Az előző bejegyzésekben (itt, itt és itt) a fogamzásgátlás tiltásával foglalkoztunk. Most ismét visszatérünk erre a témára. Ebben és a következő bejegyzésekben Edward Feser nyomán egy olyan érvet mutatunk be, amely szinte a szexuáletika központi igazoló eljárásának tekinthető. Ez az érv a filozófiai etika, a természetes erkölcstan területére tartozik. Ebben az érvben a természetes ész segítségével láthatjuk be az Egyház erkölcsi tanításának helyességét. Nyilvánvaló, hogy az Egyház erkölcsi tanítása kötelező erejét nem ebből az érvelésből nyeri, de ez az érvelés az erkölcsteológiában jól használható. Az érvelés a tomista filozófia érvelése, a tomista antropológia illetve erkölcstan alapelveiből indul ki.

Az ember erkölcsi viselkedésében központi szerepet játszik az erkölcsi értelemben vett jó és rossz. Ezért erkölcsfilozófiáknak is központi kérdése, hogy honnan ered az emberi cselekedeteknek ez az erkölcsi minősítése, mi az erkölcsi jó és rossz. Amikor erkölcsi értékekről beszélnek, akkor arra utalnak, hogy itt valamilyen a széphez és igazhoz hasonló értékről van szó. Egyes álláspontok szerint az erkölcsi jóban a létezésében nézve önmagában véve közömbös emberi cselekedethez hozzájárul valamilyen értékmozzanat, amely ezt a cselekedetet erkölcsileg jóvá vagy rosszá teszi.

A tomista filozófiában nem található meg az a merev szétválasztás, amely szerint a létezés és az erkölcsi érték egymástól lényegükben különböznek. A tomista metafizikában a jó, és vele együtt az igaz és a szép, nem önálló értékek, hanem ezek úgynevezett transzcendentálék, amelyek átjárják az egész létezést. Ezek azonosak magával a létezéssel, a létezésnek azokra a szempontjaira utalnak, amelyek szerint ez a törekvésnek vagy a megismerésnek vagy az esztétikai élvezetnek a tárgya lehet ¹. A mi létező fogalmunk értelmünk végessége, tökéletlensége miatt közvetlenül nem utal ezekre a szempontokra, de ezek a valóságban nem különböznek a létezéstől.

Arisztotelész klasszikus meghatározása szerint a jó az, amire vágynak. A következőkben először azzal foglalkozunk, hogy a minden létezőre vonatkozó metafizikai jó fogalmában mit jelent az, hogy minden létező valamilyen vágy, törekvés tárgya. A jó szorosan kapcsolódik a célhoz, a cél az a jó, amelynek a megvalósulására törekednek. A világban történő változások megértéséhez egyrészt szükséges annak a megvalósító oknak az ismerete, amely hatására megtörténik a változás, de ugyanakkor annak a magyarázata is kell a megértéshez, hogy miért éppen ez a változás történik meg, azaz szó van valamilyen cél-okságról, teleológiáról is (ezzel foglalkozó régebbi bejegyzések itt és itt találhatóak). A létezők természetüknél, lényegüknél fogva irányulnak saját létezésük megvalósítására.  A bennük lévő aktív és passzív képességek, potenciák a nekik megfelelő megvalósultságra, aktusra mint célra irányulnak. Az aktív, cselekvő (azaz nem passzív, befogadásra irányuló) képességhez tartozó cselekedet a képesség céljának megvalósulására irányul, ez a cselekvés célja. Omne agens agit propter finem, minden cselekvő valamilyen célért cselekszik.

A „törekvés” szó analóg jelentésű szó. Elsődlegesen ezt az ember szabad akaratának a törekvésére használjuk, de analóg értelemben használhatjuk ezt az emberalatti világra is. Az élettelen világban a cél felé a törekvés a fizikai-kémiai törvényekben valósul meg, a dolgok természetüknél fogva adott célok szerint változnak, működnek ezen törvények szerint. A létezők célra törekvésének ez a legalacsonyabb szintje, mert itt a törekvés nem irányul a létezők valamilyen értelemben való fönnmaradására, erre a területre az átmenő, tranziens cselekvés jellemző. Az élőlények szintjén már megjelenik az életre jellemző teleológia. Az élőlény törekszik saját maga és saját faja fönnmaradására. Természete, képességei a táplálkozásra, az egyed fejlődésére, a faj fönnmaradására irányulnak. Míg az élettelen lények világában a teleológia nem irányul magának a létezőnek a fönnmaradására, hanem csak a világegyetem fizikai-kémiai folyamataiban való részvételre, addig az élet világában jelen van célként az egyed és a faj fönnmaradása. Az inkább tranziens tevékenységre jellemző célok mellett az élőlények esetében megjelennek az egyed vagy a faj szempontjából immanens célok. A jó élőlény az, amely ezeket a dolgokat megvalósítja, de lehetnek olyan élőlények is, amelyek valamely hiány, hiba következtében erre nem képesek. Ezek a célok megvalósítása szempontjából a jó élőlényektől eltérnek, rossz élőlények. Többször emlegetett példa az a tölgyfa, amely gyökereit mélyen ereszti a talajba, ez a jó tölgyfa. Ha pedig ez egy tölgyfa esetében nem sikerül, akkor ez nem jó tölgyfa, ennek fönnmaradása veszélyben van, és emiatt a tölgyfák fajának fönnmaradásához sem tud megfelelően hozzájárulni.

Az önfenntartás, növekedés és fajfenntartás képességeihez az élővilág következő fejlettségi szintjén, az állati élet szintjén ezekhez két új képesség, az érzéki megismerés és az érzéki vágyódás, törekvés képessége járul hozzá. Ezek nem mechanikusan, tölük elszigetelve adódnak az előbbi képességekhez, hanem az új képességek által a régebbi képességek tökéletesebbé válnak, az új képességeknek megfelelően működnek. Ennek megfelelően az állat nemcsak egyszerűen felhasználja a környezetében lévő anyagokat, az őt érő energiát, hanem megkeresi táplálékát vagy vadászattal szerzi meg ezt. A fajfenntartással kapcsolatban az egyedek különböző neműekké válnak és a legfejlettebb állatoknál a szexuális egyesülés lesz a faj fenntartására, az utódok létrehozására irányuló cselekedet.

A metafizikai jó, tehát az a jó, amelyre a létezők természetüknek megfelelően vágynak, amelyre törekednek. Bizonyos esetekben ez a jó nem valósul meg. A létező a megvalósultságának megfelelően jó. Ugyancsak többször említett példa, hogy jó az a nőstényoroszlán, amely gondoskodik kölykeiről, ezek fölnövéséről, fölneveléséről, a rossz nőstényoroszlán pedig ezt valamilyen okból nem teszi meg vagy ezt hiányosan teszi. Itt azonban még mindig csak a metafizikai értelemben vett jóról van szó, amely felé törekedik az élettelen természet, a növény és az állat, de a tudatos törekvésről, vágyról még nincs szó.

A minden egyes emberbe Isten által közvetlenül teremtett, hallhatatlan szellemi lélek által azonban megjelenik a tudatos vágy, a tudatos törekvés. Az emberben az eddigi képességeken, az önfenntartás, a növekedés, a fajfenntartás, az érzéki megismerés és az érzéki vágyódás képességeihez két újabb képesség adódik hozzá, a szellemi megismerés és a szellemi vágyódás, törekvés képességei. A szellemi megismerés képessége az értelem, a szellemi vágyódás, törekvés képessége pedig a szabad akarat. A két szellemi képesség sem mechanikusan adódik hozzá a többi képességhez, hanem átjárja, fölemeli ezeket, ezek a halhatatlan szellemi lélekkel rendelkező ember képességei lesznek. Az emberben a képességek és a nekik megfelelő célok hierarchiát alkotnak, az alacsonyabb rendű képességeknek megfelelő célok alá vannak rendelve a magasabb rendű képességek céljainak.

Az embernek tehát továbbra is célja az önfenntartás, az emberi nem fenntartása, de szellemi természetének megfelelően ezekhez újabb célok járulnak, az igazság, mindenekelőtt pedig az Isten megismerése, továbbá a közösségi élet. Az emberben, mint a többi létezőben megvan a hajlam, a törekvés a természetének megfelelő célok elérésére, de ez a hajlam nem a fizikai-kémiai törvények és nem az ösztönök által érvényesül elsősorban, jóllehet ezek hatása az emberben is jelen van. Az ember a természetének megfelelő célokat és az adott helyzetben az ezeknek megfelelő cselekedeteket értelmével ismeri fel, értelme láttatja meg azt a jót, amely ezekben van és akaratának szabad döntése által hajtja végre a cselekedeteket. Így válik a metafizikai értelemben vett jó az emberi cselekedet erkölcsi tulajdonságává, erkölcsi jóvá. Az ember végessége és tökéletlensége miatt azonban dönthet olyan cselekedet mellett is, amely nem céljai megvalósítása felé irányul, hanem ellenkezőleg, ezek megvalósítását hiúsítja meg. Az ilyen cselekedet erkölcsi tulajdonsága a jó ellentéte, a rossz.

Az ember értelme képes az elméleti, spekulatív igazságok felismerésére, de ugyanakkor képes a gyakorlati cselekvés területén felismerni azt, hogy az ember céljai és az erre irányuló cselekedetek jók, az ezzel ellentétes cselekedetek viszont rosszak. Az értelem képességének ilyen irányú gyakorlását nevezik gyakorlati értelemnek, szembeállítva az elméleti, spekulatív értelemmel. (Ez a szembeállítás azonban nem két egymástól különböző képesség szembeállítása, hanem csak ugyanazon képesség két különböző irányba való gyakorlásának a szembe állítása, vö. ST I q. 79 a.11.) Amint mondtuk, az ember esetében az ember hajlamainak hajtóereje nem a fizikai-kémiai törvényeken és nem az ösztönökön keresztül érvényesül, hanem a gyakorlati értelmen és az akaraton keresztül. A gyakorlati értelem legelső alapelve az, hogy „a jót meg kell tenni, a rosszat el kell kerülni”. Ezt követik azok az alapelvek, amelyek a fenti célokat megvalósítandó jónak tekintik (ST I/II q. 94, a. 2). A gyakorlati értelem a konkrét helyzetben, cselekedetben felismeri a jót, amely aztán az akaratban vágyat ébreszt, felkelti a törekvést ennek a jónak az elérésére, megvalósítására. A megvalósítást az akarat szabad döntése következtében történik meg, amelynek következtében „mozgósítva” lesznek az ember képességei a cselekedet végrehajtására vagy esetleg elkerülésére. Ez a működés azonban lehet hibás is, amikor az ember olyan cselekedetet hajt végre, amelynek a jósága nem igazi, a cselekedet csak látszatra jó, de valójában rossz.

Annak az alapjait, amit az Egyház erkölcsi tanítása és az erkölcsteológia természetes erkölcsi törvénynek nevez (Katolikus Egyház Katekizmusa 1954-60), a tomista antropológia, etika a fentiekben írja le. Ez tehát az erkölcsi jót nem tekinti valamilyen létezéshez külsőleg hozzáadott értéknek, hanem abból a metafizikai jóból származtatja, amely a létezés jósága. Ez a létezők természetében, ennek képességeiben adott célok jósága, amely felé a nem értelmes természet öntudatlanul törekszik. Az ember a saját természetében adott célok felé értelmének fölismerése és szabad akaratának törekvése által halad. Így válik az emberben a metafizikai jó erkölcsi jóvá. Az ember tehát erkölcsileg jó cselekedeteiben természetes hajlamának megfelelően, a természetében, képességeiben adott célok megvalósítására törekszik. Az olyan, valamely képességet használó, ezt megvalósító cselekedet azonban, amely a képességet megvalósító eredeti cselekedetet úgy megváltoztatva használja, hogy az ilyen használat kizárja a cselekedet, a képesség céljának megvalósulását, nem lehet jó cselekedet, hanem csak erkölcsileg rossz cselekedet lehet, hiszen ez éppen a cél meghiúsulását eredményezi. Az Egyház erkölcsi tanításával ellentétes cselekedetek ilyenek, tehát ezek a természetes erkölcstan szerint is erkölcsileg rossz, bűnös cselekedetek. A következőkben a most csak vázlatosan kifejtett, gondolatmenetet fogjuk részletezni az egyes esetekkel kapcsolatban, de ezelőtt még a szexualitás emberi természetben lévő alapjairól lesz részletesebben szó.