről van szó. (A teremtésben megtalálható tökéletességek Istenről való állításának módszertanáról szól a domonkos nővérek blogjának egy begjegyzése.) Többször említettük már, hogy magának a létezésnek a fogalma analóg fogalom. Ez az analógia a viszonyok analógiája, analogia proportionalitatis. Ez a tapasztalható létezés esetében inkább egy horizontális értelemben vett analógia most vertikális irányt is kap: beszélhetünk a tapasztalható létezők elsődleges és egyetemes okukhoz való hasonlóságáról. A teremtett lét képességből és ténylegességből való összetétele miatt azonban ezek és Isten, a tiszta ténylegesség közti minden hasonlóságnál végtelenül nagyobb a köztük lévő különbség, amint arra negyedik lateráni zsinat (1215) is utal.

Szent Tamás természetes teológiájának “állító” részében mindenekelőtt Isten tökéletességéről és jóságáról beszél. Ez követi Isten “operatív” tökéletességeinek a tárgyalása. A szellemi létező két alapvető képessége az értelem és az akarat. A teremtett létezőben ezen képességek működése korlátozott, véges. Istenben, a tiszta ténylegességben az értelem és akarat működése korlátlan, végtelen. Ezek tárgyukat tekintve nem lépnek ki az isteni létezésből, a végtelen igazságra és jóságra, Istenre, saját magára irányulnak. Isten egyszerűsége, összetételtől való mentessége miatt ezek nem különböznek egymástól és az isteni lényegtől, ezek azonosak egymással és az isteni lényeggel.

A természetes teológia fenti, igen rövid vázlatával most (ideiglenesen) befejeződik a bejegyzéseknek metafizikával, természetes teológiával foglalkozó (talán kissé elvont) sorozata. A következőkben a fejlődéssel, az ember, az emberiség eredetével foglalkozunk.