Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy az ősbűn és személyes bűneink következtében megváltásra szorulunk. Megváltásunk Isten szabad tette, Istennek semmilyen „kötelezettsége” nem volt arra, hogy bennünket megváltson. Hasonlóan Isten szabad választása volt az a mód is, ahogyan meg lettünk váltva. Maga a megváltás a Szentháromság cselekedete, ez a megváltás a megtestesült Ige, Jézus Krisztus által valósult meg.
A Szentírás megváltásunkkal kapcsolatban használja a görög lütron, „váltságdíj” szót, amely szó jelentette a rabszolgák kiváltásakor a rabszolgáért adott összeget is. Ezért megváltásunk titkának értelmi megközelítésében kiindulhatunk a rabszolga kiváltásának analógiájából. A rabszolga kiváltásában szereplő személyek: a szolga tulajdonosa, a szolga és az, aki kiváltja a szolgát. A kiváltás olyan cselekedet, amelynek eredményeként a szolga megszűnik szolga lenni, visszanyeri szabadságát. A szolgaság állapota párhuzamba állítható az ősbűn és a súlyos személyes bűneink utáni állapottal. Az előző bejegyzésben szó volt arról is, hogy önerejéből az ember nem képes ebből az állapotból kiszabadulni. Ez az állapot a rabszolgaságnál súlyosabb állapot, ez a bekövetkező kárhozat, örök halál állapota. A szolgaság állapotát az jellemzi, hogy a szolga gazdája a szolgát ebben az állapotában tarthatja, szolgájának tekintheti. Origenész szerint a bűnös embert a Sátán tartja rabságban, ezért a váltságdíjat Krisztus a Sátánnak fizette meg. Ezt az álláspontot ebben a szélsőséges formájában elutasították, mert nem lehetett az, hogy Krisztus megváltó műve a Sátánnak járó váltságdíj kifizetése lett volna. Az ősbűn elkövetése azonban a Sátán győzelmét jelentette. A világ, az ember a Világ Fejedelmének hatalma alá került. Ez a hatalom a befolyás, a befolyások hálózatának a hatalma. Az áteredő bűn által megsérült emberi természet könnyebben enged a Sátán kísértéseinek. A Sátán hatalma azonban csak korlátozott hatalom. Nem szünteti meg az ember szabadságát, a természet törvényeit. A Sátán emberiség elleni háborújában döntő vereséget szenvedett a megváltó és halálából feltámadt Jézus Krisztussal szemben. Ennek ellenére tovább működik a történelemben Jézus Krisztus második eljöveteléig, amikor Jézus győzelme mindenki előtt nyilvánvalóvá válik és a Sátán minden hatalma megsemmisül.
Az ember a Sátán befolyása alatt, de végül is saját, szabad döntése alapján jutott a bűn rabságába. Az ember rabságának fő oka saját maga, ezért nem lehet a szó szoros értelmében olyan személyről beszélni, aki mintegy fogva tartaná az embert, aki őt váltságdíj fejében szabadon engedné. Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben lehet váltságdíjról beszélni. A skolasztika hajnalán Canterbury Szent Anzelm próbált választ adni erre a kérdésre a Cur Deus homo (Miért lett az Isten emberré?) című könyvében. Válasza nagy jelentőségű volt a nyugati teológia történetében. Szent Anzelm az ember rabságának külsődleges felfogását elutasítja, ehelyett arra mutat rá, hogy az ember elveszettségének forrása az ember helyzetében van. Az ember bűne alapvetően igazságtalan tett, sértés azzal az Istennel szemben, aki életének célja, aki teremtője, akinek tisztelettel tartozik. A sértés, az igazságtalanság nem fogadható el, ebbe nem lehet belenyugodni. Ezt vagy a bűnhödés vagy az elégtétel, a satisfactio követi. A bűn igazságtalanságáért a bűnös ember nem tud Istennek megfelelő elégtételt adni, erre csak a bűn nélkül való Jézus Krisztus képes, aki Isten és ember. Az érett skolasztika kiigazította Anzelm elméletének félreérthető mozzanatait, és így ez egészen napjainkig a megváltás teológiájának központi részévé vált. Aquinói Szent Tamás és mások hangsúlyozták, hogy a megváltás és ennek módja Isten szabad tette, tehát ez nem „vezethető le”. Abszolút értelemben nem szükségszerű az, hogy megváltásunk úgy történt, ahogyan történt. Megváltásunk módját is szabadon választotta meg az isteni szeretet. Megváltásunk ezen módja melletti érvelés tehát nem ennek abszolút szükségszerűségét igazolja, hanem arra mutat rá, hogy ez kiemelt módon összhangban van Isten természetével, a mi elesett állapotunk valóságával. Megváltásunk jelen módja melletti érvek elsősorban úgynevezett konveniencia érvek (a latin convenire ige jelentése: összejönni, találkozni).
Ősszüleink az eredeti szentség és igazság állapotát ajándékba kapták maguk és utódaik számára. Nem arról van tehát szó, hogy ők valamivel is kiérdemelték volna ezt az ajándékot. Az eredeti szentség és igazsága állapota azonban bűnük következtében elveszett. Amit tehát érdemek nélkül, ajándékba kaptak, azt saját tetteik miatt elvesztették, mert a szentség és a bűn nem férhet össze egymással. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a teremtés kudarcot vallott, hiába volt Isten ajándéka, ez a bűn miatt elveszett. Még ha Isten meg is bocsátana az embernek, a bűn, az elfordulás ténye nem törlődne ki az emberiség történelméből. A történelemben történt azonban egy olyan esemény, amelynek fénye és ragyogása szinte eltünteti a bűn, az Istentől való elfordulás sötétségét. Megszületett az az ember, aki soha nem fordult el Istentől, akinek életét az Atya akaratának való engedelmesség töltötte be. Isten ajándékát az emberiség már nemcsak egyszerű ajándékként kapta vissza, hanem a megtestesült Ige érdemei, elégtétele, áldozata és az általa adott váltságdíj szerezte ezt vissza. Aquinói Szent Tamás megváltásunkkal kapcsolatban megállapítja, hogy ez Jézus Krisztus érdemei, az általa adott elégtétel, az általa bemutatott áldozat és az általa adott váltságdíj alapján történt meg (ST III q. 48).
Már többször említettük, hogy megváltásunk megvalósítója, oka a Szentháromság, de megváltásunk Jézus Krisztus által történt. Jézus megváltást hozó életét, szenvedését és halálát azonban nem úgy kell elképzelnünk, mint valamilyen külsődleges teljesítményt, amelyet követően teljesedik be megváltásunk. Ez nem lehet így, mert a megváltó tettek alanya maga az Ige, aki Isten. Szent Tamás az érdem, az elégtétel, az áldozat, a váltságdíj hatékonyságát mintegy összefogva megállapítja, hogy Jézus embersége megváltásunk eszköz-oka. Különbség van a szoros értelemben vett megvalósító ok (causa efficiens) és az eszköz-ok (causa instrumentalis) között. Amikor egy szobor megvalósulásának okait vizsgáljuk, akkor a szobrászt tekintjük annak az oknak, aki elkészíti, megvalósítja a szobrot. De az okok között ott van az a véső és kalapács is, amelyeket a szobrász az elkészítés folyamán használ. Ezek az eszközök is okai a szobornak, ezeket nevezzük eszköz-okoknak. A szobrász az eszközöket természetüknek megfelelően használja, a kalapácsot kalapácsként és nem vésőként, a vésőt vésőként és nem kalapácsként használja. Aquinói Szent Tamás szerint Jézus emberi természete, embersége megváltásunk eszköz-oka. Minden eszköz a természetének megfelelően lehet eszköz. Így Jézus embersége a képességeivel, emberi értelmével, szabad akaratával analóg módon tekinthető eszköznek. Az emberi természet a személy tetteinek, kifejeződésének az eszköze. Megváltásunk megvalósító oka tehát a Szentháromság cselekedete, amely az Igének is cselekedete. A cselekedet teljes egységét nem megbontva, a szentháromsági személyek sajátosságaiknak megfelelően cselekednek. Ennek a cselekedetnek eszköze Jézus embersége. A szobrász esetében nem lehet azt mondani, hogy valamilyen szoros egység lenne közte és eszközei között. Jézus embersége azonban az Ige személyébe felvett emberség, az ebből fakadó cselekedetek az Ige cselekedetei. A Szent Tamást követő tomista iskola álláspontja szerint Jézus megváltói műve tehát nem tekinthető egy olyan teljesítménynek, amely csak valamilyen elfogadás, cselekedethez képest külsődleges mozzanat alapján eredményezi megváltásunkat. (Boldog John Duns Scotus álláspontja szerint Jézus cselekedeteinek végtelen értéke nem a cselekedetek belső tulajdonsága, ez csak abból származik, hogy Isten elfogadja ezeket.)
A megváltás megadja azt a lehetőséget, hogy az ember Istenre ismét mint természetfölötti végső céljára tekintsen. A megváltás a forrása a végső cél, a Szentháromság életében való közvetlen részesedés felé vezető út kegyelmeinek, az ezt közvetítő szentségeknek, az úton lévők közössége, az Egyház életének. A megváltásban helyreáll az igazságosság is. A bűn az elképzelhető legnagyobb igazságtalanság, mert ez a teremtő Isten elleni lázadás. Ennek az igazságtalanságnak a jóvátételéhez rendelkezni kell az ehhez szükséges képességgel. Jézus rendelkezett ezzel a képességgel, mert tettei érdemszerző, végtelen értékű istenemberi tettek voltak. A bűn által elkövetett, ember által jóvátehetetlen sértést végtelen értékű istenemberi tetteivel, szenvedésével és halálával tette jóvá. Mivel Isten és ember közti viszonyról van szó, Jézus megváltó tette áldozatban, a kereszt áldozatában teljesedett be. Ez az áldozat Isten imádásának a kifejezése és a bűnökért való engesztelő áldozat. Jézus, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, az Örök Főpap áldozatként önmagát ajánlotta fel. Ahogyan Ádám az emberiség fejének tekinthető abban az értelemben, hogy minden ember az ő ivadéka, úgy Jézus sokkal inkább az emberiség feje, mert az emberi természet benne nyerte el azt a méltóságot, hogy teremtőjének személyébe emelődjön fel. Jézus az Egyház feje, az egész emberiség feje, mert az emberek potenciálisan tagjai Egyházának. Ezért a fő érdemeinek, az általa adott elégtételnek, megváltó áldozatának hatásai kiáradnak a test tagjaira, megadva annak lehetőségét, hogy a fő kegyelmeiben a tagok részesedjenek.