Az előző bejegyzésekben (itt és itt) az analógiáról volt szó. A fogalmak, szavak analóg használata (a király irányítja az országot, a kapitány irányítja a hajót) az egyértelmű használat (Péter ember, János ember) és a szavak csak hangalakban véletlenül megegyező használata (az ég kék, ég a tűz) között helyezkedik el. Az egyértelmű használatot az teszi lehetővé, hogy egy állítmányt a különböző alanyokra úgy használhatunk, hogy ez bennük valamilyen azonos dolgot jelöl meg. A „Péter ember”, „János ember” állításokban az „ember” szó a Péterben és Jánosban egyaránt meglévő emberi természetre utal. Azt is láttuk, hogy Istennel kapcsolatban nem lehetséges a fogalmak, szavak olyan egyértelmű használata, hogy ezek valamilyen Istenben és teremtményben egyaránt meglévő azonos dologra utaljanak.
Az előző bejegyzésben azzal foglalkoztunk, hogy a létezés sem állítható egyértelműen a különböző dolgokról. A létezés analóg fogalom, a tapasztalható létezők ezt lényegük által korlátozva birtokolják. A tapasztalható dolgokban jelen van a lényeg (essentia) és a létezés (existentia) kettőssége, ezek egymástól különbözve, de együtt alkotják a konkrét létező egységét. Ez indokolja azt, hogy a (szubsztanciális) létezésben sem tudunk olyan azonosságot állítani, amely minden létezőre vonatkozna. A létezés állításában csak a lényeg és a létezés közti viszony hasonlóságáról lehet szó. A létezést a maga egyetemességében vizsgáló szellemi tevékenység, a metafizika sajátos megismerési módja (erről még lesz szó a későbbiekben) már nem teszi lehetővé az egyértelmű fogalmak használatát, a metafizikai fogalmai esetében csak viszonyok hasonlóságáról, analógiáról van szó.
A lényeg és a létezés közti viszony tulajdonképpen két általánosabb fogalom közti viszonynak egyik (jóllehet végső) esete. A tomista filozófia alapvető két fogalma a képesség (potentia) és a ténylegesség (actus) fogalma. Az általunk tapasztalható létezést átjárja a képesség és a ténylegesség és az ezek közti viszony. A képesség és a ténylegesség fogalmai segítenek Parmenidész egyik, már említett gondolatmenetének a cáfolatában. Parmenidész szerint nincs változás, mert a változásban valamilyen előzőleg nem létezőből jön létre valami. A nem létezőből, a semmiből azonban nem lehet valami, tehát nincs változás, a változás csak látszat. Parmenidész gondolatmenete téves, mert a változás folyamán a valami nem a semmiből keletkezik, hanem valamilyen képesség válik ténylegességé, a képességi létezés pedig nem azonos a semmivel. Ez a ténylegességet megelőző létezés mindennapi tapasztalatunk. Megvan bennünk például az a képesség, hogy jelenlegi helyzetünkből egy másik helyzetbe kerüljünk. Mostani helyzetemből az utca egyik oldalán át tudok jutni az utca másik oldalára. Arcom sápadt színe nyáron a Nap sugárzásának hatására barnává válhat. Az elültetett virágmagból virág lehet. Az oxigén és a hidrogén vízzé egyesülhet. A képességi létezés nem egyszerűen a bármilyen ténylegességgé válás képessége. Az elefánt képességei irányulhatnak a járásra, de a a repülésre nem. A képességi létezés a nem-létezés (semmi) és a tényleges létezés között helyezkedik el. Világunk létezőiben egyaránt megtaláljuk a tényleges (megvalósult) létezést és a képességi létezést. A ténylegességek és a képességek átszövik a tapasztalható létezést. A skolasztikusok a képességek két nagy csoportjáról beszélnek. Az első csoportba tartoznak azok a képességek, amelyek valamilyen cselekedetre, aktivitásra való képességek. Ezek az aktív képességek. Ilyen képesség például a madár repülésre való képessége. A másik csoportba azok a képességek tartoznak, amelyek valamilyen cselekedet, aktivitás hatásának a befogadására való képességek. Ilyen passzív képesség például bőrünk azon képessége, hogy a Nap sugarainak hatására barnává válhat. A képességet követő tényleges létezésben újabb változásra való képességek vannak. Egy képesség, önmagától, minden ok nélkül nem válik ténylegességé, de az oksággal most nem foglalkozunk.
A képesség és a ténylegesség egymásközti viszonyát sokszor szemléltetik a szobor anyaga és a kész szobor közti viszonnyal. Egy darab márványban képesség szerint benne van az összes szobor, amely belőle kifaragható. A márvány képességei azonban nem tartalmazzák például a folyadékra jellemző képességeket. Így a márványt nem lehet egyik edényből a másik edénybe önteni. A darab márvány ténylegesség, megvalósultság is, de ez nem egy szobor megvalósultsága. A márványból való kifaraghatóság képessége a kész szobor ténylegességére irányul, erről ezen irányultság nélkül nem lehet beszélni. Tehát a képességek általában a megvalósultságuk felé irányulnak, ez az irányultság lényeges része a képesség és a ténylegesség közti viszonynak. A képesség nem lehet azonos a ténylegességgel, egy konkrét szobor megvalósulása nem lehet azonos azzal a képességgel, amely a konkrét szobor megvalósulására irányul. Ezért a képesség és a ténylegesség egymástól valóságosan, de nem fizikailag, hanem metafizikailag különbözik. A képesség és ténylegesség a tapasztalható létezés olyan belső elvei, amelyek nem azonosak egymással, de együttesen alkotják a létező konkrét dolgot. A képesség befogadóként viszonyul a ténylegességhez. A képességi létezés az adott ténylegességre nézve nem tényleges létezés, de ez olyan létezéssé válhat, amely tényleges létezés. A ténylegesség a képességhez képest valamilyen meghatározottság, forma megjelenését jelenti. A határozott létezést nem képviselő képességi létezés a ténylegességben meghatározott létezéssé válik. A „forma” szó ezért bizonyos értelemben a ténylegesség szinonimája a skolasztikus filozófiában, az „anyag”, „anyagi” szavak pedig képességre utalnak. A skolasztikus filozófia és teológia gyakran használja a „materialiter”, „formaliter” szakkifejezéseket. Az „anyag” és a „forma” szavak legteljesebb jelentésüket az elsődleges anyag (materia prima) és lényegadó forma (forma substantialis) szakkifejezésekben nyerik el.
A változások esetén a képesség a ténylegességet időben megelőző létezés. Kérdés, hogy a ténylegességgel vajon nyom nélkül eltűnik-e a képesség. Az Aquinói Szent Tamást követő tomista irányzat szerint nem ez a helyzet. A sokszor idézett tomista elv: actus non limitatur nisi per potentiam, azaz (kissé szabad fordításban) a ténylegesség önmagában véve korlátlan, ez csak a képesség által korlátozódik. A képesség “maradandó nyomot” hagy maga után, mert megvalósulva, ténylegességként olyan korlátozottan megvalósult ténylegesség, amelyben a korlátozottság a képességnek köszönhető. A ténylegesség, a forma önmagában véve korlátlan összehasonlítva tényleges megvalósulásaival. Amikor ősszel a falevelek pirossá válnak vagy a közlekedési lámpa pirosra vált, akkor ez a pirosra változás nem meríti ki az összes pirossá válás lehetőségeit. Vannak még piros virágok, piros ruhák és így tovább. A közlekedési lámpa pirosságában a pirosság csak egy konkrét helyen, konkrét időben, konkrét körülmények között, mintegy ezek közé bezárva valósul meg. Amikor a két ivarsejt egyesülése után egy emberi élet elkezdődik, nem ez lesz az ember forma egyetlen megvalósulása, amely mindazt maradéktalanul tartalmazza, amire az ember forma lehetőséget ad. Az életét elkezdő ember csak egyetlen, adott helyen, adott időben élő ember lesz, nem pedig az egyetlen lehetséges ember. Az ember forma mintegy bezáródik az anyagnak abba a részébe, amely az ember teste. A szobrász lelkében élő forma nemcsak annak az egyetlen szobornak az anyagát formálhatná meg, amelyet éppen most a szobrász farag. A konkrét szoborban, a konkrét szobor anyagában ez a forma azonban csak ennek az egyetlen szobornak a formájaként létezik. A ténylegességnek, a formának ilyen értelembe vett korlátlansága mutatkozik meg abban a platonista elképzelésben, amely szerint létezik a korlátlan formáknak, ideáknak egy olyan világa, amelyeknek a mi világunkban található formák csak tökéletlen részesedései. Az arisztotelészi-tomista álláspont szerint ilyen világ nem létezik, nincsenek elkülönült formák. (Az angyalok ugyan magukban álló, anyag nélküli formáknak tekinthetők, de ezeknek semmi közük a tapasztalati világunkban található formákhoz.) Tapasztalati világunkban a ténylegesség, a forma csak valamely képesség által befogadott ténylegesség, forma lehet. A képesség-ténylegesség kettősségében a korlátozottság nem a ténylegesség oldaláról megvalósuló korlátozottság, hanem a képesség azon korlátozó szerepének köszönhető, amely által a ténylegesség, a forma a képesség által korlátozottan megvalósuló ténylegesség, forma lesz.
A képesség-ténylegesség fogalompár nemcsak a változások esetén, dinamikusan alkalmazható, hanem ez a kettősség jelen van sztatikusan is a létezésben. A metafizika (természetfilozófia) fogalom-kettőseiben, a lényeg és a létezés kettősségében, az elsődleges anyag és a lényegadó forma kettősségében, a szubsztancia és járulékainak kettősségében lévő viszony értelmezhető a képesség és a ténylegesség közti viszony megnyilvánulásaként. A lényeg a létezés ténylegességét, a létezés aktusát befogadó, korlátozó képesség. Az elsődleges anyag nem más, mint a lényegadó formáknak, mint ténylegességeknek befogadására való képesség. A magánvaló létező, a szubsztancia képességként viszonyul tulajdonságainak, járulékainak ténylegességkénti befogadásához. Így a tapasztalati világunkban lévő bármilyen létezés mögött végső soron a képesség és ténylegesség kettőssége, az ezek közti viszony húzódik meg. Ezért a létezés állításában nem található semmilyen olyan azonosság, amely feljogosítana arra, hogy a különböző létezőkről egyértelműen állítsuk a létezést. Ehelyett viszont ott van a minden létezőben jelenlévő képesség és ténylegesség közti viszony hasonlósága, analógiája. A következő bejegyzés ennek az analógiának a sajátosságaival foglalkozik majd.
Amint azt már előző bejegyzésünkben is említettük, eddigi megállapításaink nem érintették Isten létezésének a kérdését. A skolasztikus metafizika nem tekinti adottnak Isten létezését, ezt érveléssel kell igazolni. Azt azonban megemlítjük, hogy jóllehet a képesség és ténylegesség egymás nélkül nem található meg a tapasztalati létezésben, mégis nincs ellentmondás egy olyan ténylegesség létezésében, amely nem valamilyen képesség által befogadott ténylegesség. Az ilyen tiszta ténylegesség, actus purus mentes minden képességtől. Az ilyen létezőben nincs olyan képesség sem, amely még ténylegességé válásra várna. A skolasztikus teológia Istent az egyetlen létező tiszta ténylegességnek tekinti. Ezzel összhangban van az is, hogy Istenben nem lehet meg a lényegből és létezésből való összetettség sem, hiszen a lényeg ilyenkor valamilyen képességnek tekinthető, tehát Istenben a lényeg és a létezés azonos. Isten maga a létezés, ipsum esse, összhangban az égő csipkebokorból Mózesnek kinyilatkoztatott névvel: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3, 14).