A Szentháromság titka felfoghatatlan hittitok, amelyhez kinyilatkoztatás nélkül soha el nem juthat az emberi értelem. Azonban a kinyilatkoztatásra támaszkodó emberi értelem is emberi szavakat, fogalmakat használ a titok megközelítésére. Ezeknek a szavaknak, fogalmaknak az analóg használata segít ahhoz, hogy emberi szavaink a Szentháromság titkával kapcsolatban a valóságot, az igazságot mondják el, anélkül, hogy a hit titkát kimerítenék. (Aquinói Szent Tamás különösen nagy súlyt fektet a nyelvhasználat elemzésére, ezért van az, hogy a különösen az angolszász világban elterjedt analitikus filozófia és a tomizmus képesek a párbeszédre, sőt még analitikus tomizmusról is lehet beszélni, jóllehet ez a kapcsolat nem mindenki szerint problémamentes.)
A kinyilatkoztatásra nem támaszkodó metafizika eljut odáig, hogy az egyetlen Istennek teljesen egyszerűnek kell lennie, azaz benne nem létezhet összetettség, olyan különbség, amely valamilyen megosztást, valamilyen értelemben vett részek jelenlétét tételezné fel az isteni természetben. Az anyagi világ létezői – például az ember – esetében különbséget találunk az individium és a benne megvalósuló természet között. A konkrét ember nem azonos az általában vett emberi természettel az emberséggel. A sokszor hivatkozott példa szerint csak azt lehet mondani, hogy Szókratész ember, de azt nem, hogy Szókratész emberség. Az emberi természet metafizikai értelemben alkotó része a konkrét embernek, ezért nevezhető ez embernek. Ennek az összetételnek a magyarázata az (elsődleges) anyagból és (lényegadó) formából való összetettség. Szent Tamás Isten egyszerűségének tárgyalása közben kimutatja, hogy a teremtett világra jellemző összetettségeknek hiányozniuk kell Istenben (Summa Theologica 3. kérdés). Így Istenben nincs meg a természetnek és annak az individuumnak a különbsége, akiben a természet megvalósul. Isten teljesen azonos a természetével: az istenség és Isten között nincs valóságos különbség. Ilyen különbséget a teremtett világból kiinduló fogalmaink, szavaink tartalmaznak, de ezeket tagadni kell Istennel kapcsolatban. Hiányzik Istenből az a metafizikai összetettség is, amely teremtett világunkban a természet (lényeg) és a létezés között van. Teremtett világunkban a létezés (egyébként nem korlátozott) analóg fogalma a létező mivolta, lényege által korlátozva tapasztalható meg. Isten esetében ilyen korlát nincs, Istennél a lényeg maga a teljes létezés, Isten esse subsistens. Isten létezése tehát megegyezik Isten lényegével, természetével (a “természet” szó a lényeget jelenti dinamikus oldaláról nézve, mint a tevékenységek alapját). Isten maga a lét, ipsum esse. Isten ugyanaz, mint a természete, ugyanaz mint a létezése. Istenben nincs meg az az összetettség sem, amely a szubsztancia és az általa horodozott járulékok összetettsége. Így Isten nem különbözik tulajdonságaitól cselekedeteitől. A metafizika (de a kinyilatkoztatás is) az egyszerűség, egység “nyelvét” használva beszél Istenről. Így például Isten bölcsessége ugyanaz mint Isten szeretete és ezek azonosak magával az Istennel. Ugyanúgy Isten teremtő, megváltó, megszentelő cselekedete is azonos az isteni természettel, magával Istennel. Ezek között különbségeket csak teremtett értelmünk tesz, amely képtelen egy megismerő aktusban felfogni az isteni tökéletesség teljességét, ezért erről csak a teremtett világban megismert, korlátozottan megvalósuló létezésből kiindulva, részletekben tud beszélni. Ugyanakkor az értelem felismeri korlátait is, állítva, hogy amiket külön szavakkal írunk le, azok Istenben nem különböznek egymástól, nem különböznek az isteni lényegtől, az isteni létezéstől.
Szentháromság titkáról beszélő nyelvben azonban jelen vannak a megkülönböztetések is, ez a nyelv Istenben különbségekről beszél. Beszél olyan eredésekről, amelyek kiinduló pontjai és végpontjai különböznek. Ezek a különbségek vonatkozásokat (relationes) határoznak meg, amelyek a kiinduló pontok és a végpontok, illetve a végpontok és a kiinduló pontok között vannak. Teremtett világunkban a vonatkozások egyik dolognak a másikra irányultságát fejezik ki, de ezeknek hordozó alanya az egyik dolog, amelyben a másik dologra való irányulás van. A vonatkozásoknak alárendelt léte van, ezek csak a vonatkozó dolgokban léteznek. A vonatkozás és az a dolog, amiben a vonatkozás van, a vonatkozás alanya különböznek egymástó: a vonatkozás nem azonos magával a dologgal, ami valamire vonatkozik. Ezen különbség mögött a szubsztanciából és járulékokból való összetettség áll, hiszen a vonatkozás is valamilyen szubsztanciának a járuléka. A vonatkozás teremtett világból vett fogalma ebben az értelmezésében nem alkalmazható az Istenben lévő eredések által meghatározott vonatkozásokra, mert, Istenben nincs meg a szubsztancia és a járulékok összetettsége sem. Így ezek a vonatkozások nem valamiben létező vonatkozások, ezek hordozó alany nélkül fennálló vonatkozások (relationes subsistentes), amelyeket nem egy tőlük különböző szubsztancia hordoz, hanem amelyek azonosak magával az isteni szubsztanciával (természettel, lényeggel). Amint arról egyik bejegyzésben szó volt, az egymással szembenálló vonatkozások (atyaság, fiúság, leheltség) alkotják a három isteni személyt, így tehát az isteni személyek azonosak az isteni természettel. Ezen a ponton az “egység nyelve” találkozik a “vonatkozások, különbségek, nyelvével” világosan utalva arra, hogy itt nem ugyanannak a dolognak valamiképpen elválasztható, különböző oldalairól van szó, hanem ugyanarról a valóságról, amely valóság alapvetően más, mint teremtett világunk valóságai. Az egységre utaló “lényeg”, “természet” szavakat és a különbözőségre utaló a “személy”, “vonatkozás” szavakat a teremtettség korlátaitól megtisztítva kell használnunk. Az isteni valóság meghaladja az általunk tapasztalható egységet és különbözőséget, de a teremtettség korlátai nélkül tartalmazza mindazt ami ezekben tökéletesség. Ezért a szentháromságtan kijelentései igazak, de messze nem merítik ki a misztérium felfoghatatlan mélységét.
A szentháromsági tulajdonításokban (appropriationes) is tulajdonképpen a két “nyelv” együttes használatáról van szó. Ha az isteni személyek egyike és az isteni lényeg valamely tulajdonsága, cselekedete között valamilyen hasonlóság, rokonság van, akkor az isteni személynek tulajdonítjuk a tulajdonságot vagy a tevékenységet. Egy előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a Fiút a “Bölcsesség” névvel illetjük azért, mert a Fiú születésének titkát a fogalom, a tudás értelemben való megszületéseként közelítjük meg, tudván azonban azt, hogy az egyetlen isteni bölcsesség mindhárom személyre vonatkozik: bölcsesség az Atya és a Szentlélek is. A Szentírás, a teológia intenzíven használja a tulajdonításokat: ezzel megvilágítja, közelebb hozza az egyes személyek sajátosságait. Így beszélnek az Atyáról, mint hatalomról, a Fiúról, mint bölcsességről, a Szentlélekről mint jóságról. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a tulajdonításokban alkalmazott szavak, kifejezések mindhárom személyre vonatkoznak, továbbá, hogy nem a tulajdonítások alapján jutunk el az eredésekhez, vonatkozásokhoz, hanem fordítva: ezek alapján használjuk a tulajdonításokat a személy sajátosságainak megvilágítására.
Fölmerül a kérdés, hogy a tulajdonításokon túlmenően ki lehet-e még emelni olyan mozzanatokat a személyek lényegi, közös tevékenységével kapcsolatban, amelyek már kizárólagosan az egyes személyekre utalnak, amelyeket tehát már nem lehet közösen alkalmazni a három személyre. A kérdés különösen is felvetődik a Szentháromság kifelé irányuló tevékenységével, tehát a teremtés és fenntartás, a megváltás és megszentelés művével kapcsolatban. Amikor egy lényegi tevékenységről van szó, akkor a cselekvő alany a három személy. A kérdés az, hogy mégis felismerhetőek-e a cselekvéssel kapcsolatban személyi sajátosságok. Ezek nem lehetnek magában a tevékenységben ezt megbontó módon, de nem lehetnek a cselekvés fölött sem abban az értelemben, hogy lenne valami cselekvés fölötti dolog, amelyben a cselekvés a személyek szempontjából elhelyezhető. A cselekvés egysége és a személyek vonatkozásai, sajátosságai nincsenek egymással fölérendelt vagy alárendelt viszonyban. A viszony teljesen mellérendelő. Ugyanakkor ezek együtt vannak, egymástól semmilyen módon nem lehet őket elválasztani. A világ “szerkezetében” dolog és vonatkozás ilyen mellérendelő kapcsolatát nem találjuk meg, ezért a nyelv ezt a kapcsolatot nehézkesen fejezi ki. Kiindulásunk az a megállapítás lehet, hogy az Atya eredet nélkül azonos az isteni természettel, a Fiú az Atyától születve azonos az isteni természettel, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származva azonos az isteni természettel. Ezek a kijelentések hangsúlyozzák az egység és a vonatkozások mellérendelését és elválaszthatatlanságát. Az isteni természet az egyszerűség miatt azonos például Isten teremtő cselekedetével, ezért az Atya és a Fiú kapcsolatát tekintve, ilyen kijelentéseket is tehetünk: az Atya eredet nélküli teremtő, a Fiú az Atyától születő teremtő. A Szentírás, a teológia, a keresztény hagyomány többször mondja, hogy az Atya a Fiú által teremtette a világot. Az “által” szót sokszor eszközhatározónak tekintik, de a szó sokféleként árnyalt jelentéssel rendelkezik. Egyszerű eszközhatározóként nyilván nem lehet ezt a szót értelmezni a fenti mondatban. Az “által” szó teremtéssel kapcsolatos jelentéséhez már közelebb visz a következő példamondat: “A törvény a kihirdetés által vált érvényessé”. A szó itt már nem csak egy egyszerű eszközre utal, hanem valami olyan cselekvésre, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy érvényes törvény keletkezzen. Ugyanakkor a kihirdetés kívánt hatását csak a törvény létrehozásával együtt, ez után érheti el, az érvényes törvényhez a törvény megalkotásának és kihirdetésének együttes cselekedete szükséges. Az “által” szónak a teremtéssel kapcsolatos értelmezése még ettől az értelmezéstől is eltér. Az “által” szó a teremtésben utal az Atya és a Fiú együttes cselekvésére, azonban nem utal semmilyen olyan mozzanatra, amely megbontaná a teremtés cselekedetének egységét, ebben valamit a Atyának, valamit pedig a Fiúnak tulajdonítana. Utal viszont arra, hogy a teremtő Atya senkitől sem ered, a teremtő Fiú viszont az Atyától születik. A Fiú számára a teremtő erő az Atyától eredő erő. Ez az eredés azonban nem hoz létre az atyai teremtő erő mellett egy fiúi teremtő erőt is. Az Atya teremtő ereje azonos a Fiú teremtő erejével, mindazonáltal ez a teremtő erő a Fiú számára az Atyától eredő erő.
A fentiekben láttuk tehát, hogy a Fiúval kapcsolatban a Szentírás, a hagyomány, a liturgia által sokszor használt “által” szó alkalmazása több, mint egy szentháromsági tulajdonítás, amelyben egy három személyre érvényes kijelentést valamelyik személyre vonatkoztatunk. Az “által” szó az Atya és a Fiú kapcsolatában csak a Fiúra vonatkoztatható a Fiú személyi sajátosságai alapján. A következő bejegyzésben a szentháromsági küldésekről lesz szó, amelyekben az Atya valamilyen célból küldi a Fiút, az Atya és a Fiú pedig a Szentlelket.