Az előző bejegyzésben említettük, hogy a helyes természettudományos ismeretek, elméletek értelmünk olyan meghatározottságainak, megformázottságainak tekinthetők, amelyeknek alapja a dolgok lényegadó formája. Ez a forma ugyan az érzékeléshez kötött emberi megismerés számára közvetlenül elérhetetlen, mégis az érzéki tapasztalatok feldolgozása által, szellemi ismeretként a lényegadó formában lévő részesedésnek tekinthetők. A részesedés, participatio tomista filozófiában gyakran használt fogalma arra utal, hogy valami részesedőként befogad valami olyat, amit a maga teljességében nem ő, hanem más birtokol. A következőkben közelebbről megvizsgáljuk ennek a részesedésnek a lényegadó forma által megformált szubsztanciában lévő alapját, elsősorban a biológia szempontjából.
Amint arról már többször is volt szó, az elsődleges anyag (materia prima) lényegadó forma (forma substantialis) általi megformáltsága nem jelent olyan homogenitást, amilyennel első látásra például a (nem lényegadó) forma által megformált szobor esetében találkozunk. (Az alaposabb vizsgálat persze ezen mesterséges megformáltság esetén is kimutatja, hogy egyáltalán nincs szó például a márvány, bronz homogenitásáról.) Különösen az élőlények esetében látszik ez, ahol a lényegadó forma és az elsődleges anyag között sokféle forma helyezkedik el, amelyek közül egyes formák beépülnek más formákba és ezáltal egy hierarchia jön létre. Ehhez járul még a különféle formájú dolgok együttműködése, amellyel kapcsolatban vezérlésről, programszerű működésről beszélhetünk. A lényegadó forma az elsődleges anyagot formálja meg, de amikor az új szubsztancia keletkezik, akkor ez a már valamilyen módon előzőleg is megformázott anyagból jön létre. A keletkezéskor a már meglévő formák beépülhetnek az új szubsztanciába, ennek részeivé válhatnak. Az új szubsztancia létrejöttekor tehát nem az történik, hogy az elsődleges anyag a jelenlevő összes forma megsemmisülése után fogadja be az új formát. Egyes meglévő formák az új szubsztanciában is jelenlévő formává válhatnak, de ezek csak beépülő részek, összetevők formái lehetnek.
A fentiek megértését segítheti egy analógia, amely megvilágítja a mesterséges formák és a lényegadó formák közti fontos különbséget. Amikor az autógyárban egy autó készül, ez különböző részek különböző módon történő összeillesztése, összeszerelése által történik meg. Az összeszerelés után is megmarad azonban a részek önállósága és az autó működése által megvalósuló egység nem jár azzal, hogy az autó ontológiailag is egy egységgé válik. Amikor azonban a természetben keletkezik egy új szubsztancia – például két hidrogén- és egy oxigénmolekula egyesüléséből egy vízmolekula – akkor megszűnik a beépülő részek önállósága és egy új ontológiai egység jön létre. Az önállóság elvesztése azonban nem jár együtt a teljes forma megszűnésével, ez ugyanis megmarad a beépülő rész formájaként. A beépülő dolgok ugyanazon fajhoz tartozó szubsztanciák esetében is bizonyos tulajdonságaikban különbözhetnek egymástól, ennek következtében az előálló új szubsztancia olyan jegyeket is viselhet, amelyek különbözhetnek más, ugyanabba a fajba tartozó szubsztancia ilyen jegyeitől. Ezért az emberek nemcsak abban különböznek egymástól, hogy a térben különböző helyen vannak, hanem külső megjelenésükben (például a bőrük színe), de még belső tulajdonságaikban (különféle jellemvonások, karakterológiai típusok, különböző kiemelkedő tehetségek) is különböznek egymástól. (Az egypetéjű ikrek esetében a kezdeti beépülő formák nagymértékű hasonlósága okozza az ikrek nagymértékű hasonlóságát.) Ez, a lényeges jegyek azonossága mellett meglévő különbség különösen a sok beépülő formát tartalmazó szubsztanciák esetében tapasztalható. Az elektronnak nincsenek „személyes” tulajdonságai, de még az ugyanazon fajtába tartozó kutyák is különböznek egymástól külső (és belső) tulajdonságaikban.
A fentiekben láttuk, hogy a mesterségese egységek, gépek esetében az egységes működés külsődlegesen, valamilyen mechanizmus által valósul meg, anélkül, hogy a részek elveszítenék ebben, a nem ontológiai egységben önálló létüket. A szubsztanciába beépülő formák azonban nem önálló formák, hanem a beépült részek formái. A beépülő formák önállóságának elvesztése nem természettudományosan felismerhető tény, ez a (tomista) filozófia elemzésének a megállapítása, amely szerint, ha ezek megtartanák szubsztanciális önállóságukat, akkor ez által a befogadó szubsztancia egysége lenne veszélyeztetve. A természettudományok azonban eltekinhetnek ettől a ténytől. Ezt még úgy is megtehetik, hogy ezt nem tagadják, hanem csak elvonatkoztatnak ettől és így vizsgálják például az élő szervezet működését. Így válik a természettudományok tárgyává azoknak a mechanizmusoknak a vizsgálata, amelyek az élőlény, a faj egységének a megvalósulására irányulnak anélkül, hogy ezen egység filozófiában fölfedezett formai okáról, a lényegadó formáról szó lenne. Ezek a vizsgálatok felderítik ezeket a mechanizmusokat, illetve olyan elméleteket eredményezhetnek, amelyek ennek az egységnek természettudományos szintű magyarázatát adják. Az így adott magyarázat arra ad választ, hogy a szervezet különböző alkotóelemeinek elhelyezkedése, szerkezete, a köztük lévő oksági viszonyok hogyan valósítják meg azt az egységet, amelynek, mint elvnek a létezését a filozófia ismeri föl.
Felmerülhet a kérdés, hogy ez a felfogás nem jelenti-e a valóság indokolatlan megkettőződését, nincs-e külön egy filozófiai valóság és egy természettudományos valóság. A filozófia válasza erre a kérdésre nyilvánvaló: nincs két külön valóság, hanem csak két megismerési mód. A filozófiai elemzés csak a dolgok általános szerkezetét, összetettségét deríti fel, ennek az összetettségnek a leírására használja (többek között) az anyag-forma fogalompárt. Magának a formának a részletes tartalmi megismerésérére, a működésére nézve azonban a metafizikai absztrakció nem adat elegendő támpontot. Az emberi megismerés sajátos jellegének megfelelően erre a természettudományos módszerek alkalmasak.
A redukcionizmus, amely elveti az anyag-forma összetettséget és amely nem természettudományos, hanem inkább egy „filozófiai” álláspont, nem tud elszámolni az általunk megtapasztalható egység tényével. Ez az egység legteljesebben saját személyes tapasztalatunkban jelenik meg, olyan egységnek tapasztaljuk magunkat, amely nem magyarázható azzal, hogy mi végső soron elemi részecskék speciálisan elhelyezkedő és az elhelyezkedésnek megfelelően működő aggregátuma vagyunk. A redukcionizmus sem tagadhat valamilyen egységet, de ez az egység érthetetlen, értelmetlen egység. Az ókori atomizmus az egységet az oszthatatlan, változatlan atomokban találta meg, de nem tudta megmagyarázni ezek létezését, ezek oszthatatlanságát. Hasonló a helyzet a mai természettudományokban (fizikában) is, amelyekben az egyre elemibb összetevőknek a felderítése folyik. Ha azonban ezeket csak a természettudományok szempontjából nézzük, egységük továbbra is érthetetlen marad, hiszen a tudomány haladását éppen az jelenti, hogy összetételüket kutatjuk. Vagy megelégszünk azzal, hogy a megválaszolásra váró kérdések nyitottak maradnak (és ez a természettudományokon belül egy működő álláspont), vagy pedig elfogadjuk a filozófia elemzés eredményét, amely ugyan nem egyértelműen, hanem csak analógiaként kijelöli az egység és különbözőség két elvét, amely elvek minden szubsztanciában megvannak úgy, hogy ezek egymástól fizikailag nem választhatóak el, de amelyek egymást feltételező, mégis egymástól valóságosan (metafizikailag) különböző elvek. Ezek az elvek jelölik ki azokat a fő irányokat, amelyek felé a természettudományos kutatások haladnak, jóllehet ezek maguk a kutatók jelentős része számára idegen elvek.