Az előző bejegyzésekben a húsvéti eseményekkel, Jézus szenvedésével, halálával és feltámadásával foglalkoztunk. Ezek megváltásunknak, üdvösségünknek az okai. Amikor erről az okságról beszélünk, akkor a ható oknak (ma inkább csak ezt tekintik oknak) két típusát különböztetjük meg. Az egyik típusba a tulajdonképpeni ható okok, a fő ható okok (causa efficiens principalis) tartoznak. A másik típusba tartozó okok az eszköz-okok (causa instrumentalis), amelyek a fő ok által alkalmazva, mintegy a fő ok „kezében” eszközként járulnak hozzá a hatás megvalósulásához. A ható okság két típusának megvilágítására példaként a szobrász és eszközeinek (véső és kalapács) az együttesét használtuk. Megváltásunk, megigazulásunk, üdvösségünk természetfölötti hatás eredménye, ezért ennek tulajdonképpeni értelemben vett ható oka csak Isten lehet. Isten szabad döntése alapján azonban megváltásunk, üdvösségünk Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által valósult meg. Jézus élete, szenvedése, halála feltámadása nem csak morális értelemben, mintegy az Atya elfogadása által oka üdvösségünknek, hanem ezek a tettek már megvalósulásuk által eszköz-okok. Ennek az okságnak az alapja Jézus istenembersége, Jézus emberi tetteinek alanya a második isteni személy, az örök Ige.
A megváltás ezen módjában az isteni bölcsesség mutatkozik meg, amely megváltásunkban a legmesszebbmenőkig alkalmazkodott természetünkhöz. Természetünk ugyanis olyan természet, amelyben a megismerés az érzékelhető dolgok alapján történik és amely által az ember a társadalomban, a történelemben élő lény. A megtestesülés által az Ige “közöttünk lakozott”, emberi cselekedetei által lettünk megváltva. A mi üdvösségünk Jézus feltámadása és mennybemenetele után is látható eszközökön és látható társaságon keresztül valósul meg. Az Egyház a 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójának bevezetése szerint „Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek”. Ezért az a társaság, amely mint emberi közösség az üdvösséget, Isten kegyelmét közvetíti tagjai felé, az Egyház, amely Krisztus titokzatos teste. Ez a közvetítés alapvető módon, a megfelelő szándékkal létrehozott látható és hallható jeleken, az Egyház szentségein keresztül valósul meg. A szentségek hatékonyságának a forrása a megváltás. Ezt a tényt fejezi ki a klasszikus “kép”, amely szerint a két „húsvéti” szentséget, a keresztséget és az Eucharisztiát Jézusnak a lándzsa által megnyitott oldalából kifolyó víz és vér jelképezi.
A szentségek a katolikus teológia meghatározása szerint hatékony jelek (signum efficax). A trienti zsinat megfogalmazása szerint hatásuk nem függ kiszolgáltatójuk egyéni kiválóságától, szentségétől, hatásukat maguktól a szentségi jelek megvalósulásától nyerik (amennyiben nincs akadály a befogadó részéről). A trienti zsinat erre a hatásra alkalmazott kifejezése (ex opere operato) máig is választóvonal az apostoli eredetű egyházak (katolikus, bizánci, nesztoriánus és monofizita egyházak) és a protestantizmus között. (A keleti egyházak formálisan nem fogadják el a trienti zsinat dogmáit, de a szentségekkel kapcsolatban a katolikushoz hasonló álláspontot képviselnek.)
A szentségek hatásának nyilván nem lehetnek fő ható okai a szentségi jelek. Ilyen ok csak Isten lehet. A teológia és a trienti zsinat értelmezése szerint nem fogadható el az okságnak az a gyengébb felfogása sem, amely szerint a szentségi jelek létrejötte csak külső feltétele Isten kegyelmet adó működésének. Ezek tehát nem csak alkalmat adnak erre (okkazionalizmus) és nem is csak arról van szó, hogy Isten ígérete alapján a jeleket Isten kegyelmet adó tevékenysége követi. Aquinói Szent Tamás ezt az elképzelést a pénz szerepével illusztrálja (ST III q. 62 a. 1). Úgy látszik, a mai bankjegyeknek már volt valamilyen elődje az középkorban is, valamilyen „ólompénz”, amelyet be lehetett váltani a király ígérete alapján igazi (feltehetően arany és ezüst) pénzre. (Persze, napjaink bankjegye az aranyfedezet megszűnése miatt már nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.) Szent Tamás határozottan elutasítja ezt az elképzelést. Szerinte, amikor szentségek hatásának okait vizsgáljuk, a teljes okságot kell figyelembe venni. Mint már említettük, Szent Tamás megkülönbözteti az elsődleges ható okot és az eszköz-okot, amely eszközszerűen hat az elsődleges okozó “kezében”. Megszentelődésünk, a megszentelő kegyelem, mint az isteni természetben való részesedés (2 Pét 1, 4), csak Isten, mint fő ható ok által lehetséges. Jézus Krisztus embersége eszköz-oka megszentelődésünknek. Szent Tamás az eszköz-okoknak is két típusáról beszél (ST III q. 62 a. 5). Az egyik típus a működőtől elválasztottan ható eszköz-okok típusa. Ilyen külsődleges eszköz-ok például a szobrász kalapácsa és vésője. Ezek azonban csak a szobrász kezében működnek, az eszköz-okok második típusába tartozó okok szoros összeköttettésben vannak a fő működővel, A szobrász keze ilyen eszköz-oknak tekinthető. A szobrász keze a szobrász integráns része, belsőleg, az idegek, izmok működése által közvetíti a szobrász elképzelését, szándékát a szoborral kapcsolatban. A szentségek hatásainak okait is ebben a hármasságban kell látni. A fő ható ok a szentháromsági személyek közös működése. Jézus Krisztus embersége, emberi tettei olyan eszközként működnek, amelyek szoros egységben vannak az elsődleges okkal. Ez az egység az elképzelhető legszorosabb egység. Míg a szobrász keze mechanikusan (idegek, izmok közvetítésével) valósítja meg eszközként a szobrásznak, a szobor elsődleges okának szándékait, elképzeléseit, addig Jézus Krisztus emberi tettei nem az Ige valamilyen mechanikus közvetítéssel megvalósuló tettei. Ezek emberségének szabad tettei, amely tetteknek az alanya az Ige. A szentségi jelek már nincsenek ilyen szoros egységben az Igével, ezek azonban megszentelődésünk eszközei Jézus Krisztus kezében, amelyek hatásának magyarázatát az előbb említett hármas ok együttesen adja meg.
Isten mint ható ok, Jézus Krisztus embersége mint az Igében személyes egységben lévő eszköz-ok, a szentségek, mint Jézus Krisztus kezében lévő eszközök hármasságának a figyelembevétele biztosítja azt, hogy helyesen lássuk Isten transzcendenciáját, történelemtől való függetlenségét, történelem fölöttiségét. Ugyanakkor ez a szemlélet rávilágít a megtestesülés egyedülálló jelentőségére is. Isten anélkül, hogy elvesztette volna transzcendenciáját, történelem fölöttiségét, a megtestesült Ige személyén keresztül belépett a világba, a történelembe. Jézus Krisztus, mint Isten megváltó tervének személyes eszköze 33 éven keresztül történelmünkben működött. Az Ige már soha nem válik meg az általa felvett emberi természettől, mindörökre ember marad. Feltámadásával és mennybemenetelével kilépve a halandóságnak alávetett világunkból, elsőszülöttként a halottak közül az Atya jobbján ül és nem szűnik meg szent embersége által továbbra is megszentelődésünk, üdvösségünk személyes eszköz-oka lenni. Az Újszövetség új liturgiájának örök főpapjaként „nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9, 24). Az Egyház liturgiája nem csak a hívők közösségének imádsága, ez alapvető vonatkozásban van az Örök Főpappal, a “mennyei liturgiával”. Így ír erről a 2. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű, a szent liturgiáról szóló konstitúciója (7):
E nagy mű végrehajtására Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert „az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).