Az előző bejegyzések a metafizikáról, a természetes teológiáról szóltak. Most ezt a területet (nem teljesen) elhagyva, a fejlődéssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozunk. A fejlődés sokféle értelemben használt szó. Beszélhetünk dogmafejlődésről, társadalmi fejlődéről, a tudományok fejlődéséről stb. Témánk elsősorban a biológiai fejlődéssel, ennek elméleteivel, a darwinizmussal foglalkozik.

Az előző bejegyzésekben sok szó esett a változásokról. A fejlődésben is változások történnek és így felmerül a kérdés, hogy milyen alapon beszélünk változásokról, változások egy sorozatáról fejlődésként. A fejlődés fogalma – úgy látszik – elkerülhetetlenül utal valamilyen állapotra, amelynek elérése felé irányulnak a fejlődésben történő változások, lépések. A fejlődés fogalma tehát magában foglal valamilyen célt, teleológiát. A célra irányítottság, a teleológia az emberi cselekvések tulajdonsága. Erről beszélhetünk például az ember technikai, technológiai konstrukciós munkájával kapcsolatban is. Egy tervben, egy programban az egyes részek nem véletlenül kerülnek a helyükre (nem kisorsolják ezek helyét), hanem a tervező valamilyen cél érdekében helyezi az adott dolgot az adott helyre. A megvalósítás lépései ugyancsak célokkal ellátott változások sorozata. Elérendő célként például a kész autó, a kész ház van a lépések mögött. Az ilyen tevékenységekre azonban nem elsősorban a „fejlődés”, hanem „fejlesztés” szót használjuk. A személytelen „fejlődés” szó nem utal arra, hogy itt személy, személyek által kitűzött célokról van szó. A „fejlődni” ige nem annyira cselekvést, hanem történést fejez ki. Ezzel szemben a „fejleszteni” tárgyas ige már cselekvésre utal, mégpedig olyan cselekvésre, amely mögött cél van. Ennek ellenére, mint említettük, a „fejlődés” szóban is van valamilyen célra utalás, ez a cél azonban első pillanatra nem tűnik valamilyen személy által kitűzött célnak.

A célszerűség, a teleológia említése a modern tudomány képviselői nagy részénél szinte azonnal „kiveri a biztosítékot”. Kérdés azonban, hogy a célszerűség teljesen kiküszöbölhető-e a fejlődés fogalmából. Nyilvánvaló, hogy tudományos környezetben nem lehet minden további nélkül személyesen kitűzött célokról beszélni. Lehet azonban célszerűségnek olyan értelmezése, amely megalapoz egy általános értelemben vett cél-okságot úgy, hogy ez a cél-okság analóg értelemben még az élettelen világra is alkalmazható. Ennek a cél-okságnak egy speciális esete az, amikor a “miért”, “mi célból” kérdésre személyre utalást magába foglaló választ adunk. Az előző, metafizikával foglalkozó bejegyzések nem foglalkoztak a cél-oksággal. A bejegyzések témája a tapasztalható létezésben lévő egység és sokaság, állandóság és változás elemzése volt. Az elemzés rámutatott arra, hogy tapasztalati világunk létezői összetett létezők, és ezt az összetételt legáltalánosabban a képesség-ténylegesség (potentia-actus) fogalompár fejezi ki. A változás a képességből tényegességbe való átmenet valamilyen létesítő-ható ok hatására. Nem foglalkoztunk azonban azzal, hogy a változás magyarázatának a létesítő-ható ok (causa efficiens) mellett még cél-okot (causa finalis) is tartalmaznia kell. Az általánosabban értelmezett cél-ok rávilágít a létezés teleologikus oldalára, de ez a teleológia első lépésben nem mutat egy személy felé. A célszerűség ilyen felismerése azonban kiinduló pontja lehet olyan érvelésnek, amely Isten felé vezet. Aquinói Szent Tamás ötödik útja talán a legismertebb teleológiai érv. Ezzel az érvvel már foglalkoztunk egy régebbi bejegyzésben, de a metafizika cél-okságára és az erre alapozott érvre nem sokára ismét visszatérünk.

Fontos megjegyzés, hogy ez a teleológiai érv metafizikai érv. Nem hivatkozik semmilyen konkrét természetben felfedezett, főleg  biológiai célszerűségre. Az érv akkor is érvényes lenne, ha az élet meg sem jelent volna világunkban. (Ekkor legfeljebb nem lenne senki, aki érvelne.)  Ez világosan utal arra, hogy ezt az érvet semmilyen fejlődéselmélet nem érvénytelenítheti. A metafizikai (és helyes) értelemben vett teleológiának éppen az a jellemzője, hogy a “hogyan” kérdésre adott válasz nem teszi fölöslegessé továbbra sem “a mi célból” feltett kérdést. Mint említettük, ezzel a témával majd egy külön bejegyzés foglalkozik. Most csak annyit jegyeznénk meg, hogy ez a megközelítés is rávilágít arra, hogy egyrészt a kereszténységnek nincs oka a fejlődéselméleteket eleve elutasítani. Ezek a fejlődés hogyan-jára igyekeznek választ adni, de a hogyan-ra adott helyes válasz helyesen értelmezve nem teszi fölöslegesség a „mi célból” kérdést. Másrészt pedig a fejlődéselméleteknek nem eleve szükségszerű következménye az ateizmus. Akik tehát valamely fejlődéselmélet alapján válnak (harcos) ateistává, azok vagy nem értik helyesen mit is jelent a teremtés vagy pedig indokolatlanul terjesztik ki elméletüket. Az utóbbira tipikus példa az, amikor az ember szellemi képességeit valamilyen anyagi értelemben vett fejlődés eredményeinek tekintik. Az ember lehet a fejlődés eredménye, de nem teljesen, a szellemi képességeit is beleértve.

A továbbiakban elsősorban a biológiai fejlődéselmélettel foglalkozunk, de nem szakbiológiai szempontból. Ezelőtt érdemes megnézni, hogy milyen helyet foglal el a biológia az ismeretek, a tudományok rendszerében. Ez útbaigazítást adhat arra vonatkozóan, hogy a biológia keretében adott magyarázatok, elméletek mennyire léphetnek fel a teljes magyarázat igényeivel. Egyik korábbi bejegyzésünkben már foglalkoztunk az elméleti tudományok felosztásával. (Az „elméleti” jelző itt az „alkalmazott” jelzővel van szembe állítva. Az elméleti tudomány magáért az igazság kedvéért keresi az igazságokat, az alkalmazott tudományok pedig ezeket a technikában, gyógyításban stb. akarják alkalmazni.) A három elméleti tudomány a metafizika, a fizika és a matematika. Ezek a tudományuk tárgyukhoz az elvonás, az absztrakció különféle módjain keresztül jutnak el. A metafizika nem használja az elvonásnak azt a módját, amely arra épül, hogy az összetett létező bizonyos mozzanatai értelmesen vizsgálhatóak önmagukban is, eltekintve a létezőben lévő többi dologtól. Ezért ebben a (nem metafizikai) elvonásban eltekinthetünk a teljes létezőtől és vizsgálatainkat csak az adott mozzanatra összpontosíthatjuk. Ez az elvonás adja meg a lehetőséget az egyértelmű (univok) fogalmak használatára. A metafizika ezzel szemben a teljes létezést vizsgálja, ezért ez semmitől sem tekinthet el, ami létezik. Ennek következtében az általa használt fogalmak sem egyértelmű fogalmak, hanem analóg fogalmak.

A skolasztikus (arisztotelészi értelemben vett) fizika eltekint a tapasztalati létezők egyediségétől és csak az általános vonatkozásokat vizsgálja. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy a skolasztikus értelemben vett fizika nem azonos a mai fizika tudományával. A mai értelemben vett fizika, kémia, biológia a skolasztikus fizika részterületei. Ha a vizsgálat tárgya az anyagi létezők egyik legfontosabb tulajdonsága, a mérhető mennyiség, akkor jutunk el a mai értelemben vett fizikához. A természettudományokra általában jellemző, hogy saját szakterületük jelenségeit elméletek felállítása által akarják megérteni, megmagyarázni. A fizika esetében ez az elmélet matematikai jellegű, mert a fizika tárgyai elsősorban a létezők mennyiségi vonatkozásai. Az elmélet azonban nem adja meg a tudásnak azt a bizonyosságát, amely önmagában elegendő lenne, ezért az elméleteket össze kell vetni a tapasztalattal, a fizika esetében elsősorban méréseket magukba foglaló kísérletekkel. Ezért lehet a fizikát és a hozzá szorosan kapcsolódó tudományokat (csillagászat, kozmológia, geofizika stb.) elsősorban (noha nem kizárólagosan) empiriometrikus tudományoknak tekinteni ¹.

A biológia jellemzője inkább a sémák, alakzatok használata az élet jelenségeinek vizsgálatában és magyarázatában, ezért a biológia empiriosematikus tudomány. A biológiát is jellemzi a tapasztalati ellenőrzésre szoruló elméletek felállítása. Az elméleteken keresztül való megértés is utal az ismeretek helyességéről való meggyőződés (bizonyosság) korlátaira. Így az általuk adott magyarázatok elvileg változásra képes magyarázatok. De az ezen tudományok által adott magyarázatok részleges voltára más is utal. Ezek a tudományok az absztrakció, az elvonás által a teljes létezésnek egy-egy „szeletét” vizsgálják. A vizsgálat érdekében ezt a szeletet bizonyos önállósággal látják el. Valójában azonban nem lehet szó teljes önállóságról, mert ezek a szeletek önállóan csak a vizsgáló értelemben léteznek, például fogalmi rendszerként, elméletként. Ezért ezek a tudományok a teljes valóságra teljes magyarázatot soha sem adnak. Amikor tehát egyesek ezekre a tudományokra hivatkozva a totális magyarázat igényével lépnek fel, akkor indokolatlanul lépik át a részleges és a teljes közti határvonalat.

A darwinizmus, illetve ennek modern változatai szaktudományos elméletek. Vannak azonban ezekben az elméletekben olyan gondolatok is, amelyek túlmutatnak a szaktudományokon. Hasonló a helyzet az elmélet értelmezéseivel. Tipikusan ilyen értelmezés az ateista értelmezés. De az elégséges magyarázat elve is kérdéseket vet fel magával a fejlődéssel kapcsolatban. A fejlődésben a kevésbé bonyolultból, a kevésbé fejlettből jön létre a bonyolultabb, a fejlettebb, az alacsonyabb rendűből a magasabb rendű. Így tehát olyan „léttöbblet” keletkezik, amelynek elégséges magyarázatát valahogyan meg kell adni. Hasonlóan kérdés merülhet fel a fajok közös lényegadó forma általi meghatározottságával kapcsolatban is. A fajok a (darwini) fejlődéselmélet állítása szerint dinamikusan alakulhatnak egymásba. Ezért, ha fenn akarjuk tartani a lényegadó forma filozófiai eredetű fogalmát, akkor meg kell vizsgálnunk ennek viselkedését a fajok esetleges átalakulása folyamán. Ezekről a kérdésekről is a következő bejegyzésekben lesz szó.