Az előző bejegyzésben a cél okra építő istenérvvel foglalkoztunk. Egy régebbi bejegyzésben volt szó arról, hogy a világban lévő változást az Arisztotelészre támaszkodó metafizika lehetőségekből megvalósulásba, aktualitásba való átmenetként írja le. Az elégséges magyarázat elve szerint ez az átmenet nem magától megy végbe, ez egy ható oknak az okozata. A ható ok mellet azonban egy másik ok is szerepet játszik a változás magyarázatában. Ez az ok, a cél ok azt világítja meg, hogy a változás kiinduló lehetőségét nem akármi, hanem csak adott megvalósulások követik, így a ható ok tevékenysége is ilyen eredmény megvalósítására irányul. Ennek az irányultságnak az elegendő magyarázata viszont csak egy értelem lehet, mert az eredmény a változás előtt még nem létezik anyagi valóságként, ez csak egy értelemben létezhet jővőben bekövetkező dologként.

A lehetőség, a megvalósulás, a ható ok, a cél ok fogalmainak szemléltetésére manapság rendelkezésre áll egy olyan eszköz, amellyel Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás még nem rendelkeztek. Ez a szemléltető eszköz a szoftver, a számítógépes program.

A számítógép egy olyan berendezés, amely egy program utasításait hajtja végre a program által meghatározott sorrendben. A számítógép program nélkül csak egy üres lehetőség. A program egy utasítása a gépnek az utasítás végrehajtása előtti állapotát átviszi egyik másik állapotba. A gép egy állapota tehát egyrészt megvalósultság, ugyanakkor azonban egy másik állapot lehetősége is. A számítógép a programot utasításonként hajtja végre. Az utasítások közül egy ki van jelölve éppen végrehajtandó utasításként. A végrehajtás után más utasítás lesz az új végrehajtandó utasítás. Ez sokszor a program szövegében következő utasítás, de lehetőség van ugrásokra is a szövegben. A programot végrehajtó számítógép állapotainak sok jellemzője lehet. Ilyenek a program által használt tárolóhelyek tartalmai, maga a következő végrehajtandó utasítás, de az állapotot jellemzi az az időpont is, amikor az állapot előállt. Időpontként lehet használni a “belső időt” is, azaz azt, hogy hányadik alkalommal került sor egyáltalán utasítás végrehajtására a program eddigi futása folyamán.

Vegyünk egy konkrét időponthoz tartozó állapotot. Tételezzük fel, hogy a gép belső ideje 1000, azaz most éppen ezredszer hajtott végre utasítást a gép. A következő végrehajtandó utasítás, mondjuk a program szövegének 54. sorában lévő utasítás, a jelen állapotot fogja átvinni egy másik állapotba. Ez az állapot még nem állapota a gépnek, a gépnek csak egyetlen állapota lehet, ez az ezredik utasítás-végrehajtás utáni állapot. Az 1001. utasítás-végrehajtás utáni állapot tehát aktuálisan még nem létezik, ez csak egy lehetősége a jelen állapotnak. Mégis van valamilyen kapcsolat az 1000. utasítás-végrehajtás és az 1001. utasítás-végrehajtás utáni állapotok között, mert az éppen végrehajtandó, 54. sorban lévő utasítás az előző állapotot viszi át az utóbbiba. Ez a hozzárendelés létező dolog, a gép eszerint működik, de ha csak a gépet nézzük, a hozzárendelés teljes magyarázatát nem tudjuk megadni. A gép számára ugyanis csak a pillanatnyi állapot létezik (ez éppen az 1000. utasítás-végrehajtás utáni állapot), az ezt  követő állapot még nem létező állapot. A hozzárendelés tehát csak olyan “környezetből” származhat, amelyben valamilyen léte már a következő állapotnak is van. Ez a környezet el tud vonatkoztatni a pillanattól: a múlt, jelen és jővő állapotok ebben a környezetben olyan valamiként léteznek, amelyek hozzárendelések alanyai lehetnek, amelyekről állításokat lehet mondani. Ilyen környezetet az értelem biztosít, amely képes anyagilag még nem vagy már nem létező dolgokat is megjeleníteni, feldolgozni. A számítógépen futó program esetében ezt az értelmet könnyen meg is találjuk a programozó személyében, akinek értelmében a konkrét megvalósulás nélkül is ott voltak a különböző állapotok, amelyek megvalósításának érdekében írta a programot.

A fenti gondolatmenet valójában függetleníthető a számítógépes környezettől. Az utasítás végrehajtása előtti állapot megfelelhet bármely aktualitásnak, amelyben lehetőségek vannak valamilyen, még be nem következett, további aktualitás megvalósulására. A hozzárendelés pedig megfelelhet annak a tapasztalatnak, amely szerint bizonyos dolgokból mindig bizonyos dolgok következnek, azaz annak a tapasztalatnak, hogy vannak természeti törvények. A fenti gondolatmenet szerint azonban az ilyen hozzárendelés teljesen nem megyarázható meg a tapasztalható anyagi valóság síkján, ahol a jővő még nem létezik. Ezért ez a hozzárendlés csak egy értelemben valósulhat meg.  Az emberalatti világban azonban ilyen értelem nincs, ezért ennek ezen kívül kell lennie. A fenti érvelés helyességéhez egyébként nem kell azt feltételeznünk, hogy mindent szigorúan determinisztikus természeti törvények szabályoznak. Az érveléshez tulajdonképpen elég valamilyen jelentől függő jövőbeli állapot bekövetkezésének a tapasztalata. Ezért az érvelést az sem cáfolja meg, hogy találkozunk véletlennel, azaz van olyan tapasztalatunk, amely szerint egy bekövetkező esemény előzmények alapján történő magyarázata számunkra szembetűnően hiányos. Az érvelést az cáfolná meg, ha minden teljesen egészében csak véletlen lenne. Ez viszont a gyakorlati életben, a tudományban követett eljárások értelmetlenségét jelentené. A véletlennel, mint jelenséggel ebben a bejegyzésben a továbbiakban nem foglalkozunk.

A világon kívüli, a világ rendjét elgondoló értelem a kereszténység Istene. Most nem foglalkozunk azzal, hogy az istenérvek eredményeiből hogyan lehet a fenti kijelentéshez eljutni. Ehelyett az isteni értelem és az emberi értelem közti néhány párhuzamról és végtelen különbségről lesz szó röviden. Természeti törvények, mint ilyenek megfogható, külön létezőként nem léteznek a tapasztalati világban. A világ azonban ezek szerint a törvények szerint működik. A törvények szigorú értelemben véve értelmünk létezői, de ezek a valóságra alapozódnak, mert a valóság ezek szerint működik (ens rationis cum fundamento in re). A világban lévő rend és általában a világ megismerhetőségének a forrása egy másik értelemben, az isteni értelemben van. A mi értelmünk passzív szerepet játszik: a világot tapasztalva értelmünk felismeri azokat a törvényeket, amelyek a világ működését – részben és korlátozottan – leírják. Az isteni értelemben a világ azonban úgy jelenik meg, mint az isteni tökéletesség Istenen kívüli utánzásának egy megvalósult lehetősége. A világ önmagáról semmit sem tud, nem tud sem múltról, sem jövőről, sem törvényről. A világ csak van és működik. A benne lévő értelmesnek és megismerhetőnek a forrásai Isten teremtő eszméi. A mi értelmünk ezeket ismeri fel értelmes szerkezetként, értelmes törvényként. Isten teremtő eszméi valóban teremtő eszmék, Isten szabad akaratú döntése következtében, Istentől különböző, Isten szempontjából nézve külső létet eredményeznek. A mi értelmünk azonban passzív, a világ megtapasztalásának közvetítésével felismer valamit ezekből a teremtő eszmékből.