Az Egyház az egyházi év végén ünnepli Jézus Krisztust, mint a mindenség királyát. Az ünnep nem régi, 1925-ben vezette be XI. Piusz pápa. A régi rítus ezt az ünnepet október utolsó vasárnapján, az új rítus (Novus Ordo) pedig az egyházi év utolsó vasárnapján ünnepli. A két rítus könyörgései Jézust a mindenség királyának nevezik. Érdekes a két, ugyanolyan szöveggel kezdődő könyörgés eltérő befejezése. A régi könyörgés így szól (Vasárnapi Misekönyv P. Jávor Egon O.S.B. összeállításában és fordításában, Róma 1964):

Mindenható örök Isten, ki azt akartad, hogy szeretett Fiadban, a világegyetem királyában, minden megújuljon, add kegyelmesen, hogy a bűn átka által egymástól elszakított népek az Ő szelíd uralmának mind meghódoljanak.

Az új könyörgés nem beszél közvetlenül Jézus uralmáról a népekkel kapcsolatban:

Mindenható Istenünk, te öröktől fogva úgy határoztál, hogy szeretett Fiadban, a mindenség Királyában megújítasz mindent. Add, hogy az egész teremtett világ megszabaduljon a bűn szolgaságától, Fölségednek hódoljon, és szüntelenül dicsőítsen téged.

Némileg érthető az “uralom” szótól való tartózkodás. Az emberiség történelmében elkövetett legszörnyűbb bűnök valamilyen módon kapcsolódnak az uralomhoz, a hatalomhoz. A hatalom azonban realitás, nélküle elképzelhetetlen az emberi társadalom. A hatalom önmagábam véve tökéletesség és az emberek javának megvalósítására irányul. Ugyanakkor a hatalom  kívánása gyökere lehet a Sátán legnagyobb kísértéseinek. Ennek azok vannak kitéve, akik a hatalom közelébe kerülnek, legyen az egyházi vagy világi hatalom. A megoldás azonban nem lehet az, hogy a hatalom létéről nem veszünk tudomást, a hatalom “komplexusát”  mintegy a tudatlanba száműzzük. A megoldást az lehet, hogy az igazi hatalmat, Jézus Krisztus királyságát állítjuk szemünk elé.

A hatalom, mint tökéletesség a jó, a közjó megvalósítására irányuló képesség, a teremtménynek az Isten hatalmában való részesedése a társadalom és az egyének javára. A demokráciák lényeges vonása a különböző hatalmi ágak szétválasztása. Van törvényhozói hatalom (parlament), kormányzói hatalom (kormány) és bírói hatalom. Isten mindhárom hatalommal rendelkezik a teremtett világ fölött. Törvényeit követi az élettelen világ, a növényvilág, az állatvilág. Erkölcsi törvénye az emberi lélekbe van írva, kinyilatkoztatásában törvényeket adott. Isten kormányozza a világot, gondviselése által a világ elkerülhetetlenül halad az általa kijelőlt cél felé. Isten az igazságos bíró, akinek itéletét senki sem kerüli el.

A földi király Isten “királyságában” részesül, személye mindhárom hatalmi ág központja. Kormányoz, de ugyanakkor ő a legfőbb törvényhozó és bíró is királyságában. Kormányzati tevékenységének fontos része országa, országa népének védelme az ellenséggel szemben, akár élete árán is. A királyi hatalom Istentől származását jelzi az a szertartás, amelyen a királyt felkenik, átadják neki hatalma jelvényeit. Ha azonban a jó megvalósítására irányuló hatalom elveszti ezt a vonatkozását, személyes céllá válik, akkor ez gonosz zsarnoksággá válhat. Ezzel bizony sűrűn lehet találkozni a történelemben, sőt ennek demokrácia által álcázott formái ma is létezhetnek.

A zsidó népnek története első szakaszában nem volt királya. A pogány népeknél látott királyság helyett Istent tekintették királyuknak, a népet vezérek, bírák kormányozták. A nép azonban egyre jobban érezte a király hiányát, annak a személynek hiányát, akinek kezében összpontosul a hatalom. Izrael második királya, Dávid volt az, aki a szövetség ládáját Jeruzsálembe, az új fővárosba vitette, ezzel is kifejezésre juttatva királyságának Istentől származását. Az izraeli (júdeai) királyság története azonban, Dávidtól kezdve, a hatalommal való visszaélés, a királyi ház bűneinek története is volt. A királyságnak végül a babiloni fogság vetett véget. Izrael azonban reményét a Dávid házából származó, eljövendő királyba, a Messiásba helyezte, aki Isten hatalmából, királyságából különlegesen, a földi királyokat messze meghaladó módon részesedik.

A világban valóban megjelent az a királyi hatalom, amely nem egyszerű, természetes részesedés Isten hatalmában. Ez a hatalom áthidalja az isteni és emberi hatalom közti végtelen szakadékot, Krisztus királysága egyszerre isteni és emberi hatalom. Ennek a hatalomnak a jogcíme nem az emberi születés által történő öröklés, hanem az Atyától való örök születés. A világban megjelent az a király, aki által a világ lett. A királyi cím az Újszövetségben csak a szenvedéstörténetben merül fel: Jézus Pilátusnak adott válaszában és a kereszt felíratán. Ezek ugyancsak a királyság jogcímére utalnak: a király életét adta országáért, országa polgáraiért. Ez a királyi hatalom azonban nem csak az eszkatologikus időkre szóló igéret, ez a hatalom minden időre és mindenre kiterjed, ez most is jelenlévő hatalom, amely az eszkatologikus időkben lesz mindenki számára nyilvánvalóvá. Ezt a hatalmat a hit ismeri fel.

Horváth Sándor O.P. (1884-1956, ő és Schütz Antal a 20. század két legnagyobb magyar teológusa) Krisztus királyságáról írt könyvének (nem mindig könnyű olvasmány) egyik fejezetében Jézus Krisztust, mint a világtörténelem középpontját mutatja be. Gondolatmenete az ünnep liturgiájának szentleckéjéből (Kol 12-20) indul ki. Ez Krisztust a teremtmények elsőszülöttjének nevezi és a teremtésben betöltött szerepéről ezt írja:

Ő a láthatatlan Isten képmása,
és minden teremtmény elsőszülöttje,
mert benne teremtetett minden az égben és a földön,
a láthatók és a láthatatlanok,
a trónusok és uralmak,
a fejedelemségek és hatalmasságok.
Minden őáltala és őérte teremtetett.

A “teremtmények elsőszülöttje” kifejezés utal arra, hogy a teremtés egyúttal a megtestesülés és a megváltás kerete is. A világegyetem azért fejlődött az ősrobbanástól kezdve, hogy benne a megtestesülés és a megváltás megtörténhessen. Az emberi történelem korszakai és fejlődése is ezt a célt szolgálják. A rosszat, a bűnt is csak azért engedi meg Isten, hogy Krisztus győzelme nyilvánvalóvá legyen. Napjaink történései is Őt szolgálják. A nélküle indított történelmi vállalkozások kudarcai is az Ő dicsőségét tanúsítják. Birodalmak, történelmi, társadalmi rendszerek fölvirágoznak, virulnak, majd erejüket vesztve átadják a helyüket a következőnek, de az állandó, a megmaradó csak Jézus Krisztus királysága lehet.

A másik szentírási hely, amelyre Horváth Sándor O.P. hivatkozik, ugyancsak az ünnep liturgiájából való: ez a Jelenések könyvének 4. és 5. fejezete. Ezek leírják, hogy a Trónon Ülő kezében lévő hétpecsétes könyvet senki sem képes felnyitni, a pecséteket csak a Bárány törheti fel, aki a történelem értelme. A történelem titkai, amelyek számunkra érthetetlennek, összefüggéstelennek, véletlennek vagy éppen vereségnek tűnnek, a történelem középpontjában, Jézus Krisztusban nyernek értelmet. A történelem látható, külső eseményei a királyság történelmének külső epizódjai, ezt a királyságot szolgálják.

Jézus Krisztusnak ezt a királyságát, ünneplik október vagy az egyházi év utolsó vasárnapján. Az ünnep prefációja Jézus Krisztus országát az “igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke” országának nevezi.