Az előző bejegyzésben a változáson alapuló érvről volt szó. Most az Aquinói Szent Tamás harmadik útjában vázolt érvet, az esetleges és szükségszerű létezéssel kapcsolatos érvet szeretném ismertetni. Ez előtt azonban hasznos lehet, ha áttekintjük az előző két kozmológiai érv szerkezetét, mert a harmadik út érvelése ezektől kissé eltér.
A következőkben néhány matematikai jellegű fogalmat fogunk használni, ezért – ebben a kozmológiai istenérveket egyelőre lezáró utolsó bejegyzésben – nem annyira matematikai beállítottságú olvasóim türelmét szeretném kérni. Láttuk, hogy a változtató-változó, az ok-okozat relációk hasonlítanak a számok közti “nagyobb” relációhoz. A matematika foglalkozik ilyen relációkkal és beszél olyan halmazokról, amelyek elemei között ilyen relációk vannak. Számunkra most elég, ha a szigorú értelemben részben rendezett halmazokkal foglalkozunk. (Rövid magyarázat a hosszú névhez: van gyengébb értelemben vett rendezés is, ez nem a szigorúan nagyobb reláción, hanem a gyengébb, nagyobb vagy egyenlő reláción alapul. Azért beszélünk részben rendezettségről, mert nem kívánjuk meg azt, hogy a halmaz bármely két, egymástók különböző eleme között értelmezve legyen a reláció.) A halmaz elemei között értelmezve van tehát egy reláció, amelyet “>–” jelekkel fogunk jelőlni. Ez az absztrakt reláció a változásról szóló érv esetében a változtató-változó relációt jelenti. Tehát ekkor az “A >– B” így olvasandó: a B változást az A változtató hozza létre, az oksággal kapcsolatos érv esetében pedig: a B okozatnak A az oka. A “>–” relációnak a szigorú értelemben részben rendezett halmazokban a következő tulajdonságai vannak (axiómák):
- Egy elem sem lehet relációban saját magával, azaz nem lehet, hogy a>–a (irreflexivitás).
- Ha a>–b és b>–c, akkor a>–c (tranzitivitás).
- Ha a>–b, akkor nem állhat fenn az, hogy b>–a (antiszimmetria).
A fenti tulajdonságok miatt az egymással relációban álló elemek nem alkothatnak zárt láncot. Az egyszerűség kedvéért ezt most csak a három elemű lánc esetén mutatjuk meg. Tehát tegyük fel: a>–b, b>–c és c>–a. Ekkor azonban a 2. tulajdonság miatt a>–c, de a 3. tulajdonság miatt ez ellentmond a c>–a feltevésnek.
A változásról és okokról szóló érv állítása fenti jelölésekkel így fogalmazható meg: ha egyáltalán létezik két olyan elem a halmazban, amelyek egymással relációban vannak, akkor létezik olyan X elem is a halmazban, amelyhez létezik olyan Y, hogy X>–Y, de nincs olyan Z, hogy Z>–X. A továbbiakban a rövidség kedvéért az ilyen tulajdonságú elemet egyszerűen “X elemnek” fogjuk nevezni. Az oksági érv esetében ez azt jelenti, hogy ha egyáltalán létezik okság, akkor létezik olyan X ok (X>–Y), amelynek nincs oka (nincs olyan Z, hogy Z>–X). Ha véges halmazról van szó, akkor ilyen elem létezése egyszerűen belátható, mert az ellenkezőt feltéve, a végesség miatt zárt láncot kapnánk. Ha tehát tagadjuk az első ok, vagy a változatlan változtató létezését, akkor azt is fel kell tennünk, hogy a halmaz végtelen.
Vizsgáljuk most meg azt, hogy a fenti általános szerkezetben hol kapcsolódnak be a metafizikai megfontolások. Először a tapasztalatunkat elemezve kijelentjük, hogy van valami relációra utaló dolog a világban: ok-okozat, változás-változtató. Ezt követően kerül sor arra, hogy metafizikai belátás segítségével igazoljuk a reláció 1., 2. és 3. tulajdonságát. Végül a végtelen halmaz esetére metafizikai gondolatmenettel kell belátnunk, hogy ha nincs az előzőekben X-szel jelölt eleme a halmaznak, akkor a megfelelő reláció sem létezik a halmazon, azaz nincs okozat, változás. Ebben a gondolatmenetben elhagyjuk a halmazelméletet. A halmazelmélet szerint egy halmaznak elemei vannak és ezeken az elemeken értelmezve van egy reláció. Itt viszont egy elem létének, magyarázatának a feltétele az, hogy a reláció fennálljon. Ha egy végtelen láncnak bármilyen nagy, véges részét vesszük, akkor véges halmazról van szó és ebben az esetben láttuk, hogy ilyen halmaz X elem nélkül nem lehet. Tehát bármilyen messze is megyünk el a láncban, az elemek önmagukban nem indokolják a lánc létét. Az viszont, hogy feltételezzük azt, hogy mindig hozzá tudunk illeszteni a lánchoz egy elemet, nem szolgálhat értelmes indokként. Tehát ahhoz, hogy létezzen egyáltalán elem az értelmezett relációval, fel kell tennünk az X elem létét végtelen lánc esetében is.
Most pedig nézzük Aquinói Szent Tamás harmadik utját. Az érv kiindulása az, hogy van olyan létező, amely volt, hogy nem létezett (és lesz, hogy nem fog létezni). Tehát lehetséges az, hogy egy ilyen létező nem létezik, de az is, hogy létezik. Minden létező nem lehet ilyen, mert ekkor lenne egy olyan időpont, amikor ezek egyike sem létezett volna, de ekkor most sem létezne semmi sem, mert a semmiből önmagától nem álhat elő létezés. Tehát kellett egy olyannak lennie, ami szükségszerűen létezik. A szükségszerűség ebben az esetben azt jelenti, hogy soha nem fordulhat elő az, hogy ez a létező nem létezik. Az érv azonban itt nem ér véget. Az esetleges létezés, a keletkezés és pusztulás, a születés és a halál az anyaghoz köthető. A nem anyagi létezők, elsősorban az angyalok, de tulajdonképpen az emberi lélek is, a halál után, nem szűnhetnek meg, ezért ők szükségszerűen léteznek. Meg kell jegyeznünk, hogy az érv nem tételezi fel ilyenek létezését, de ezt nem is zárhatja ki. Azt se feledjük el, hogy Szent Tamás az érvelésben nem a szoros értelemben vett időbeli teremtéshez való eljutást tűzi ki célul, tehát fel kell tennie azt is, hogy a szükségszerű létezők öröktől fogva léteznek. A kérdés az, mi ennek a szükségszerűségnek a forrása. Szent Tamás a fentiekben vázolt, már ismert szerkezetet alkalmazva kimutatja, hogy ennek végső forrása csak olyan létező lehet, amely létének szükségszerűségét nem mástól kapja, hanem léte önmagában véve szükségszerű.
A fenti gondolatmenettel kapcsolatban megjegyzik, hogy a szent írásai közül ez az egyik legvitatottabb hely. Nem teljesen világos, hogy annak feltételezéséből, hogy csak esetleges létezők vannak, hogyan látható be az, hogy kellett lennie olyan időpontnak, amikor semmi sem létezett. Miért nem fordulhat elő az, hogy az esetleges létezők végtelen sorban hozzák létre egymást? Mire gondolhatott Szent Tamás?
Többen javasolják az érv módosítását. Az alábbiakban a “B A által létezik ” reláció vizsgálatával foglalkozunk. Az “A>–B” formula tehát ezt fogja jelenteni. Ez a reláció írreflexív, tehát nem lehet az, hogy B>–B. Ez ugyanis azt jelentené, hogy B – nem feltétlenül idő szerinti, hanem a megvalósítás szerinti sorrendben – már azelőtt létezett volna, mielőtt létezne. Az asszimetria (A>–B és B>–A) is adódik, mert nem létezhet egyszerre B A előtt és A B előtt. Itt sem feltétlenül időbeli sorrendet, hanem megvalósításbeli sorrendet kell figyelembevennünk. A tranzitivitás (azaz A>–B és B>–C esetén következik az A>–C) is belátható, mert C (B közvetítésével) A által is létezik. Így egy olyan X-nek is léteznie kell, amely önmagától létezik, azaz senki más nem szükséges a létezéséhez. Az így módosított érvben lemondtunk Szent Tamás az érv első részében használt, időbeli elsőbbséget is feltételező relációjáról és csak az érv második részében használt, egyidejűséget is megengedő relációt használtuk.
Az érv eredményeként eljutottunk egy olyan létezőhöz, aki önmagában létezik. Az eredmény további értelmezésével ebben az esetben is a theologia naturalis más fejezetei foglalkoznak, amelyek Isten tulajdonságait, megismerhetőségét, Isten és a világ kapcsolatát tárgyalják. Megjegyezzük még, hogy a kozmológiai érveken kívül vannak más istenérvek is, de ezekkel egyelőre nem foglalkozunk.
‘Végül a végtelen halmaz esetére metafizikai gondolatmenettel kell belátnunk, hogy ha nincs az előzőekben X-szel jelölt eleme a halmaznak, akkor a megfelelő reláció sem létezik a halmazon, azaz nincs okozat, változás.’
Bevallom, ezt nem értem. Itt mintha egy végtelen sorozat elejéről beszélnénk, ami vagy van nincsen.
A pozitív egész számok halmazának (a szokásos > relációval) van eleje, ott létezik X elem. Az egész számokról ez már nem mondható el.
A végesről a végtelenre való kiterjesztést problémásnak éreztem. De az is lehet, hogy nem fogtam fel igazán.
Ha jól értem, arról van szó, hogy egy oksági lánc okát keressük, ez pedig nyilván nem lehet a lánc egy közbülső eleme. De mi van akkor, ha csak közbülső elemek vannak?
Talán egyszerűbb a helyzet, ha azt kérdezzük, hogy mi az idő oka, vagy honnan származnak a fizikai törvények (okság). Ebben az esetben érzi az ember, hogy valaki vagy megtagadja a választ, vagy az időn és a fizikán (világegyetemen) kívüli magyarázatot ad.
Valójában a sorozatnak van kezdőpontja, ez pedig a konkrét (azt mondanám, pillanatnyi) tapasztalat. A magyarázatokat tartalmazó láncok ebből indulnak ki, ezt igyekeznek magyarázni. A láncok két irányban haladhatnak, az irányok láncon belül is keveredhetnek. Az egyik irány a múlt felé vezet, a másik irányt viszont az egyidejű hatások jelölik ki. Ez az utóbbi irány az érdekesebb. Ezt az irányt szemléltetheti egy hasonlat, amely egyébként más szempontból nem túl jó: az óra fogaskerekei a hatást egyidejűleg közvetítik a mutató felé.
Szerintem egyébként a kozmológiai érvek “lelke” a végtelen sorok esetével foglalkozó érvelés. Ilyen sorok lehetetlenségét tisztán logikai úton nem lehet belátni még akkor sem, ha kezdőponttal rendelkeznek, hiszen tele van velük a matematika. Ez az a pont, ahol leginkább szükség van a belátásra. Itt válik el a monista materializmus és panteizmus a teremtő és teremtmény határozott különbségét megállapító érveléstől. Az érvelés gyökere tulajdonképpen az értelmességre, az elégséges magyarázat szükségességére való hivatkozás. Ha ezt valaki nem fogadja el, akkor számára hatástalan az érv. Az elfogadásra viszont semmilyen, szoros értelemben vett logikai kényszer nincs. Itt valójában a lét megismerhetőségének, a magyarázat iránti igénynek a végsőkig viteléről van szó. Ha ez az igény nincs meg, akkor az érv nem működik. Ez a “végsőkig vitel” mutatkozik meg abban, hogy még a végtelenséget sem fogadjuk el elégséges magyarázatnak. Nem érv, de a belátást segítheti az a matematikai tény, hogy ha egy végtelen sor bármely részösszege zéró, akkor a teljes sor összege sem lehet ettől különböző. Így, ha a tapasztalatból kiinduló, ezt magyarázó bármely hosszú sorozat elégtelen magyarázatot ad a tapasztalatra (vagy élesebben megfogalmazva, nem eredményez okot, változást vagy létet), a végtelenség önmagában ezt ugyancsak nem okozhatja.
Az idő problémája régi probléma. Szent Ágoston mondja, ha nem kérdezik, mi az idő, tudjuk mi az, ha viszont megkérdezik, már nem. Az idő többek szerint (szerintem is) valójában csak értelmünkben létezik. Így hasonló a számokhoz, a hármas szám csak értelmünkben van meg. Ugyanakkor a szám nem egy valóságtól független dolog, mert van három alma stb. A skolasztikus terminus: ens rationis cum fundamento in re. Olyan külső valóság sincs, mint idő, viszont vannak egymással relációban álló változások, amelyek az idő értelmi kategóriájának az alapjai. Tehát az idő is visszavezethet bennünket a változáshoz.
A fizikai (és egyéb) törvények léte valóban elgondolkoztató kérdések feltevésére indíthat. Így például arra, hogy miért ilyenek ezek a törvények és miért nem mások. Ennek teljes magyarázata nem lehet a törvényt “végrehajtó” létezőben. Így valójában eljutunk a negyedik arisztotelészi okhoz, a cél-okhoz (causa finalis). Aquinói Szent Tamás ötödik útját erre az okságra építi. Persze, tudjuk, hogy a cél-oknak már csak az említése is néha eleve “kiveri a biztosítékot”. Megint csak igéretet teszek: igyekszem erről majd egy bejegyzést készíteni.
A megjegyzés más szempontból is hasznos volt, mert átolvasva eredeti bejegyzésemet, észrevettem, hogy az utolsó előtti bekezdésben a kérdéses reláció irreflexivitását és asszimetriáját időbeli relációkra utaló módon igyekeztem beláttatni, tehát éppen szándékom ellenére jártam el. Ezt időközben kijavítottam. Lehet, hogy a hibában olyan nagy ember követője lettem, mint Aquinói Szent Tamás? Nem tudom. Mindenesetre a nagyság nem a hibából adódik, ezért a szerénység továbbra is ajánlott.
‘A tranzitivitás (azaz A>–B és B>–C esetén következik az A>–C) is belátható, mert C (B közvetítésével) A által is létezik. Így egy olyan X-nek is léteznie kell, amely önmagától létezik, azaz senki más nem szükséges a létezéséhez.’
Bevallom, nem értem, hogyan következik az első mondatból a második.
A fizika törvényeit azért hoztam szóba, mert így talán nem kell végtelen láncokkal bíbelődni. Ha elfogadjuk, hogy legalább a saját akarattal bíró élőlények megjelenéséig mindent a természeti törvények irányítottak, akkor elég addig visszamenni. Onnantól már csak egy kérdés van: honnan származnak ezek a törvények? Származhatnak-e a Világegyetem törvényei a Világegyetemtől?
‘ Nem érv, de a belátást segítheti az a matematikai tény, hogy ha egy végtelen sor bármely részösszege zéró, akkor a teljes sor összege sem lehet ettől különböző. ‘
Egy ellentétes dolog ugrott be: az 1/x integrálja MINDEN pozitiv a és b szám között létezik, mégis bajok vannak, ha b-vel tartunk végtelenhez.
Valóban, az említett következéshez kell a végtelen láncok esetén előbbiekben alkalmazott gondolatmenet is. Erre itt kifejezetten nem utaltam, ezt feltételeztem és így csak reláció tulajdonságainak belátásával foglalkoztam.
Miért a végtelen láncok? Szerintem ezek potenciálisan ott vannak. Így például, ahogyan időben haladunk az ősrobbanás, a szingularitás felé, az okok, magyarázatok rendjében mindig újabb és újabb rétegre akadunk, de a szingularitást igazából soha nem érjük el. Így tehát lehetőség szerinti (potenciálisan) végtelen ok-, magyarázatsorral van dolgunk. Ugyanezt a potenciálisan végtelen sort az egyidejű okok esetében is megtalálhatjuk, mert itt is újabb ás újabb rétegeket találunk, a fizika halad, de a teljes univerzum teljes megértéséig nem jut el. Ezért szerintem a kozmológiai érvek (annak ellenére, hogy több mint kétezeréves történetük van) jól alkalmazkodnak a természettudományok jelenlegi állapotához. A természettudományos magyarázatok terjedelemben növekvő, és ezzel együtt egyre mélyülő magyarázatai a végső, totális magyarázatot nem adhatják meg. Erre utal a potenciálisan végtelen láncokra vonatkozó gondolatmenet.
Az 1/x a és b közti integrálja egyébként ahogy a halad a nulla felé, halad a végtelen felé, ami matematikai értelemben azt jelenti, hogy akármilyen nagy értéket felvehet. Be kell vallanom, matematikai ismereteim már ahhoz megkoptak, hogy pontosan tudjam, mi van akkor, amikor b tart a végtelen felé. Monoton növekvő sorozatról van szó, ez tarthat a végtelenhez is, de tarthat valamilyen értékhez is. Régen volt, amikor analízist tanultam. Viszont az 1/x függvény határozott integrálja semmilyen intervallumban nem veszi fel a nulla értéket, ellentétben 0+0+0… összeggel, amelynek, mint végtelen összegsornak az értéke is 0. Erre utaltam a hasonlatomban.
A fizikai törvényekkel kapcsolatos megjegyzésével egyetértek, ez valóban egy érv alapja. A téma Einsteint is gondolkodóba ejtette. A fizikai törvényekkel kapcsolatban felmerültek olyan elképzelések is, hogy különböző univerzumok léteznek különböző törvényekkel, ezért nem szabad igazán meglepődnünk univerzumunk törvényeinek egyediségén, mert ezek nem egyediek. A kérdés azonban ekkor is ott van, miért vannak egyáltalán törvények. Miért nincs ehelyett káosz?
A fizikai törvényekre, vagy tágabb értelemben a világ rendezettségére (és itt nem feltételenül a célszerűségről van szó) építő érvek a fizikoteológiai érvek. Ezek egyik korai változata Aquinói Szent Tamás ötödik útja. A következő bejegyzésben ezekkel az érvekkel foglalkozunk.
Az öt istenérv szerkezete hasonló. Hány érvről beszélhetünk valójában?
A végtelen láncokról kérdeznék még:
‘ De annak a lehetősége sem lehet indok, hogy a lánc elejére bármikor hozzá tudunk fűzni egy újabb okot. Ha ezt indokolásnak tekintenénk, fel kellene adni az értelmesség, az elvi megmagyarázhatóság elvét.’
Ez az érv szigorúan véve nem a gondolatmenet része. Azt mondjuk, hogy ha a láncot magával a lánccal magyarázzuk, akkor lemondunk az értelmes válaszról. De ez nem logika kérdése, hanem világszemléleté. Emiatt az érvelés nem lesz zárt. Azt hiszem erre utalt a 2013-09-02 14:33-kor írt kommentjében.
Sok fajta istenérv van, attól függően, hogy ezek milyen (filozófiai) megközelítésekből indulnak ki. Ki lehet indulni a tapasztalható világból, kiindulás lehet maga az ember is. Aztán ott vannak még az ontológiai érvek is, amelyek a legzártabb érvelések, mert itt a főhangsúly az istenfogalom logikai szerkezete. Bejegyzéseink Aquinói Szent Tamás őt útját vették alapul. Az első út a mozgásra, a második út az okok hálózatára, a harmadik út az esetleges és szükségszerű létezőre, az ötödik út pedig a cél okra épül. A negyedik útat (a tökéletesség fokozatairól szóló utat) most kihagytuk.
Helyes az a megállapítás, hogy az útak valamilyen “világszemléletre” épülnek. A logikai szerkezetben ezek tényleg logikán kívüli elemként jelennek meg. A mi érveink világszemléletének mélyén az van, hogy a létezés értelmes, a létezők magyarázatában csak a teljes magyarázatnál lehet megállni. Ezzel tulajdonképpen a természettudományokban alkalmazott elvet, a természettudományok fejlődését követelő elvet alkalmazzuk a végsőkig. Valóban nem teljesen logikai belátás kérdése az, hogy az önmagában nem teljesen megmagyarázott láncok esetében a végtelenség sem szolgáltat magyarázatot. A teleológiai érv is azon a belátáson alapul, hogy a jővőben bekövetkező dolgoknak anyagi létüket megelőzően egy tervező értelemben létezniük kellett.
A kérdés az, hogy mit lehet kezdeni a világszemlélettel. Teljesen szubjektív dolog-e ez, vagy pedig ennek is kapcsolódnia kell valahogyan a valósághoz? A rendszerezett “világszemlélet” tulajdonképpen a filozófia, jelen esetben az arisztotelészi-tomista metafizika. A filozófiának is kapcsolódnia kell a valósághoz, ezért a filozófiák nem lehetnek teljesen szubjektívak. A filozófiai viták is értelmesek. Azonban itt nagy szerepe van a nem teljesen logikai természetű belátásnak is. Az ehhez való eljutás viszont hosszadalmas lehet, mert a belátás nem csak a logika kényszerítő erejére támaszkodik, hanem a valóság (néha nagyon mélyre menő) elemzésére. Megismerésünk két (nem egymástól mereven elkülönülő) szakaszra bontható. Az első szakaszban az érzékszerveinktől kapott adatok alapján értelmünk az ezekben lévő érthetőt, intelligibile-t dolgozza fel. Ennek eredménye a fogalom, amely azonban nem egy egyszer és mindenkorra lezárt valami, hanem ez is dinamikusan fejlődik. A megismerés ezen szakaszát követi az analizálás szakasza, amikor a fogalmak alapján itéleteket alkot az értelem. Ezekben a fogalmakról, tartalmukról valamit állítunk, fogalmainkat egymással összevetjük. A logika csak arra vonatkozik, hogy hogyan kaphatunk helyes itéletekből újabb helyes itéleteket. A filozófiai belátásban hangsúlyos a megismerés első szakasza, míg a matematikai belátásban a logika kapja a főhangsúlyt. Ezért a nagyobb mértékben zárt ontológiai érveknél éppen a valósággal való kapcsolat problémáját vetik fel.
‘A mi érveink világszemléletének mélyén az van, hogy a létezés értelmes, a létezők magyarázatában csak a teljes magyarázatnál lehet megállni.’
Akkor a kérdés az, hogy a világegyetemtől független, azon ‘kívül’ létező, de teljesen meg nem ismerhető Isten miért teljes magyarázat.
Köznapi értelemben nyilván nem az, sőt sokan csak kibúvónak tartanák, ha egy problémára az lenne a válasz, hogy ‘Isten miatt’.
Viszont az is igaz, hogy a kérdésre ‘honnan származnak a világegyetem törvényei’ nem lehet értelmes felelet az, hogy ‘a világegyetemtől’. Mintha egy társasjáték maga írná a szabályait.
(De ezzel csak magamat ismétlem)
A “teljes magyarázat” kifejezés kétféle értelemben használható. Az első értelemben azt jelenti, hogy a magyarázatok között eljutottunk egy olyan létezőhöz, mint magyarázathoz, amely létező fogalmilag kizárja a további magyarázatok szükségességét. Ez az első ok, mozdulatlan mozgató, önmagában szükségszerű létező. A teleológiai érv világonkívüli értelméhez úgy jutottunk el, hogy olyan hozzárendelést fedeztünk fel a világban, amely csak értelemben születhet meg. Ezek a magyarázatok azonban “metafizikai” színtű magyarázatok, a létező legalapvetőbb tulajdonságait magyarázzák. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy “metafizikusnak” kell lenni azért, hogy ehhez a belátáshoz eljussunk. Szerintem az értelmét elfogulatlanul használó ember – minden különösebb filozófiai képzettség nélkül – eljuthat erre az értelmi belátásra. Az érvekben ez a belátás rendszerezetten, filozófiai fogalmakat jobban használva van megfogalmazva.
Ezek a magyarázatok azonban arra nézve nem magyarázatok, hogy például miért annyi a gravitációs állandó, amennyi. Tegyük fel, hogy az erdőben egy fába vésve írott szöveget találok. Ennek magyarázata az, hogy olyan valaki, aki tud írni, véste a fába. De ugyanakkor ez nem magyarázat arra, hogy miért az a szöveg tartalma, ami. Ez a helyzet az istenérvek esetében is. Ezek eljutnak a világ teremtőjéhez, de arra nézve nem adnak pontos magyarázatot, hogy miért olyan a világ, amilyen.
A kozmológiai érvek alapgondolata az, hogy tapasztalatunk magyarázatát csak olyan valami adhatja, ami bizonyos dolgokban hasonlít a tapasztalható dolgokhoz, más dolgokban viszont alapvetően különbözik. Így például ő is ok, változtató, létező. Ugyanakkor nem okozat, nem változik, önmagában véve szükségszerű létező. Az ilyen létező fogalmánál fogva nem szorul magyaráztra, hiszen nem okozat, nem változik, önmagában véve szükségszerűen létezik stb. Az ontológiai érvek kiindulása fordított, nem a tapasztalatból, hanem a fogalomból indulnak ki.