1965 december 7-én Boldog VI. Pál pápa záróbeszédével befejeződött a 2. Vatikáni Zsinat. A zsinat befejezésének ötvenedik évfordulójáról viszonylag kevés szó esik, pedig egy egyetemes zsinat az Egyház életének kiemelkedő eseménye (a 2.Vatikáni Zsinat a 21. egyetemes zsinat volt). Egy rövid jegyzet keretében az esemény méltatása lehetetlen és még hiányzik az a történelmi távolság, amely lehetővé tenné a hatások elfogulatlan elemzését.
A 21. egyetemes zsinat sok tekintetben más volt, mint az előző zsinatok. Általában a zsinatok összehívását az tette szükségessé, hogy valamilyen eretnekség ellen kellett a katolikus hitet egyértelműen megfogalmazni. A 2. Vatikáni Zsinatnak a zsinatot összehívó pápa akarata szerint nem ez volt a célja. A vatikáni kúria és az olasz püspöki kar jeles képviselői szerint viszont szükséges lett volna a katolikus tanítás ilyen szintű megerősítése is a modernizmussal szemben. Az elmúlt ötven év tapasztalata alapján bizony nem állíthatjuk, hogy a média és a zsinat utáni egyházi közbeszéd által elmarasztalt „konzervatív” csoport igénye teljesen megalapozatlan volt. Ezzel a csoporttal szemben a „rajnai országok” püspökei és teológusai jól szervezett, médiát professzionálisan használó csoportként léptek fel, magukhoz ragadva a kezdeményezést. (A zsinat történetének jó leírását adja Ralph M. Wiltgen verbita atya kis könyve: A Rajna a Tiberisbe ömlött, Szent István Társulat.). A velük egyet nem értők csak később alakítottak szervezett csoportokat, amelyek közül a legnevesebb a Coetus Internationalis Patrum, amelynek vezéralakja Lefebvre érsek volt. Az egyháztörténészek feladata annak vizsgálata, hogy az egyetemes zsinatokon általában mennyire volt egységes a résztvevők álláspontja. Úgy tűnik, a 2. Vatikáni Zsinat esetében az egység megvalósulásának az útja többször is a nehezen elért kompromisszum volt. A kompromisszumokon alapuló egység viszont a hit és erkölcs dolgaiban nem mindig pótolhatja a teljes egységet. Ezt az elmúlt ötven év története tanúsítja, amelyet napjainkig jellemeznek az Egyházon belüli olyan viták, amelyek már nem egyszerűen teológiai iskolák közti viták, hanem az Egyház életét és gyakorlatát lényeges pontokon érintő álláspontok ütközése. A több alkalommal szükséges kompromisszumok hátrányosan érintették a dokumentumok konzisztenciáját és így lehetővé vált ezek eltérő értelmezése, beszélhetünk a folytonosság és a szakadás hermeneutikájáról. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó XVI. Benedek pápa egyik beszéde, amelyben a zsinat befejezésének negyvenedik évfordulója alkalmából kitér a zsinat értelmezésének problémájára.
Benedek pápát követve azt mondhatjuk, hogy a 2. Vatikáni Zsinat fő témája az Egyház és a világ viszonya volt. Ennek a viszonynak az alapjai változatlanok, a hitletéteményben adottak. A megtestesült Ige megváltása egyetemes, az egész világra kiterjed és ennek a megváltásnak a közvetítője az Egyház szentségeiben, tanításában, hierarchiájában. Ezeket, az általában hittételekben megfogalmazott és részletesebben kifejtett alapelveket sem a pápa, sem a zsinat nem változtathatja meg. Fontos megjegyzés, hogy maga az ember is változatlan természetét, alaptulajdonságait tekintve. Erre nézve is végleges, visszavonhatatlan formában fogalmazódott meg az Egyház tanítása. Maga az emberi közösség, az emberi társadalom azonban olyan jegyeket hordoz, amelyek változnak. Létezik társadalmi fejlődés, amelyet az emberiségnek az emberi természetnek leginkább megfelelő társadalmi forma utáni keresése jellemez. Ez a keresés azonban nem az „ártatlanság állapotában” történik, mert az áteredő bűn következtében az ember természetében, még legjobb törekvéseiben is sebzett. Ezért a fejlődésben „a búza és a konkoly” egyaránt jelen van, ez a fejlődés nem tekinthető egy olyan ideális fejlődésnek, amelyet az Egyháznak minden mozzanatában értékelnie kellene.
A 2. Vatikáni Zsinat tehát egy olyan viszonnyal foglalkozott, amelynek alapjai a hitletétemény részét képezik, és amelyek az Egyház dogmái és nem dogmaszintű tanításai által fogalmazódtak meg. Ezzel párhuzamosan azonban a világ, a társadalom változik, tehát a viszony bizonyos értelemben a relativitás jegyeit hordja magán. Amennyiben az Egyház valamely álláspontja magában foglal valamilyen változékony történelmi adottságra való utalást, akkor ez az álláspont is változhat, fejlődhet a történelem előrehaladtával. Ez általában nem jellemző az Egyház állásfoglalásaira, hiszem ez éppen a kérdéssel kapcsolatos változatlan szempontokat és elveket emeli ki, de azért mégis előfordulhat ilyen. Példaként említhetnénk az Egyház kamattal kapcsolatos álláspontját. Hosszú időn keresztül az Egyház tiltotta a kamatot, de ez a tiltás jelenleg már nem áll fenn. A gazdaság, a pénz szerepének fejlődése ugyanis elfogadhatóvá tette a kamatot is. Tehát az Egyház tanításában lehetséges a változás, amennyiben ez a változó világ egy olyan mozzanatára vonatkozik (példánkban a pénz szerepére), amely a történelem folyamán változik. A zsinat azonban nem a fentiekhez hasonló egyszerű (jóllehet fontos) kérdésekkel foglalkozott, hanem azokkal az óriási változásokkal, amelyek az európai (mert ez a zsinat is problematikáját tekintve elsősorban európai volt) társadalomban, az európai ember világlátásában bekövetkezett, különös tekintettel a két világháború és a diktatúrák (a kommunizmus témája ugyan kifejezetten nem merült föl a zsinaton) alatt megtapasztaltakra. A zsinat idején az európai társadalmak, államok éppen olyan demokráciák kibontakozását élték meg, amelyek az egyenlő jogok biztosítása mellett komoly szociális biztonságra is törekedtek. A második világháború utáni években a világban, a társadalmakban az Egyháztól függetlenül is a jóra törekvés jelei látszottak. Azt is mondhatnánk, hogy a 2. Vatikáni Zsinat az Egyház és az utolsó évszázadokban nagy változásokon keresztülment világ közti kapcsolatokra irányuló, egész Egyházra kiterjedő reflexió helye volt. A modernizmus különböző irányzatai ennek a reflexiónak sikertelen és téves megvalósulásait képviselték. Ideje volt tehát, hogy a modernizmus sikertelen kísérletei után az Egyház egy egyetemes zsinat keretében foglalkozzon ezzel a kérdéssel. A modernizmus elleni fellépés folyamán sikerült ezt elhatárolni az Egyház tanításától, de a felvetett kérdések, így például az általános értelemben vett fejlődés kérdésének teológiai feldolgozása a kísérletek ellenére máig sem történt meg teljesen. A zsinat azonban a kérdést nem a tanítás oldaláról, hanem a gyakorlat oldaláról közelítette meg: a 2. Vatikáni Zsinat deklaráltan pasztorális zsinat volt. Minthogy azonban a Katolikus Egyházban a pasztorális gyakorlat nem szakítható el a tanítástól (jóllehet erre éppen napjainkban történnek kísérletek), a zsinat foglalkozott az Egyházzal és a kinyilatkoztatással kapcsolatos tanbeli kérdésekkel is (Lumen Gentium és a Dei Verbum dogmatikus konstitúciók). A nem-katolikus keresztény felekezetek, a nem-keresztény vallások és az Egyház közti viszony is felvetett ilyen kérdéseket. Kiemelt helyet foglal el ezen témák között a szabad vallásgyakorlatnak emberi méltóságon alapuló jogáról szóló deklaráció (Dignitatis Humanae deklaráció).
A hitletétemény sértetlen megőrzése szükségessé teszi, hogy az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó zsinati szövegeket, amelyek sokszor a viták nyomán kialakult valamilyen szintű konszenzus eredményei, az Egyház kinyilatkoztatást megőrző egész tanításának fényében értelmezzük. A „folytonosság hermeneutikája” szerinti értelmezéssel szemben többször hivatkoznak a zsinat szellemére. Eszerint az értelmezésben a döntő szempont az, hogy a különböző dokumentumok készítőinek, zsinati teológiai szakértőknek mi volt a véleménye. A végső szöveg azonban nem a szerzők, szakértők munkája által lett a tanítóhivatal magas szintű megnyilatkozását tükröző dokumentum, hanem a zsinati atyák nagy többséget eredményező szavazásai és a pápa jóváhagyása által. A szövegeket a teljes hitletétemény és az ezt tükröző régebbi tanítóhivatali megnyilatkozások szerint kell értelmezni. Ezért különösen fontos az egyes kérdések ilyen szempontú feldolgozása. (Egyik tervezett bejegyzés témája a vallásszabadság kérdése lesz.)
A 2. Vatikáni Zsinat hatása az Egyház életében rendkívülinek mondható. Ilyen méretű átalakulás ilyen rövid idő alatt példátlan az Egyház történetében. Ehhez talán csak azokat a változásokat lehet hasonlítani, amelyek a reformáció első évtizedeiben voltak az Egyháztól leszakadt közösségekben. Ezekben az esetekben azonban az átalakulás az Egyház tanításától való elszakadás következménye volt. Az átalakulással kapcsolatban meg szokták különböztetni azt, ami szoros értelemben a zsinat következményének tekinthető, attól, ami már nem tekinthető ennek, de mégis a zsinat ürügyén történt. Példa erre az a liturgikus reform, amely meghaladja a zsinat által a Sacrosanctum concilium konstitúcióban foglaltakat. A nagyon gyors átalakulás elkerülhetetlenül kétségeket ébreszt az emberben.
Amint erre már többször hivatkoztunk, a 21. egyetemes zsinat akkor tölti be szerepét az Egyház életében, történetében, ha ennek az értelmezése az ezt megelőző 20 egyetemes zsinat és az Egyház által generációról generációra tovább adott és kifejtett apostoli hagyomány keretei között történik. Az ennek ellentmondó értelmezések éppen a zsinat tanításának érvényesülését teszik lehetetlenné, megakadályozva azt, hogy a zsinat beilleszkedjen a többi egyetemes zsinat sorába. Az értelmezés kiegészítést is jelenthet, a figyelem felhívását olyan dolgokra, amelyekkel ugyan a 2. Vatikáni Zsinat kifejezetten nem foglalkozott, de mégis ezek a dolgok részei annak a hitletéteménynek, amelynek megőrzése és továbbadása minden egyetemes zsinat feladata.