A szó szoros értelmében a megtestesülés titkát március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén ünnepeljük. Ez az ünnep az angyali üzenet ünnepe. Ez az ünnep a nagyböjti vagy a húsvéti időszakra esik. A keresztény világ a megtestesülést és Jézus születését teljes fényességében karácsonykor ünnepli. Az ünnep prefációja azért ad hálát, mert “lelki szemeink előtt a te [az Atya] világosságod új fénye felragyogott, míg Istent látható módon megismerjük, általa a láthatatlanok szeretetére gyulladjunk”.

A kereszténység központi titkai a Szentháromság, a megtestesülés és a megváltás titkai. A megváltás titkát kiemelten a nagyhéten és húsvétkor ünnepeljük. Ezek a titkok szoros kapcsolatban vannak egymással. A megtestesülés nélkül semmit sem tudnánk a Szentháromságról, ugyanakkor a megtestesülés és a megváltás titkai értelmezhetetlenek lennének a Szentháromság titka nélkül. Az első öt keresztény évszázadban ezeknek a titkoknak az értelmezése kulcsfontosságú szerepet játszott. Az Újszövetség nem adta fel Izrael monoteizmusát, ugyanakkor Istennel kapcsolatban hármasságról is beszél. A legegyértelműbb talán Máté evangéliumának utolsó előtti mondata, amely szerint Jézus megparancsolta az apostoloknak, hogy tegyenek tanítványaivá minden népet és kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (Mt 28, 19). Istennel kapcsolatban tehát van valami, ami egy, de ugyanakkor valamilyen hármasság is van Istenben. A hívő gondolkozás a Szentírásból kiindulva próbálta más, az emberi ismeretekben használt szavakkal megjelölni, hogy mi az, ami egy és mi az, ami három. A keresztény gondolkodásra ugyanis kezdettől fogva jellemző volt az emberi gondolkodás egyik legalapvetőbb elvének, az ellentmondás elvének a tisztelete: egyszerre, ugyanabból a szempontból valami nem lehet egy és három. A Szentháromságról több bejegyzés szólt, most csak nagyon röviden említeném meg, hogy a kifejezések keresése közben helytelen utakra is tévedtek. Az ellentmondást a szabelliánus, modalista eretnekségek azáltal vélték feloldani, hogy a háromságot valamilyen módon gyengítették, tagadták. Azt mondták, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak az egyetlen Isten világgal való kapcsolatának különböző módjai. A másik eretnekség, az arianizmus pedig azt állította, hogy az Atya és a Fiú közötti egységet csak gyengébb értelemben lehet állítani, mert a Fiú nem Isten, hanem csak a legkiválóbb teremtmény. A helyes megoldás alapjait a niceai zsinat (325) fektette le, amely szerint az egység az isteni lényegre, természetre, vonatkozik, a háromság pedig azokra a személyekre, akiknek közös természete az isteni természet.

A megtestesüléssel kapcsolatban is valamilyen egységet és kettősséget lehet állítani. Jézus egyetlen, megismételhetetlen történelmi személyiség, ugyanakkor Isten is meg ember is. Az egység és a kettősség közti ellentmondás feloldására itt is születtek eretnek megoldások. A nesztorianizmus a kettősséget túlhangsúlyozta az egység rovására. Szerinte Máriától csak az ember Krisztus született, aki később erkölcsi egységre lépett az Igével. Ezt az eretnekséget az efezusi zsinat (431) ítélte el. Az efezusi zsinat értelmezése folyamán (már ekkor sem volt egyszerű a zsinatok értelmezése) egy olyan megközelítés alakult ki, amely viszont az egységet hangsúlyozta túl a kettősséggel szemben. A monofizitizmus szerint Krisztusban az istenség felszívta az emberi természetet, a véges emberi természet úgy tűnt el a végtelen isteni természetben, mint ahogyan egy csepp tej a tengerben. Azt a krisztológiai alapelvet, amelyet lényegében az egész kereszténység (kimondva vagy kimondatlanul) elfogad, a kalcedoni zsinat (451) fogalmazta meg ¹:

Egy és ugyanazon  egyszülött Fiú Úr Krisztust kell vallani két természetben össze nem elegyítve, változatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul, anélkül, hogy az egyesülés által a két természet különbözősége bármi módon eltűnnék, hanem inkább úgy, hogy mindkét természet sajátossága épségben maradjon, amelyek egy személlyé kapcsolódnak össze, [amely] nem tagozódik és nem osztódik két személyre, hanem egy és ugyanaz az egyszülött Fiú, Isten, Ige, Úr Jézus Krisztus…

A kalcedoni zsinat által megfogalmazott dogma a krisztológia központi dogmája, amelyet a személyi egység (unio hypostatica) dogmájának is szoktak nevezni. A szentháromsági és krisztológiai dogmák megfogalmazásában olyan szavak fordulnak elő, mint például a “szubsztancia”, “természet”, “lényeg”, “személy” szavak. Az ezeknek megfelelő, eredeti görög szavak némelyike előfordul a Szentírásban is, de ezek valójában a korabeli filozófia által használt szavak. Jelentésüket általában a zsinatok nem határozták meg közelebbről. A szavak legpontosabb meghatározásukat majd a skolasztikus filozófiában nyerik, az arisztotelészi hagyomány alapján. A terminológia szavai tulajdonképpen két vonal mentén helyezhetők el. Az egyik vonal a lényeg vonala, a tartalmi vonal, a másik pedig a létezés vonala.

Több bejegyzésben (itt és itt) volt már szó arról, hogy az Aquinói Szent Tamást követő tomista filozófia egyik alapelve a lényeg és a létezés közti valóságos, de nem fizikai, hanem metafizikai különbség. Egy teremtett dolog lényegét a “mi ez” kérdésre adott válasz adja meg. Ugyanakkor ez a válasz nem tartalmazhatja a dolog létezését is, mert akkor a dolognak mindig léteznie kellene és sohasem szűnne meg. Így a teremtett dolgokban a lényeg és a létezés nem esik egybe, nem azonosak egymással, ugyanakkor azonban olyan egységben vannak, amely egység biztosítja azt, hogy ez a dolog konkrét, véges tartalomként létezik. Istenben azonban már nincs valós különbség a lényeg és a létezés között ezért Isten lényege és létezése azonos, Isten lényege korlátlan létezése. A magyar “lényeg” szónak megfelel a görög uszia és a latin essentia szó. Ha ezt a lényeget nem statikusan, hanem dinamikusan, mint a dolog működésének alapelvét nézzük, akkor a “természet”, a görög füszisz, a latin natura szavakat használjuk. A lényeg és természet szavak tehát tulajdonképpen ugyanazt jelentik. Ha viszont a létezést nézzük, akkor különbséget találunk a magában való, önálló létezés és a másban való, máshoz tapadó létezés között. Szókratész magában is létezik, hajának színe, cselekedetei azonban magukban már nem léteznek, mert ezek csak Szókratész tulajdonságaként, cselekedeteként, Szókratészban, mintegy Szókratészhoz “ragadva” (inherens módon) léteznek. Szókratész magában valóként, szubsztanciaként létezik, szemének színe, cselekedetei azonban csak Szókratész járulékaként (akcidensként) léteznek. Szókratész alanya, hordozója tulajdonságainak, képességeinek, cselekedeteinek, azoknak a történéseknek, amelyek vele történnek. Szókratész állító mondatokban alanyként szerepelhet. Szókratész nem része valamilyen olyan szoros egységnek, mint amilyen egység van például Szókratész és cselekedetei között. A “szubsztancia” szót több értelemben is használják. Egyik értelemben az önálló, magában való létezésre utal (az arisztotelészi első szubsztancia), másik jelentésében azonban a lényegre vonatkozik. Ez a használat különösen jellemző a szentháromságtanra. A niceai-konstantinápolyi hitvallásban a Fiú Atyával azonos lényegűségére például a latin szöveg a consubstantialis szót használja. Ezért a magában álló létezésre inkább a latin suppositum, a görög hüposztaszisz szavakat használják. Amikor pedig a magában létező értelemmel rendelkezik, akkor használják a “személy”, a görög proszópon, a latin persona szavakat. Az “önmagában álló létező” jelzői kifejezésnek a latin subsistens szó felel meg. A magánvaló, önmagában való létezés a másban való létezéssel van szembeállítva, tehát ez nem jelenti a mindentől független létezést. Jelenti viszont a létezésnek azt a közölhetetlenségét, amely megkülönbözteti őt minden más magában valótól, szellemi létező esetén minden más személytől. Ez a közölhetetlenség lehetetlenné teszi azt, hogy a létező anélkül, hogy megszűnne az lenni, ami, valamilyen más magában valónak a részévé váljék.

Első pillanatra úgy tűnik, hogy a lényegi, tartalmi vonal a létezéssel kapcsolatos vonallal tulajdonképpen az egyediesített, individualizált lényegen, természeten keresztül kapcsolódik. Már több bejegyzésben volt szó arról, hogy az az elv, amely anyagi világunkban a létezőket egyedivé teszi, az anyag (materia est principium individuationis). Az anyagban való létezés által nyer a létező olyan tér- és időbeli “koordinátákat”, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy az azonos természetű létezők önálló létezővé váljanak, hiszen a tér és idő különböző pontjaiban léteznek. A konkrét létezőben az azonos (például emberi) természet egyedi természetté válik, az általános természethez olyan egyedi tulajdonságok járulnak, mint például a szemek, a haj színe, a különböző tehetségek, tulajdonságok. Felmerül a kérdés, hogy az egyedi természet tartalmilag elégséges-e ahhoz, hogy a létezés befogadása által a létező a konkrét személlyé, például Szókratésszé váljon. Ezt a filozófia kérdést tulajdonképpen eldönti a személyi egység dogmája. Ha az egyedi természet tartalmilag mindazt magában foglalná, ami ahhoz szükséges, hogy a létezést önálló személy létezéseként fogadja be, akkor a személyi egység dogmája nem lenne fenntartható, hiszen Jézusnak valóságos, egyedi emberi természete van, és ez ebben az esetben az Igétől különböző emberi személyként való létezést vonná maga után. Így még a tartalom vonalán szükség van egy olyan mozzanatra, aktualitásra, amely az egyedi természettől különbözik és ezt, mint képességet olyan tartalommá teszi, amely már közvetlenül fogadja be a létezést, amely a személy létezése.

A fenti álláspontot nem követi a maga teljességében minden teológiai iskola. Ez az álláspont az Aquinói Szent Tamást követő tomista iskolán belül többségi álláspont. Eszerint az Ige által felvett emberségben hiányzik az az aktualitás, amelyet személyességnek nevezhetünk. Ennek jelenléte ugyanis lehetővé tenné a létezés olyan befogadását, amelynek következtében Jézus embersége minden más személytől különböző, önálló személyként létezne. Erre Jézus esetében nincs lehetőség, mert Jézus személye az örök Ige szentháromsági személye. Ebből következően Jézus emberi természete sem valamilyen, Ige létezésétől különböző létaktus miatt létezik, mert Jézusnak, mint embernek a létezése nem választható el az örök Ige isteni létezésétől. Így kapja meg az Emmanuel név teljes jelentését, valóban velünk az Isten. Ez a velünk lét pedig tényleges és valóságos, hiszen a természet tesz valamit azzá, ami; az Ige által a megtestesülésben felvett emberi természet teszi a megtestesült Igét, Jézust valóságos emberré.

A fenti véleményen kívül vannak más vélemények is a katolikus teológián belül. A Boldog John Duns Scotus-t követő, elsősorban ferencesek által képviselt, skotista álláspont szerint a természet és a létezés között nincs valóságos különbség, ezért a megtestesült Igében megvan mindkét természet esetében a hozzájuk tartozó, tőlük elválaszthatatlan létezés. A személyesség lényegét a skotisták egy negatív tényezőben látják, abban, hogy a személy nem része semmilyen magasabb szintű szoros egységnek. Minthogy azonban a megtestesülésben Jézus egyedi emberi természete egy szoros egység része lesz, ezért a megtestesülés nem jár egy önálló, Igétől különböző emberi személyiség létrejöttével. A két természet külön létezésének feltételezése miatt ez az álláspontot kevésbé következetes, de nem vádolható nesztorianizmussal, ahogyan a következetesebb tomista álláspont sem vádolható monofizitizmussal.

A hívő értelem első reakciója a megtestesülés titkával szemben a csodálat és a hála, amely még tovább növekszik a misztériumának valamilyen (soha nem teljes) megértésére való törekvés által. A megtestesülés Isten emberek iránti, minden emberi szeretetet felülmúló szeretetének a ténye. Ennek a valóságnak a hordozója az a gyermek, akit Mária szült, akit Mária táplált és ápolt, akiről Szent József gondoskodott, akit a pásztorok felkerestek, akit a három napkeleti bölcs meglátogatott, akinek Heródes az életére tört. Ez a szeretet odáig ment, hogy a megtestesült Ige életét adta értünk. A karácsony lényege a megtestesülés titka iránti csodálat és hála, a felfoghatatlan isteni szeretet valamilyen viszonzása a megváltott ember Isten és ember iránti tökéletlen, teremtményi szeretete által, amelyet azonban a szeretet isteni erénye természetfölötti magasságra emel.