Kétségtelen, hogy az Egyházban ritka (de nem teljesen egyedülálló) helyzet állt elő: két élő pápánk van. A mindkét pápát törvényesen választották meg, az egyik a törvényeknek megfelelően lemondott, a másikat a lemondás után megválasztották. A két pápa pályája, személyisége nagyon különböző. XVI. Benedek pápa bajor középosztálybeli családból származik, pályáját meghatározta a teológia tudományának művelése. Személyiségére bizonyos visszafogottság jellemző. Beszédei, megnyilatkozásai a tudós alaposságát tükrözik. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt határozott üzenete. Így az Egyház belső életével kapcsolatban fontosnak tartotta liturgiát, és világosan látta, hogy a liturgia nem teljesen jó irányban fejlődött a 2.Vatikáni Zsinat után.
Ferenc pápa bevándorló olasz munkáscsaládból származik. A család életét az ő esetében is áthatotta a mély katolikus hit. Vegyipari technikusként dolgozott rövid ideig, szeminarista volt, majd belépett a jezsuita rendbe. A rendbe való belépésének indítékát így jelölte meg egyik, jezsuita iskolák tanulóival folytatott beszélgetésében: ”…engem nagyon megérintett a rend missziós jellege”. Bergoglio atya is volt teológia tanár, sőt ösztöndíjas is Németországban, de a tudományos értelemben vett teológiai munkásság nem volt jelentős életében. A rend argentin tartományának provinciálisa volt. Ezekkel az évekkel kapcsolatban – egyes rendtársai részéről is – a juntával való együttműködéssel vádolták. Úgy tűnik, teljesen alaptalanul. A lelkipásztorként dolgozó jezsuitát Boldog II. János Pál pápa nevezte ki segédpüspökké, majd később érsekké, biborossá.
Ferenc pápa személyiségét áthatja a jezsuita missziós lelkületet. Ő az a pásztor, aki a nyáj között él, aki a nyáj nélkül nem tud élni. Tanulságos ebből a szempontból a fentebb idézet beszélgetésben egy kérdésre adott válasza. A kérdés arra irányult, hogy miért mondott le a gazdagságról, a luxus lakosztályról. Részlet a válaszból: „Nem hinném, hogy mindez csak a gazdagság kérdése lenne! A személyemhez kapcsolódik, szükségem van, hogy emberek között éljek! Egy professzor is megkérdezte tőlem: De miért lakik ott? Azt válaszoltam neki: „Hallja csak, pszichiátriai okokból!” Mert ilyen a személyiségem! A lakásom, ha nem is fényűző, de nyugodt. Érted, én nem tudok egyedül élni!” A válasz eloszlatja azokat a feltételezéseket is, amelyek szerint a pápa gesztusai mögött populizmus van, vagy pedig az elődjétől való „elhatárolódás”. Az idő múltával szerintem világossá lett, hogy a gesztusok a pápa személyiségéből fakadnak, ő nem is tudna más lenni.
Ferenc pápával kapcsolatban felmerültek olyan várakozások, hogy ő majd megszünteti elődje néhány intézkedését (így például szentmise rendkívüli rítusával kapcsolatos intézkedéseket). A pápa azonban nem váltotta be ezeket a „reményeket”. Amikor az Egyházat arra buzdítja, hogy változzon, ez a változás azt jelenti, hogy eredeti természetfölötti küldetésének megfelelően működjön: ne legyen elvilágiasodott, ne úgy működjön mint egy multinacionális vállalat vagy egy nemzetközi segélyszervezet, ne a karrierizmus jellemezze az elöljárókat, és még lehetne folytatni. A beszédeit figyelőnek feltűnhet, hogy az Egyház missziós küldetésének ismételt és erőteljes hangsúlyozását általában követi annak a megjelőlése, hogy ez mire irányul. A végső cél: Isten országa, amely „az Úrral való teljes közösség lesz, amikor mint Isten családja belépünk magába az isteni életbe, ahol a mérték nélküli szeretet örömét éljük” (Magyar Kurír).
Az utóbbi napok, hetek néhány eseménye rávilágít a pápa helyzetére és talán arra is, hogy XVI. Benedek miért érezte úgy, hogy a korral járó gyengeség miatt már nem tud megbirkózni a problémákkal. Az történt, hogy Ferenc pápa június 6-án szűkkörű megbeszélést folytatott a latin-amerikai szerzetes elöljárók konferenciájának vezetőivel. A megbeszélésről (a megbeszélés után) készült emlékeztető valamilyen módon a sajtóhoz került. A vatikáni szóvivő, P. Lombardi azt mondta, nincs megjegyezése az „üggyel” kapcsolatban. A megbeszélésen a pápa említést tett a Vatikán reformjáról, a vatikáni homo-lobbiról, korrupcióról, de azokról is, akik „szentek” a Vatikánban. A másik – szerintem különösen említésre méltó – dolog az volt, hogy megnevezett két irányzatot, amelyeket nem tart helyesnek. Az egyik irányzathoz a restaurációra törekvő csoportok tartoznak. Ezeket a pelágiánus 1 beállítottság jellemzi, a pápa példaként az elvégzett rózsafüzérek számára való hivatkozást említi. (Joseph Ratzinger is említést tett 1986-ban a pelágiánus jellegű „jámborságról.) A másik irányzatra a gnosztikus panteizmus a jellemző. Ez az irányzat a megtestesülést tagadva, az imádságot homályos, kereszténységtől távol álló „meditációkra” akarja lecserélni.
Önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, vajon az első csoportba tartozom-e. Ha a „pelágiánus” jelzőre gondolok, akkor semmiképpen sem. Az Aquinói Szent Tamást követő kegyelemtani irányzat (tomizmus) különösen is kiemeli a természetfölötti és természetes közötti különbséget, a kegyelem és üdvözülés ingyenességét. A restaurációra való törekvés helyett pedig szerintem inkább egy olyan állapothoz való visszatérésről van szó, amely ellensúlyozni próbálja az elmúlt ötven év fejlődésének árnyoldalait, és amely azt a hagyományt képviseli, amelyet a pápa szerint „nagy becsben kell tartani”. A restaurációra törekvő csoportokkal szemben inkább a fejlődés igen fontos korrekciójáról van szó.
Jegyzetek:
- Pelagius Szent Ágoston ellenfele volt, azt állítva, hogy az ember saját cselekedetei által, Isten kegyelme nélkül is képes üdvözülni ↩
Három gondolat:
(1) A mindenkori pápa elsődleges hivatása az, hogy az élő hagyománynak – a maga összetettségében – minél hitelesebb tanúja legyen, mégpedig az egyház életének az aktuális kontextusában. Figyelemre méltó, hogy II. János Pál olyan tanúságtételre volt képes, amelybe – benyomásom szerint – a két utóda is természetes módon belefér.
(2) Idézet: “A vatikáni szóvivő, P. Lombardi azt mondta, nincs megjegyezése az „üggyel” kapcsolatban. A megbeszélésen a pápa említést tett a Vatikán reformjáról, a vatikáni homo-lobbiról, korrupcióról, de azokról is, akik „szentek” a Vatikánban.” Ezt szomorú olvasni. Benedek pápa lemondása olyan benyomást kelt, mintha őt is meglepték volna a feltárt probléma méretei. Lehet, hogy ő túlzottan is elméleti ember volt a kormányzati feladatokhoz? A konklávé (és a Szentlélek) pedig éppen azért dönthetett Bergoglio bíboros mellett, mert itt hatalmas (látványos) személyes erkölcsi tőkére is szüksége van annak a vezetőnek, aki ilyen örvénylő vizeken kell sikeresen navigáljon. Az, hogy a szent és a démoni demarkációs vonala a Vatikánba is belehasít, tulajdonképpen az egyház legszentebb küldetéséből tökéletesen értehető. ha mégoly szomorú is.
(3) Idézet: “megnevezett két irányzatot, amelyeket nem tart helyesnek. Az egyik irányzathoz a restaurációra törekvő csoportok tartoznak. Ezeket a pelágiánus beállítottság jellemzi, a pápa példaként az elvégzett rózsafüzérek számára való hivatkozást említi. (Joseph Ratzinger is említést tett 1986-ban a pelágiánus jellegű „jámborságról.) A másik irányzatra a gnosztikus panteizmus a jellemző. Ez az irányzat a megtestesülést tagadva, az imádságot homályos, kereszténységtől távol álló „meditációkra” akarja lecserélni.”
Az első irányzat világosan a lefebvreisták “ultra-katolicizmusára” utal a demonstratív és militáns rózsafűzér-hadjárattal. A második pedig egy kevésbé élesen körvonalazható, de nagyon is jelenlévő szinkreatista-pánvallásos “kilúgozott katolicizmusra”. A pápa szerint a kettő között találhatóak a hiteles katolikus identitás különböző “lelkiségei”.
Érdekes lenne egyháztörténetileg végigkísérni a nagyobb pápák “korrekciós szolgálatát”. Ez talán az egyház egysége érdekében végzett leghangsúlyosabb küldetésük (pontifex maximus, vagyis etimológiailag “hídépítő” főpapok. Ahol a péteri szolgálat korrekciós tudatossága gyenge volt vagy éleslátás híján volt, ott sajnos szakadások következtek. Az persze nem törvényszerű, hogy éppen az az egy pápa legyen felelős egy szakadásért, aki alatt az bekövetkezik.
Ha Aquinói Szent Tamásból pápa lett volna, lehet hogy lazított volna a saját tanításának a “tomista” keretein? Nem provokációként, hanem a Summával kapcsolatos “pelyva-krízisére” gondolva jut ez eszembe! Más az, amit valamilyen egyensúly helyreállítása érdekében (mondjuk egy vitában) fogalmaz megaz ember, és más az, amikor a sokféleség egységre hangolásáért érez felelősséget valaki, aki hivatalból felelős is az egységért.
Aquinói Szent Tamás mint pápa, érdekes gondolatkisérlet. Amikor Szent Tamás abbahagyta a Summa írását, akkor szerintem az történt, hogy a teológia belenőtt a misztikába. Ez az átmenet azonban nem zökkenőmentes. Érdekes, hogy ez a legracionálisabb, legintellektuálisabb teológia esetében történt meg. Szent Tamást Isten megajándékozta azzal, hogy ami felé intellektusa teljes bevetésével törekedett, azt ajándékként megtapasztalja. Az intellektuális erőfeszítések is lépcsőfokai voltak annak a létrának, amely felfelé vezetett, de fent már nyilvánvaló volt, hogy a döntő, a meghatározó mozzanat Isten kegyelme és ajándéka. A magasból nézve, a szükséges, de nem meghatározó emberi erőfeszítések már “pelyvának” tüntek Isten kimondhatatlan megtapasztalása mellett. Szerintem valami ilyesmi történhetett.
Az nagyon érdekel, hogy Ferenc pápától várhatunk-e elmélyült teológiai alapvetést az eddig leginkább tettekben tükröződő “tanítóhivatalához”. Emeritus Benedek isteni erényekhez címzett enciklika-trilógiájának a kiadatlanul maradt, de a friss bejelentések szerint az új pápa által is felkarolt és továbbgondolt enciklikája (a hitről) maga is érdekes dokumentum lesz ilyen szampontból.
Felületesnek és ellentmondónak tartom a pápa megjegyzését, amennyiben azt Lefebvre követőire, híveire értette: “Az egyik irányzathoz a restaurációra törekvő csoportok tartoznak. Ezeket a pelágiánus beállítottság jellemzi, a pápa példaként az elvégzett rózsafüzérek számára való hivatkozást említi.”
Minek a restaurációja lenne helytelen?
A X.Piuszos Testvéri Társulat valóban megvádolható pelagianizmussal? Tőlük vett idézet/bizonyíték erre vonatkozóan?
Ultra katolicizmus nem létezik!
A Rózsafüzér-hadjárattal semmi baj. Ez az Egyház állandó ajánlásán és gyakorlatán, a Szűzanya kérésén, az Üdvözlégy Mária imádság csodálatos mivoltán és hatékonyságán és az Üdvözítő élete és megváltó műve feletti üdvös elmélkedésen nyugszik. Nem hiszem, hogy Lefebvre hívei az elmondott imádságok számában, saját cselekedeteikben bízva, Isten kegyelme nélkül remélnék örök üdvük elnyerését.
A “pelyva” említésének helyes értelmezéséhez hozzászólva: “1273 december 6-án, misézés közben Tamás testvérnek misztikus élménye, látomása volt. Mélyen megrendülve hallgatásba burkolózott és abbahagyta az írást. Reginaldusnak csak annyit vallott meg: “Olyat láttam, hogy ahhoz képest mindaz, amit írtam, olyan, mint a pelyva.” (Dudich Endre: A megismerés útvesztői)