Egy másik blogon felmerült a kérdés, hogy „az Egyház szent vagy inkább bűnös”. Ha egy alanyról állítunk valamit (vagy esetleg kérdezünk valamit), akkor ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, hogy helyes-e állításunk (vagy tisztázzuk, mire is irányul a kérdés), elemeznünk kell, hogy mi az alany és mit állítunk róla.
Bellarmin Szent Róbert a következő módon határozta meg az Egyházat: „Az egy és igaz Egyház azoknak az embereknek a gyülekezete, akik ugyanazt a keresztény hitet vallják, ugyanazon szentségekben részesülnek, továbbá a törvényes egyházi elöljárók, különösen a római pápa vezetése alatt állnak”. Ez a meghatározás három mozzanatot emel ki: az Egyház tanítói feladatát (a közös hit), megszentelő feladatát (szentségek) és a hierarchia szerepét.
Bellarmin Szent Róbert (1542-1621), jezsuita bíboros, teológus, az ellenreformáció nagy alakja. Az Egyházról való felfogása tükrözi az ellenreformáció vitáit, az ellenreformáció egyháztanát bizonyos egyoldalúság jellemezte. Erről így ír P. Garrigou-Lagrange domonkos teológus egyik könyvében (fordítás tőlem):
[Aquinói Szent Tamás] Summa-jában megtaláljuk az Egyházról szóló teológiai fejezet alapjait. Ez különös aktualitást nyert a protestantizmus tévedéseivel kapcsolatban. De a későbbi tárgyalásmód – minthogy elsősorban külsődleges és apologetikus volt – a szoros értelemben vett teológiai szempontokat nem vette figyelembe, azaz nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…Szent Tamás, amikor Krisztusnak, a főnek kegyelméről beszél, az Egyházat misztikus testnek nevezi, amelynek tagja minden ember aszerint, amilyen mértékben részesedik abban a kegyelemben, amely az Üdvözítőtől származik.
Garrigou-Lagrange atya (és mások) szempontjai kiegészítik Bellarmin Szent Róbert meghatározását. (P. Reginald Garrigou-Lagrange [1877-1964], a huszadik század egyik legnagyobb teológusa. Kinevezett zsinati szakértő, de elhatalmasodó betegsége miatt már nem tudott a zsinat munkájában részt venni. Életműve – sajnálatos módon – a zsinat után háttérbe szorult.)
A 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciójának 7. fejezete – amely az Egyházról, mint Krisztus misztikus testéről beszél – ezeket mondja:
Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.
Idézet a nyolcadik fejezetből:
Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.
Tehát az Egyház egy valóság, amelyet Jézus lelke tölt be, amelynek azonban vannak emberi elemei is. Így, ha egy mondatnak az alanya az „Egyház”, akkor ez „egy összetett valóságot” jelöl. Az Egyháznak kezdettől fogva jelzője a „szent”. Az Egyház szent isteni eredeténél fogva, annak erejében, hogy „kegyelmi közösség”, annak erejében, hogy az „életelv” benne Jézus lelke. Ez a szentség az emberi elemekben is megmutatkozik, az Egyház vértanúkat, hitvallókat, szenteket nevelt és nevel, a mennyei Jeruzsálem lakóit. Ezt a szentséget egyes tagjainak bűnössége sem képes lerombolni.
Miután megvizsgáltuk (vagy inkább körülírtuk), hogy mi az Egyház, foglalkozzunk most a „bűnös” jelzővel. A szó eredeti értelmében bűnös csak az ember lehet, hiszen a bűn feltételezi a személyes, rossz döntést. Átvitt értelemben alkalmazhatjuk a bűnös jelzőt olyan csoportokra, közösségekre is, amelyeknek tagjai között sok a bűnös, tagjai különösen súlyos bűnöket követtek el, vagy a közösség bűn elkövetését támogatja. Ezzel az alkalmazással azonban óvatosan kell bánni, mert előítéletekhez vezethet. Alkalmazható-e a „bűnös” jelző a fentiekben körülírt „Egyház” alanyra? Azt hiszem, az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem, mert ez az összetett valóságról csak bizonyos részeire (fenntartásokkal) állítható dolgot állít. Ez az eljárás a csak emberiről állíthatót átviszi az istenire. Tehát a „bűnös” jelző az Egyházra, mint összetett valóságra nem alkalmazható. A „bűnös” jelző azonban állítható az „emberi elemekkel” összefüggésben. Azonban itt is sokszor túlzásokkal találkozunk.
A liturgikus reform egyik (misén kívüli) vízszentelési szertartása tartalmazza a következő kifejezést: „áldjad és tisztítsd meg Egyházadat”. Azt jelenti ez a kifejezés, hogy a bűnös Egyházat meg kell tisztítani? A fent elmondottak ezt az értelmezést kizárják. A kérés az Egyház tagjainak megtisztítására vonatkozik. Hasonlóan, lehet azt mondani, hogy az „új rendőrfőnök megtisztította a várost”. Világos, hogy nem arról van szó, hogy a város, mint város bűnöző volt, hanem arról, hogy a városban sok volt a bűnöző. Ez a „totum pro parte” névvel ellátott nyelvi fordulat alkalmazása.
A fenti gondolatmenet teljesen világos. A kérdés ott éleződhet ki, hogy bizonyos egyházi intézményekhez szorosan köthető bűnökért ki a felelősséget viselő “jogalany”, akitől adott esetben bocsánatkérést, jóvátételt is el lehet várni? A Jubileumi Évben ennek a kérdésnek a megvitatása II. János Pál pápa bocsánatkérő gesztusai kapcsán ki is éleződött, pedig a Szentszék az “Emlékezet és kiengesztelődés” c. dokumentumban előzetes tisztásra törekedett:
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=132
Kommentár:
http://www.vigilia.hu/regihonlap/2007/10/puskas.htm
Egy nem pontosan azonos, de hasonlóan összetett kérdés az egyház mint “tanító alany” tevékenységéhez kapcsolódik. Ezt talán részletesebben körül is járta a teológia: “Tévedhet-e az egyház a hivatalos tanítói megnyilatkozásaiban?” A fenti gondolatmenetet tanulságos ezzel a behelyettesítéssel is végigolvasni. És ez nem is teljesen légből kapott párhuzam, hiszen a hagyomány a “hibát” és a “bűnt” lazán, de határozottan összekapcsolja egymással.
A pápai bocsánatkérésekkel kapcsolatban – különösen az egyházszakadásoknál – figyelembe kell venni azt a sok összetevőből álló történelmi folyamatot, amely a szakadáshoz vezettek. A történelem feladata, hogy felderítse például azt, hogy a nesztoriánus, monofizita, majd később a nagy kelet-nyugati szakadás okai között mekkora szerepet játszott a patriarchátusok vetélkedése a valóságos teológiai különbségek mellett. Közismert az a jelenség, hogy a kezdetben egymástól még kevésbé különböző vélemények a vita hevében polarizálódnak. Azonban egy teológiai vélemény lehet helyes, és az ellenkezője téves még akkor is ha a helyes véleményt képviselőt esetleg a hatalmi vetélkedés szempontja is vezette. Ezért a bocsánatkérések megmaradtak erkölcsi szinten, és nem fordultak át a helyes álláspont feladásába. Ugyanakkor a teológiai tisztázás feladata fennáll. Ez azért is fontos, hogy a valódi különbségek világosak legyenek a „stiláris” különbségek mellett. Ez különösen érvényes a kelet-nyugat közti teológiai vitákra.
Kelet-nyugati viszonylatban az “Egyház bűnösségének” kérdése (ahogy azzal a poszt foglalkozik)sajátosan nyugati problémának bizonyul. Miért? Az ortodoxia számára az Egyház – mint látható valóság – a helyi egyházakban realizálódik. Egy-egy helyi egyházi közösség nyilvánvalóan lehet “bűnös”, amennyiben pl. korruptak a pénzügyei, politikailag úgy helyezkedik, vagy előmozdítja a szakadást stb… Az ortodoxiában az egyház mint “Krisztus misztikus teste” nem realizálódik olyan központosított, intézményi módon, mint a Katolikus Egyházban. Ezért ott az “Egyház” nem lehet bűnös és nem is hibázhat, bár a helyi egyházak igen. A katolikus tanítás az egyház központosított intézményi szervezetét az Egyház látható, szakramentális megjelenéséhez köti. A posztban kifejtett kérdés ezért számunkra, katolikusok számára tisztázandó.
II. János Pál érvelése azért is fontos lehet itt a számunkra, hiszen ő éppen a posztban hivatkozott R. Garrigou-Lagrange OP atya szárnyai alatt nőtt teológussá és védte meg a doktori dolgozatát. Ezért szinte e poszthoz való hozzászólásként is olvashatóak a gondolatai. A korábbi témákhoz kapcsolódva (és a dogmafejlődést a tanfejlődéstől megkülönböztetve), itt vajon beszélhetünk legitim tanfejlődésről az egyház alanyiságának a teológiai elemzésében? II. János Pál a II. Vatikáni Zsinat üdvtörténeti látásmódja alapján világosan túllép G-L atya egyháztani paradigmáján. II. J.P. gondolatmenetét Puskás Attila fent hivatkozott összefoglalásából idézem:
“Az Emlékezet és kiengesztelődés-dokumentum ,,Etikai megfontolások,, című fejezete különbséget tesz szubjektív és objektív felelősség között. Az előbbi kizárólag a cselekményt elkövető személyt terheli, s megszűnik az illető személy halálával. Az utóbbi magára a jó vagy rossz cselekedetnek az erkölcsi értékére vonatkozik, magát a cselekedetet bírálja el, s ez továbbterjed a történelemben. ,,A rossz ugyanis a vele járó következmények miatt gyakran túléli azt, aki elkövette, s ezek a következmények súlyos teherként nehezednek az utódok lelkiismeretére és emlékezetére. Egyfajta szolidaritásról beszélhetünk tehát, amely kölcsönös kapcsolatot alakít ki a múlt és a jelen között,, (EK 37). Ez a szolidaritáson alapuló objektív felelősség, melyet a múltban elkövetett rossz kollektív emlékezete őriz meg, a későbbi nemzedékek részéről csak szabadon vállalható el. Az egyház nevében megfogalmazott és imádságban Istenhez forduló pápai bocsánatkérések ennek az objektív felelősségnek a szabad elvállalását nyilvánították ki. Föltehetjük azonban a kérdést, hogy egyrészt az egyházban teológiailag mi alapozza meg a kétezer éves múlt nemzedékeit a jelennel összekötő szolidaritást, másrészt, az objektív felelősség szabad vállalásának a jelenbeli aktusa teológiailag pontosan mit is jelent? Másként fogalmazva: mit tesz a pápa, az egyház akkor, amikor az egyház tagjainak a múltban elkövetett bűneit Isten és az emberek előtt elismeri és Isten bocsánatát kéri értük?
Az első kérdésre maga II. János Pál pápa így felel: ,,A kötelék miatt, amely a titokzatos testben összekapcsol minket, mi magunk is hordozzuk az előttünk éltek bűneinek és tévedéseinek a terhét akkor is, ha tetteikért nincs személyes felelősségünk, és nem tudunk helyettük felelni a szíveket egyedül ismerő Isten ítélőszéke előtt,, (IM 11). A pápa Krisztus titokzatos testének az egységére hivatkozik, mely a történelmi korokon átívelő egyetlen alannyá teszi az egyházat. Az Emlékezet és kiengesztelődés-dokumentum az egyház misztériumára, a benne megvalósuló communio sanctorum titkára utal, amikor így fogalmaz: ,,A Szentlélek által létesített kötelékeknek köszönhetően ugyanis olyanná válik a megkereszteltek időn és téren átívelő közössége, hogy – miközben mindenki önmaga marad – egymás létét is alakítjuk, a lelki javak cseréjével mély hatást gyakorlunk egymásra. Ennélfogva az egyes személyek életszentsége mások növekedését is elősegíti, s ugyanígy a bűn sem csak az egyén sorsát pecsételi meg, hanem mindenki üdvösségét hátráltatja. A bűn tehát az egyház egészét sérti, akárhol és akármikor követték is el,, (EK 29; vö. EK 25, 26; IM 10).
A másik kérdésre, hogy pontosan mit is jelent teológiailag az objektív felelősség szabad vállalása, vagyis voltaképpen mit tesz a jelenkor egyháza akkor, amikor elismeri tagjainak múltbeli bűneit, és bocsánatot kér értük Istentől, II. János Pál így válaszol: ,,Az egyház Krisztussal való kapcsolatából következően szent, mégsem fárad bele a bűnbánatba: Isten és az emberek előtt mindig sajátjának ismeri el a bűnös gyermekeket,, (TMA 33). A pápai bűnvallás és bocsánatkérés, a keresztények által a múltban elkövetett bűnök elismerése és terhének magára vállalása tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy az egyház nem tagadja meg bűnös gyermekeit sem. A bűnös keresztény – bármikor és bárhol is éljen – bűne révén eltávolodik az egyháztól, megsebzi és küldetésében akadályozza azt, mégsem szűnik meg az egyház gyermekének lenni, az egyházban mindig újra eljuthat a kegyelem forrásához, Krisztushoz, és megszabadulhat bűne terhétől. Az Emlékezet és kiengesztelődés az egyház anyai magatartását, az Anyaszentegyház megvalósulását látja ebben: ,,Az egyházat, mint valódi Anyát, mindig mélyen érinti mai és tegnapi gyermekei bűne, mindazonáltal nem szűnik meg szeretni őket, sőt, mindig is magára vállalja bűneik terhét. Ezért az egyházat az atyák fájdalmas Anyának látják (…) saját gyermekeinek árulása, mulasztásai, késedelmes szívűsége és szennyfoltjai miatt,, (EK 31). Az egyház Krisztussal való kapcsolatából következően lényegileg és elveszíthetetlenül szent (objektív szentség), ám tisztulásra szorulónak és továbbra is bűnösnek vallja magát (szubjektív szentség fogyatkozása) – nem azért, mintha bűnöket követett volna el, hanem azért, ,,mert anyai érzületből magára vállalja gyermekei bűnének súlyát, hogy így visszatérítse őket a bűnbánat útjára és az új életre,, (EK 31). Az egyház, amikor így cselekszik – bűnvallást tesz és bocsánatot kér gyermekei bűneiért -, Krisztushoz társul és hozzá válik hasonlóvá, aki szintén magára vette a világ bűnét (vö. Róm 8,3; 2Kor 5,21; Gal 3,13; 1Pét 2,24). Az egyház és a ,,hívő számára a múlt bűneinek felvállalása részvételt jelent a megfeszített és feltámadt Krisztus misztériumában, hiszen Ő mindenki bűneit magára vállalta,, (EK 49; vö. EK 7, 26).”
A pápa mintha azt állítaná, hogy az egyház metafizikai-teológiai alanyisága és korporatív-jogi alanyisága megkülönböztetendő ugyan egymástól, de – éppen a katolikus tanítás alapján – annyira összetartoznak, hogy nem választhatóak el egymástól, ezért dokumentált esetben jogos az “egyház nevében” bocsánatot kérni. (Néhány szerzőnél az Egyház/egyház helyesírás is ezt a kétféle alanyiságot kívánja megkülönböztetni egymástól, bár a magyar katolikus irodalom ebben is meglehetősen kaotikus képet mutat).
Valóban a természetfeletti, kegyelmi, szentségi egyház és a látható Katolikus Egyház összerendelése, egy valósággá nyilvánítása határozottan megkülönbözteti a katolikusokat a többi kereszténytől. Semmi probléma nem lenne, ha az Egyház a szentek gyülekezete lenne, de ez teljesen majd csak az eszkatologikus időben fog bekövetkezni. Az Egyház majdnem 2000 éves, tagjainak cselekedetei, fogyatkozásai nyomot hagynak a világban és magában az Egyházban is. Kérdés, hogy a tagok bűnei, hiányosságai milyen nyomot hagynak az Egyházban? Ennek leírására tényleg jó az atyák hasonlata, akik fájdalmas Anyának látják az Egyházat. Krisztushoz hasonlóan az Egyház is sebeket kap tagjai bűnei miatt. Ugyanakkor az Egyház Krisztus megváltói művébe bekapcsolódva engesztel is a bűnökért. Ahogyan Jézus sem taszította el a bűnösöket, hanem megváltotta őket, az Egyház is csak a „bűntől” határolódik el, de nem a bűnöstől. Ebben odáig megy, hogy tagjai bűnei miatt bocsánatot kér. Nem mintha ő lenne bűnös, hanem szolidaritásból: a vétlen anya is bocsánatot kér gyermekei bűneiért. Valahogy így látom Boldog II. János Pál és az NTB dokumentum nyomán a „metafizikai-teológiai alanyisága és korporatív-jogi alanyiság” közti feszültség feloldását. Ha az egész Egyházról beszélünk, a két alany valójában egy, inkább egy valaminek két nézetéről, oldaláról (a szoftverfejlesztő azt mondaná, hogy két interfészéről) van szó. Nagyon fontos azonban az is, hogy itt nem két egyenrangú arculatról van szó, a meghatározó a természetfeletti, kegyelmi arculat, az intézménynek ezt kell tükröznie. Ha tagjai ez ellen tesznek, ez nem okozza az egész valóság olyan értelmű megfogyatkozását, hogy bűnössé válik, de a bűn megsebzi az Egyházat is. Az “Egyház bűnös” kijelentés helyett, jobb a tagok bűneitől megsebzett Egyházról beszélni.
“Az “Egyház bűnös” kijelentés helyett, jobb a tagok bűneitől megsebzett Egyházról beszélni.”
Igen, ez jó irányelv. Bár ez a kívülállók számára is mindig így mutatkozna! Persze még Jézust sem kímélte – a kortársai egy része felől érkező – erkölcsi kritika.
Tulajdonképpen itt egy nyelvi probléma is része a zavarnak. A katolikus teológiai szóhasználat sok esetben nem nevez szigorú értelemben “egyháznak” egy keresztény felekezetet, hanem inkább “egyházi jellegű közösségről” beszél, miközben a köznyelv és a civil jog az ilyen közösségeket is “egyházként” jegyzi. Ezek után igen nehéz vegytisztán katolikus fórumokon vagy jogi szak-konferenciákon kívül, mindenki számára világos terminológiával beszélni. Az “egyház bűnösségével” összefüggésben is van ilyen zavar. Hiszen amíg a Katolikus Egyháznak bejegyzett jogi személyisége van (mint Magyarországon), addig jogi és etikai felelősséget is hordoz, és etikailag bírálható, illetve súlyosabb esetben perelhető, tehát lehet “bűnös” a tagjai bűnösségén túl is.
“…az ellenreformáció egyháztanát bizonyos egyoldalúság jellemezte.”
“[Aquinói Szent Tamás] Summa-jában megtaláljuk az Egyházról szóló teológiai fejezet alapjait. Ez különös aktualitást nyert a protestantizmus tévedéseivel kapcsolatban. De a későbbi tárgyalásmód – minthogy elsősorban külsődleges és apologetikus volt – a szoros értelemben vett teológiai szempontokat nem vette figyelembe, azaz nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…”
Két kérdésem van a Trienti Kátét a kezemben tartva:
1./ Az ellenreformáció egyháztana miben és mely műben mutat bizonyos egyoldalúságot?
2./ Mikor, hol és miben nem vette figyelembe a későbbi tárgyalásmód a szoros értelemben vett teológiai szempontokat?
A külsődlegesség hol nem felelt meg a teológiai szempontoknak azaz hol nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…?
Közvetlenül a trienti zsinat után a teológia azokkal a témákkal foglalkozott, amelyekkel kapcsolatban a protestánsok tagadták a katolikus álláspontot. A teológiai érdeklődés középpontjába az Egyház, mint látható intézmény, az egyháztagság kérdése került. Ez nem jelentette azt, hogy tagadták volna azokat a szempontokat, amelyeket Garrigou-Lagrange, Szent Tamás nyomán említett. De például az egyháztagsággal kapcsolatban G-L (ugyancsak Szent Tamás nyomán) felhívja a figyelmet az egyháztagság kegyelmi oldalára: az egyháztagság mértéke az Üdvözítő kegyelmében való részesedés.
Ha V. Piusz pápa ültette át a gyakorlatba a tridenti zsinat eredményeit és ő kötelezte az egyetemeket Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művének tanítására, továbbá, ha ezen zsinat asztalán két könyv feküdt, nevezetesen a Szentírás és a Summa, akkor hogy lehet egyoldalúság és a teológiai szempontok részleges figyelembe nem vételének a vádját felhozni az akkori egyházképre vonatkozóan?
Egy megtámadott tételt a megtámadás irányából kell megvédeni. Ez nem jelenti azt, hogy más hitigazságokról, helyes tanokról elfeledkezik az Egyház. Sajnos még katolikus oldalról is elhangzanak néha nem kellően megvizsgált és igazolatlan vádak.
Garrigou-Lagrange, O.P. atyát magam is nagyra tartom. Bár minél több keresztény olvasná a műveit!
Üdvözlet;
Úgy érzem,talán ez az a poszt amibe leginkább beleillik a kérdésem.Nem nyers kritikának szánom,hanem mint útkereső szeretnék valamilyen módon megnyugtató választ kapni arra,hogy miként lehet a Katolikus egyházra mindazok tudatában is Isten ‘egyedül üdvözítő’egyházaként tekinteni ha a történelem egyértelműen igazol visszásságokat.
Például hogyan lehetséges, hogy I.-Damáz pápa (306-384) úgy a katolikus egyház feje lehetett, úgy hogy vérontással mészárlással jutott(erősítette meg) pápai hatalmát, sőt mindezek ellenére később szenté is avatták?
A pápákat a szent Lélek helyezi tudomásom szerint Péter székébe.Akkor ezt,most hogyan lehetne realizálnia magában egy katolikus hívőnek,és miként lehetne erről megnyugtatóan érvelnie mondjuk egy protestáns felé. Előre köszönöm a választ.
Én is üdvözlöm Önt. A katolikus Egyház egyedüli üdvözítő volta nem tagjainak vagy vezetőinek kiválósága miatt van. Üdvözítő voltát egyedül annak köszönheti, hogy ez Jézus Krisztus Egyháza, amely ugyan sok viszontagságon ment keresztül, de mégis ez az a hely, ahol Jézus Krisztus leginkább megtalálható. Ez nem tagjai miatt van így, hanem – ha kissé talán túlzóan fogalmazok – tagjai ellenére.
A pápák megválasztásával kapcsolatban nem lehet a Szentlélekre úgy hivatkozni, hogy Ő valamilyen garancia lenne arra, hogy a legalkalmasabb személyt válasszák meg. Az Egyház története folyamán többször előfordult, hogy kifejezetten alkalmatlan személyt választottak meg. Így például megválasztották a 15. században a züllött életű VI. Sándort. Mindezek ellenére a pápa személye az Egyház egységének a jele és ehhez kapcsolódnak az 1.Vatikáni Zsinat (19. század) pápasággal kapcsolatos hittételei, amely szerint ha a pápa hivatalosan gyakorolja tanítóhivatalát (ez nagyon ritkán szokott előfordulni), akkor tévedhetetlen és, hogy joghatósága van az egész Egyház felett, ezért engedelmességgel tartoznak neki.
Jézus Péternek adott igérete(“a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” Mt 16,18) arra vonatkozik, hogy az Egyház az idők végezetéig megmarad az igaz hitben, nem tűnik el, nem semmisül meg. Arra azonban nem vonatkozik az igéret, hogy ez az Egyház mindig a legkiválóbban képviseli alapítóját az emberek között. Ennek ellenére, a 2.Vatikáni Zsinat szerint ez az Egyház az üdvösség szentsége a világ számára. Ez olyan feladatot jelent tagjai és vezetői számára, amely feladatról egykor majd számot kell adniuk.
Köszönöm a választ.