Az előző bejegyzésben foglalkoztunk a kérdéssel kapcsolatos teológiai vita hátterével: a potentia obedientialis és a natura pura fogalmaival. A vita “tetőpontja” azonban a címben feltett kérdés megválaszolása. A kérdésre a rövid válasz: igen. Az eltérések oka a természetes vágy fogalmának különböző értelmzései. Magára a vágy szóra több teológiai-filozófiai műszó áll rendelkezésre: pondus naturae, inclinatio, appetitus, desiderium. Nehéz visszaadni az ezeknek megfelelő magyar szavakat. A pondus naturae a természet valami felé való vonzódását jelenti, utalva arra a vonzásra, amelyet a gravitációs erő okoz. Az inclinatio megfelelő fordítása talán a hajlam szó lehet, az appetitus szó  általában vett szenvedélyt, vágyat jelent. A desiderium szóra illik leginkább a magyar “vágy” szó. Fontos tehát a szavak jelentésének tisztázása. Az alábbiakban használjuk Lawrence Feingold, már többször említett könyvét ¹.

Abból indulunk ki, hogy a teremtett létezők végső célja Isten. Ezt a célt azáltal szolgálják, hogy törekednek arra, hogy a maguk sajátos módján tökéletesedjenek, valamilyen jót valósítsanak meg és ezáltal a maguk sajátos módján hasonlóak legyenek Istenhez. Így Isten nemcsak a teremtés és a teremtett létezők létesítő oka (causa efficiens), hanem egyben  cél-oka is (causa finalis). (A cél-okságról, mint Isten léte igazolásának egyik kiinduló pontjáról egy régebbi bejegyzésben volt szó.) Ez a cél-okság a teremtmények természetében, a teremtmények képességeiben hajlamként, vonzódásként (inclinatio, appetitus naturalis, pondus naturae) van jelen. Ez tulajdonképpen a képesség megvalósítása iránti hajlamát, effelé való vonzódását, törekvését jelenti. A képesség a tökéletességét a megvalósítás útján éri el. A célnak ez a jelenléte, beírottsága az élettelen természetben magának a természetnek determinált viselkedésében, a természeti törvények végrehajtódásában mutatkozik meg. Az állatvilágban ehhez hozzájön az ösztönös vonzódás az ön- és fajfenntartás megvalósítása felé. Az állat érzékszervekkel rendelkezik, és így a megvalósítandó jó érzéki ismeretként való megjelenése gazdagítja a természetét és ezért a jó megvalósítása sem determinált, mechanikus olyan értelemben, ahogyan ez az élettelen világban történik. A determinált törvények helyét az ösztön veszi át. A szellemi lélekkel rendelkező ember esetében a cél megvalósítása a szellemi képességek, az értelem és az akarat működésén keresztül történik meg: az értelem által célként felismert jó felé törekszik az akarat.

A továbbiakban a létezőknek, a létezők képességeinek ezt a célhoz rendelését fogjuk természetes, veleszületett törekvésnek, hajlamnak nevezni (appetitus naturalis, inclinatio innata naturae, pondus naturae). Ezek a hajlamok a természethez illetve ennek képességeihez tartoznak, megelőzik a képességek használatát, hiszen a hajlamokban ezek célhoz való rendelése fejeződik ki. A másik jellemzője ezeknek a hajlamoknak az, hogy ezek nem valamilyen változás eredményei, tehát nem képességek megvalósulásai. A hajlamok megszüntethetetlenek, megváltoztathatatlanok, velünk születettek. További jellemzője a hajlamoknak az, hogy ezek nem tudatosak. Henri de Lubac szerint Isten színről-színre látásának vágya is ilyen természetes hajlam. Ebben tulajdonképpen boldog Duns Scotus János (akiről a skotista iskola a nevét kapta) követője. Duns Scotus szerint egy képesség mögött lévő természetes hajlam a képességgel kapcsolatos maximális tökéletesség elérésére való hajlam. Az ember értelmének a legnagyobb tökéletessége azonban Isten színről-színre látása, tehát az erre való természetes hajlam jelen van az emberben, jóllehet ennek a tökéletességnek az elérését az emberi természet saját erejéből megvalósítani nem tudja. A fenti gondolatmenetet a tomisták azért nem tartják helyesnek, mert szerintük a maximális tökéletességre elérésére való természetes hajlam csak arra a maximális tökéletességre értendő, amelyet a teremtmény saját erejéből el tud érni. Erről még később lesz szó.

Értelmünk és akaratunk működése változásokat jelent, ezek az értelemnek és akaratnak, mint képességeknek a megvalósulásai. Míg a természetes hajlam létezése nem függ tőlünk, addig ezen képességeink megvalósításai már a mi cselekedeteink is. Az értelem képességének megfelelő hajlam a megismerés, mert ez az értelem képességének a megvalósulása, tökéletessége. Minthogy a hajlam a teremtmény számára önerejéből megvalósítható legnagyobb tökéletességre irányul, ezért az értelem mögött lévő természetes hajlam végső soron Istennek, mint teremtőnek a megismerésére, a természetes istenismeretre irányuló hajlam. Ezért a tomista felfogás szerint lehet azt mondani, hogy Isten természetes megismerésének vágya velünk született vágy.

Az akarat természetes hajlama az általános, univerzális jóra való törekvés, ez pedig a jó birtoklását, a boldogságra való törekvést jelenti. A boldogságra való törekvés velünk született, ettől “megszabadulni” nem tudunk. Még a legreménytelenebb cselekedetek (pl. öngyilkosság) mögött is ez van. Az akarat tudatos cselekedeteiben azonban már arról van szó, hogy az akarat az értelem által megismert, valamilyen konkrét dologban felismert jó felé indul, vágy ébred benne ez után a konkrét jó után. Így az akarat természetes, velünk született hajlama és az akarat  tudatos mozgásaiból adódó vágyak különböznek egymástól. Ez utóbbiakat az akarat kiváltott, felébresztett vágyainak (desiderium elicitum) nevezhetjük, mert ezeket valamilyen értelmi tevékenység által megismert dolog jósága váltja ki belőlünk, hozza ki belőlünk. A kiváltott vágyakat két csoportra oszthatjuk. Az első csoportba a kiváltott természetes vágyak tartoznak, amelyekre jellemző, hogy ezek spontán vágyak, amelyeket nem előz meg döntés. Mindenekelőtt ilyen vágy a boldogságnak akaratunkban meglévő vágya, amely legközvetlenebbül követi a boldogságra törekvés természetes hajlamát. Ez az elsődleges vágy abszolút, minden akarati tevékenységünk tulajdonképpen erre támaszkodik. Vannak azonban olyan természetes, spontán vágyaink is, amelyeknek tárgyai szükségesek a boldogsághoz, “jólétünkhöz”. Ezek is spontán vágyak, ilyen vágyak például az egészség utáni vágy, a tudás iránti vágy, a fájdalomtól és betegségtől való mentesség. A következő bejegyzésben azonban látni fogjuk, hogy ezek ugyan természetes vágyak, de mégsem olyan értelemben abszolútak, hogy szükségképpen megvalósítandó célként kell megjelenniük. Ezért az akarat kiváltott természetes vágyait is két csoportba oszthatjuk, amelyek közül az első csoportba a boldogság utáni vágy, a második csoportba pedig az úgynevezett másodlagos természetes vágyak tartoznak, mint például az egészség utáni vágy. Az előző, általánosabb felosztás második csoportjába azok a vágyak tartoznak, amelyek valamely első csoportba tartozó vágy elérése érdekében történt döntés meghozatala utáni szándékot jelentenek. Ilyen például az, amikor az ember az egészség utáni vágy következtében eldönti, hogy tesz egy nagy sétát. Az alábbiakban összefoglaljuk a “vágy” szó különböző jelentéseit:

• Vágy (desiderium)
  • természetes hajlam (inclinatio innata naturae, appetitus naturalis, pondus naturae)
  • kiváltott vágy (desiderium elicitum)
    • kiváltott természetes vágy (desiderium elicitum naturale)
      • elsődleges (a boldogság utáni vágy az akaratban)
      • másodlagos (pl. egészség, tudás utáni vágy)
    • döntést követő szándék (intentio)

Számunkra a “vágy” szó két használata fontos. Ezek közül az első az, amikor a “vágy” szót a “természetes hajlam” jelentésében használjuk. Henry de Lubac szerint Isten színelátásának vágya elsősorban ilyen értelemben vett vágy. A tomista felfogás szerint viszont ez a vágy kiváltott természetes másodlagos vágy, tehát azonos csoportba tartozik az élet, egészség, tudás iránti vággyal. A következő bejegyzés foglalkozik majd az ebből adódó különbségekkel és az egyes álláspontokkal kapcsolatos érvekkel.