Az előző bejegyzés témája a szentségek hatékonysága volt, azaz hogyan hozzák létre a szentségek hatásukat. Ebben a bejegyzésben is egy általános szentségtani témával foglalkozunk, azzal, hogy mi a szentségek hatása. A szentségeknek az ezeket fölvevőkben három hatása van: a szentségi kegyelem közlése minden szentség hatása. A második hatás, a szentséget befogadó lelkében eltörölhetetlen szentségi jegy létrehozása. Ez csak három szentség, a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend hatása. A harmadik hatás csak egyetlen szentség, a házasság szentsége esetében van meg, ebben létrejön a fölbonthatatlan házasság. Ez a bejegyzés most a szentségi kegyelemmel foglalkozik.

A megszentelő kegyelem létrejötte a lélekben csak három szentségnek, a keresztségnek, a gyónás szentségének és a betegek kenetének (utolsó kenetnek) a hatása. A betegek kenetének ez a hatása azonban nem teszi fölöslegesség a gyónást, mert amint a Katolikus Egyház Katekizmusa megjegyzi, ennek akkor van meg ez a hatása, ha „ezt a beteg a bűnbánat szentsége révén nem tudta elnyerni” (1532). Tehát ehhez is szükséges valamilyen előzetes bűnbánat, amelynek azonban a hittudósok szerint nem kell kifejezettnek lenni, elég az a „habituális” bánat, amely a keresztény életvitelt folytatóknál föltételezhető ¹. Az élők szentségei esetében a megszentelő kegyelem azonban föltétele a szentség fölvételének, ezért fölmerül a kérdés, hogy a szentségi kegyelem hogyan viszonyul a megszentelő kegyelemhez, ehhez képest mi újat ad a szentségi kegyelem. Az állapotszerű megszentelő kegyelemmel szemben az aktuális (segítő) kegyelem Isten átmenő, tranziens hatása a lélekben. Ha csak ebben látnánk azt a „többletet”, amit a szentségi kegyelem a megszentelő kegyelemhez hozzátesz, akkor ez is valamilyen tranziens hatás lenne a szentség fölvételével kapcsolatban. A szentségi kegyelem azonban hosszabb időre vonatkozik, ezért ez még ebben a kérdésben a kevésbé „ontológiai” fölfogást képviselő Suarez szerint is jogcím a szentség jellegének megfelelő aktuális kegyelmekre ².

A megszentelő kegyelem nem egy statikus tulajdonsága a léleknek. A trienti zsinat tanítása alapján dogma, hogy ez nem minden megigazultban egyforma és jócselekedetek által növelhető ³. A megszentelő kegyelem nem úgy tulajdonsága, minősége a léleknek, amint például tulajdonságunk hajunk, szemünk színe. A megszentelő kegyelem Isten, a Szentháromság különleges bennünk való jelenlétével, a vele való egységgel van összefüggésbem. Ez az egység természetesen nem a szentháromsági személyek lényegben való egysége, de nem is az isteni és emberi természetnek az Ige személyében való egysége, itt csak járulékos egységről van szó. Isten megismerésünkben mint megismert, szeretetünkben pedig mint szeretett van jelen, így vagyunk vele egységben. Isten legelső jelenléte a világban első okkénti, okozatban való jelenléte. Ennek a jelenlétnek valóságos alapja teremtettségünk. Isten jelen lehet az emberben a természetes istenismeret és istenszeretet által is. Isten természetfölötti, a megigazult lélek megismerésében és szeretetében azonban nemcsak mint teremtő van jelen, hanem ő a lélekben lakik, a lélek a Szentháromság (tulajdonítás alapján a Szentlélek) templomává válik. Amíg Isten természetes megismerésének és szeretének alapja az emberi természet, az ebből fakadó képességek, addig Isten természetfölötti jelenlétéhez, a vele való természetfölötti egységhez nem elegendőek ezek az alapok. Hogy ez az egység létrejöjjön valamilyen olyan történésnek, változásnak kell lennie természetünkben és képességeinkben, amelyet közvetlenül Isten hoz létre, a természetes rendben lévő természetes okok nélkül. Ezt a történést Szent Péter apostol 2. levele az isteni természetben való részesedésnek nevezi (2 Pét 1, 4). A részesedés, participáció valami olyan dolognak a jelenlétét jelenti, amely a részesedőben a maga teljességében nincs meg, ez benne csak az ezt teljesen birtokló ajándéka által van meg. Ezen részesedés által a részesedő bizonyos értelemben hasonlóvá válik a részesítőhöz. A megszentelő kegyelemben tehát a léleknek a tulajdonsága ez a részesedés, amely fölemeli a lelket és ennek képességeit arra, hogy Isten ne csak teremtőként, hanem Szentháromságként ismerje és szeresse. Ezért itt az isteni jelenlétnek új formájáról, a szentháromsági személyek jelenlétéről és ennek következtében új egységről van szó. A megszentelő kegyelem tehát nem a léleknek valamilyen önmagában nézhető tulajdonsága, ez Isten új jelenlétének, a vele való új egységnek bennünk lévő, ontológiai, teremtett alapja. A lélekben lévő megszentelő kegyelem a hit, remény és szeretet isteni erényeiben és a Szentlélek ajándékaiban kiárad képességeinkre. Amint a természetes rendben lelki képességeink, értelmünk és akaratunk magából a lélekből fakadnak, úgy a képességeinket a természetfölötti életre képesítő isteni erények és ajándékok a megszentelő kegyelemből folynak, ennek kísérői.

Az Isten jelenlétében, a vele való egységben lévő élet dinamikus, aktualitásokban, cselekedetekben, nagyobb tökéletességben megmutatkozó élet, amely Isten színről-színre látása, az üdvösség felé halad. A megszentelő kegyelem így, a célba érve átalakul a dicsőség fényévé (lumen gloriae), amely a lélek új tulajdonságaként a színről-színre látás lélekben lévő, teremtett, ontológiai alapja. A természetes életben az emberi természet dinamizmusa mozgatja az embert újabb és újabb tökéletességre, a természetes emberi élet újabb és újabb állapotai felé. Az ember megszületik, felnőtté válik, megtalálja helyét a társadalomban (jó esetben), házasságot köt, majd elérkezik az élet végéhez. Közben, hogy fönntartsa életét táplálékot vesz magához.

Az emberi természetben tehát megvan ez a hajtóerő, dinamizmus, analóg értelemben, mai szóval ezt programnak is nevezhetnénk. A természetfölötti élet az Istennel való egységben, Istenben való élet, és így ez több, mint az ember természeténél fogva kibontakozó élete. Ezért ennek kibontakozásához szükségesek az Istentől jövő újabb és újabb ember felé irányuló hatások. Amikor ezek a hatások átmenő jellegűek, tranziensek, egy konkrét, itt és most lezajló cselekedetre vonatkoznak, akkor aktuális, segítő kegyelemről van szó. A természetfölötti életben is bekövetkeznek azonban új állapotok, amelyek részben a természetes élettel párhuzamosan vagy ennek valamilyen analógiája szerint történnek. Ezért az Istenben való élet bennünk lévő, teremtett alapja, a megszentelő kegyelem az új állapotnak megfelelő, állapotszerű tökéletességeket kap, amelyek a már meglévő (vagy éppen megszerzett) megszentelő kegyelemhez járulnak, ezt tökéletesítik. Az emberi természetnek megfelelően, Isten rendeléséből ez „ex opere operato” ható, látható jelek által történik. Így a szentségi kegyelem hozzáad valamilyen, a szentség céljának megfelelő tökéletességet az általában vett megszentelő kegyelemhez.

Aquinói Szent Tamás a szentségek hetes számával kapcsolatos gondolatmenete (ST III q. 5 a. 1) abból indul ki, hogy  az ember élete két területen játszódik le: egyrészt a személyes életében, másrészt a társadalomban. A személyes élet jelentős eseményei a megszületés, a megerősödés (azt is mondhatnánk felnőtté válás) és a rendszeres táplálkozás az élet fönntartása érdekében. A keresztség fürdőjében meghalunk a bűnnek és megszületünk az új életre. A bérmálás szentségében az erőt a Szentlélektől kapjuk. Az Oltáriszentség pedig a lélek tápláléka. Ha az ember testileg és lelkileg nem lenne kitéve a sérüléseknek, sebeknek, betegségeknek, sőt a halálnak, elég is lenne ez a három szentség. A bűn által okozott sebek gyógyítása azonban a bűnbánat szentségében történik. Az utolsó kenet (betegek kenete) szentségében pedig fölszámolódnak a bűn maradványai és az ember fölkészül az élet végére, az örök életre.

A társadalomban való élettel kapcsolatban Szent Tamás két dolgot említ. Az egyik a társadalomben betöltött vezetői szerep, amelynek a lelkek, az Egyház életében megfelel az egyházi rend szentsége. A társadalomnak azonban arról is gondoskodnia kell, hogy ne haljon ki. Az erről való gondoskodás eszköze, a házasság a házasság szentségében természetes rendet meghaladóan természetfölötti méltóságot kap.