A katolikus dogma szerint az üdvözültek Istent színről színre látják, minden teremtett közvetítés nélkül. Isten az egyetlen lényeg és a három, lényegtől nem, csak egymástól különböző személy egysége. Isten színről színre látása tehát egyszerre jelenti az isteni lényeg és a csak egymástól különböző isteni személyek egyetlen megismerésben való látását.

Ez a látás gyökeresen különbözik attól a megismeréstől, amelyben a teremtett világ dolgait ismerjük. Megismerésünket általában jellemzi a megismerő értelem és a tárgy kettőssége. A megismerésben tulajdonképpen valamilyen egység jön létre a megismerő értelem és a tárgy között. Ez az egység az értelem ismeretében jön létre, ez köti össze a tárgyat és az értelemmel. Maga a megismerés a tárgy megismerése, az ismeret szerepe közvetítő, az értelem az ismeret által ismeri meg a tárgyat. Az ember ismerete a tárgyból kiinduló hatások alapján alakul ki, a megismerő értelem ezen hatásoktól jut el a szellemi ismeretig. A tárgyról való ismeret hasonlít a tárgyhoz, de nem azonos vele. Az ismeret tehát a megismerő és a megismert tárgy valamilyen egységének a „gyümölcse”, ez mintegy közvetítő a megismerő és a tárgy között. Alapvető követelmény az ismerettel szemben, hogy ennek igaznak kell lennie. A kijelentésben megfogalmazott ismeret igazsága azt jelenti, hogy a közvetítés valóságos, az állításban megegyezés van az ismeret és a tárgy között (veritas est adaequatio rei et intellectus).

Értelmünk az egyik szellemi képességünk (a másik szellemi képességünk az akarat). A képesség (potentia) és a ténylegesség (actus) a tomista filozófia legalapvetőbb fogalompárja. (Több régebbi bejegyzésben volt már ezekről szó, például itt.) A képesség és a ténylegesség arra az alapvető kettősségre utal, amely az egész (teremtett) létezést jellemzi. A képesség és ténylegessége közötti viszony a valamit befogadó és a befogadott valami közti viszony. Így például egy változás előtt az, ami megváltozik, képesség a változás utáni új állapot befogadására, az új állapot pedig a befogadott ténylegesség. A képesség tehát valami befogadására való képesség, a ténylegesség pedig az, amit befogadnak. A képesség létezése a nem létezés és a létezés között helyezkedik el a neki megfelelő ténylegességre nézve. Ez nem a semmi, de nem is a befogadott ténylegesség létezése. Míg a képesség értelmetlen a befogadandó ténylegesség nélkül, a ténylegesség nem szükségszerűen befogadott ténylegesség. A ténylegesség elsőbbséggel rendelkezik a képességhez viszonyítva, míg a ténylegességhez nem feltétlenül szükséges a képesség, a képesség értelmetlen a neki megfelelő ténylegesség nélkül. A ténylegesség a képesség tökéletessége, másrészt ezt a tökéletességet korlátozza a befogadó képesség, mert csak a befogadás körülményei, módja szerint megvalósuló tökéletességről lehet szó ¹. A ténylegességet sokszor nevezik formának is, utalva a ténylegességgel együtt járó meghatározottságra.

A teremtett létezést alapvetően jellemzi a képesség és ténylegesség kettőssége. A létezőben jelen vannak a különböző ténylegességek befogadására való képességek és ami ténylegesség, az is valamilyen képesség által befogadott ténylegesség. (A befogadásra való képesség önmagában soha sem eredményezi valamely ténylegesség befogadását, mert ehhez tőle különböző, ténylegesen létező megvalósító ok szükséges.) Isten esetében azonban nem beszélhetünk még megvalósításra váró képességekről vagy olyan ténylegességekről, amelyek valamely képesség által befogadott ténylegességek. Isten egyetlen, képességek és befogadás nélküli tiszta ténylegesség (actus purus). Azt is mondhatjuk Istenről, hogy ő a tiszta forma, azaz olyan forma, amely nem valamilyen, őt magába foglaló ontológiai egység része. A teremtett világban csak a formát valamilyen részként magába foglaló egységeket találunk. Ilyen egység a befogadó és a befogadott forma egysége. Erről van szó anyagi világunk létezői esetén: a befogadó ilyenkor anyagként viszonyul a befogadott formához. A tiszta szellemi, anyag nélküli teremtmények (angyalok) esetében viszont nem befogadott és befogadó egységéről van szó, hanem a forma és tőle különböző létezésének egységéről, mert még az anyag nélküli teremtett tiszta formák sem szükségképpen léteznek, létezésüket csak adományként birtokolják.

Értelmünknek mint szellemi képességnek a ténylegessége maga az ismeret. Az ismeret ténylegessége egyben a tárgy megismerésének ténylegessége is, a tényleges ismeret jelenléte tehát egyben a tárgy megismerését jelenti. Ellentétben az anyagi világ erősen korlátozott képességeivel, értelmünk képességileg minden lehet, amit megismerhetünk. A megismerendő tárgy (mint teremtmény) képességek és ténylegességek szövedéke. A megismerésben a tárgy valamely ténylegessége, formája értelmünk ténylegességévé, formájává válik. A létezésre, ténylegességre irányuló értelmünk ugyanis elsődlegesen csak a ténylegességeket, formákat képes befogadni, megismerni, az ezekhez tartozó képességek megismerése csak a ténylegességük alapján történik. Ezért lehetetlen az, hogy a formát birtokoló tárgy azonos legyen ismeretünkkel, ugyanis a tárgyat képességeivel együtt értelmünk nem képes befogadni, az értelmi befogadás mindig a forma befogadása, így tehát csak az ismeret és a tárgy hasonlóságáról van szó. Ha tehát megismerésünk tárgya valami olyan egység, ami a formán kívül mást is tartalmaz, értelmünk nem képes ezt közvetlenül megismerni, látni. Ilyen esetekben az értelem ismeretében a forma – bizonyos értelemben véve elszakadva a tárgytól – az értelem képessége által befogadott forma. Közvetlen ismeretre tehát csak olyan forma esetében van lehetőség, amely semmilyen ontológiai egységnek nem része. Az egyetlen ilyen forma azonban csak a tiszta ténylegesség, azaz maga az Isten. Így tehát arra az érdekes megállapításra jutottunk, hogy ha lehetséges egyáltalán a közvetlen megismerés, akkor ennek a tárgya csak Isten lehet (SCG III 51.).

Isten üdvözültek általi színről színre látása a hit titka. Ez azt jelenti, hogy nem létezik olyan filozófiai gondolatmenet, amelynek eredménye a színről színre látás tényének igazolása lenne. Amint láttuk a teremtett dolgok közvetlen megismerésével kapcsolatban az a probléma, hogy a teremtett dolgok összetettsége miatt ismeretünk a hasonlóság által csak közvetve éri el a tárgyat. Istennel mint megismerésünk tárgyával kapcsolatban ez a probléma nem áll fenn, mert Isten tiszta ténylegesség, tiszta forma. Ehelyett azonban szembekerülünk egy másik problémával, Isten és az őt megismerő teremtett értelem közötti végtelen távolsággal.

Aquinói Szent Tamás a témával foglalkozva a szem és az értelem látásának két feltételéről beszél: ehhez kell a látás képessége és ennek a képességnek az egyesülése a látottal (ST I q. 12, a 2.) Ha például egy követ látunk, akkor retinánkon, idegrendszerünkben kialakul egy kőhöz hasonló forma. Ez a forma ugyan hasonló a valóságos kőhöz, de a valóságos kő még sincs jelen külső és belső érzékszerveinkben. Ez a (fentieknek megfelelően) értelmi megismerésünkre is igaz, mert értelmünkben nem a kő, hanem csak ennek ismerete van jelen. A látás és a megismerés képessége (és ennek megfelelően a bennünk kialakult ismeret) nem azonos a látottal, a megismerttel, amint erről az előbbiekben szó volt. Istenben azonban egyszerűsége miatt a látás azonos azzal, amit lát, hiszen Isten azonos tulajdonságaival, tevékenységeivel. A teremtett szellemi létezőket Isten megajándékozta a szellemi életében való részesedéssel. A teremtett szellemi létezők életében a megismerés és a szeretet lényegükből eredő, de ettől különböző értelmük és akaratuk képességein keresztül valósul meg. Az értelem képességének elsődleges tárgya a teremtésnél fogva maga a teremtés és csak a teremtésen keresztül Isten. A természetfölötti rendben azonban a szellemi létezők fölemelődnek arra a szintre, amelyen Isten képességeiknek elsődleges, közvetlen tárgya is lehet. A megismerés természetes rendjében a megismerés fénye az isteni megismerésben való részesedés, de ez a fény a teremtésre irányul. A természetfölötti megismeréshez ez a fény nem elegendő, a természetfölötti rendben már az Isten belső, szentháromságos életében való részesedés szükséges. Megismerésünknek ahhoz a megismeréshez kell hasonlóvá válnia, amelyben Isten megismeri saját magát. Az ember számára ez a részesedés két szakaszban történik meg: először a megigazultaknál a megszentelő kegyelemben magszerűen, majd az üdvözülteknél a dicsőség fényében (lumen gloriae) teljesen kibontakozva. A megszentelő kegyelem és a dicsőség fénye által megismerésünk új erőt, fényt nyer azáltal, hogy új módon válunk hasonlóvá Istenhez. A megszentelő kegyelem és a dicsőség fénye Isten teremtett ajándékai, amelyek végül magának Istennek a közvetlen látására irányulnak.

Az emberben a szellemi értelemben vett látás képessége, a dicsőség fénye nem lehet azonos magával az emberrel. Ez különálló képességként mindvégig megmarad, de az Istenhez hasonulás miatt ez a képesség már magában hordozza Isten közvetlen látásának a lehetőségét, hiszen Istenben a látás ugyanaz mint a látott. Az ember esetében persze nem lehet arról beszélni, hogy az ember ugyanaz mint a látott, tehát a közvetlenül látott soha nem lesz azonos itt a látóval. Az új megismerő képesség, a közvetlen látásra való képesség tényleges látássá válásához Isten értelmünket valamilyen értelemben magával egyesítő cselekedetére van szükség.

Láttuk, hogy a megismerés tulajdonképpen mindig a megismerő értelem és a tárgy valamilyen egysége. A teremtmények esetében ennek az egységnek a „gyümölcse” a tárgy formájának értelemben történő befogadása által keletkezett hasonlóság, ismeret. Az ilyen ismeretben a forma és az őt befogadó képesség lényegi és szükséges egységet alkot, mert a forma valamilyen egységen kívül önálló létezésre képtelen forma. Itt tehát az értelem képessége általi befogadás szükségszerű, ebben tükröződik, hogy a forma az értelemen kívül is csak egy egység tőle különböző részeként létezhet. A teljesen önállóan, nem részként létező isteni forma esetében azonban nem beszélhetünk ilyen értelemben vett lényegileg szükséges befogadásáról. Itt a befogadás, egyesülés inkább csak járulékos, arra utal, hogy a forma Isten színről színre látásában egy adott személy értelmével egyesült forma, de nincs szó a befogadás által olyan jellegű korlátozásokról, amelyek arra utalnának, hogy ez a forma csak egy egység része. Ezért Istennek és embernek a színről színre látásban megvalósuló egysége nem olyan értelemben vett lényegi egység, mintha Istennek mint ténylegességnek, formának szüksége lenne valamilyen befogadásra, mert enélkül nem létezhetne önállóan. Erre az egységre is mint vonatkozásra érvényes az, ami minden Isten és teremtmény közti vonatkozásra érvényes: ez a vonatkozás a teremtmény részéről valóságos vonatkozás, Isten részéről azonban csak értelmünkben létező vonatkozásról van szó, Istennek ugyanis nem kell kilépnie önmagából azért, hogy a természetfölötti megismerésben az értelem közvetlen tárgyává váljon.

A színről színre látás szentháromságtani és krisztológiai vonatkozásairól majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó. (Ennek a témának még sokat kell érnie.)