Az ismeretelmélet egyik nagy kérdése az, hogy ismereteinknek van-e a megismerő alanytól függetlenül létező alapja. Meg lehet tehát kérdezni, hogy ismereteinket mennyiben formálja a megismerő alanyon kívül létező valóság. A kérdés magát a megismerő alanyt, ennek működését állítja megismerésünk középpontjába. Több régebbi bejegyzésben (itt és itt) beszéltünk arról, hogy ez problematikus lehet, ha csak nyelvi vagy formális szempontokat veszünk figyelembe, mert így az önreferencia, a regressus ad infinitum, a petitio principii, a circulus vitiosus valamilyen esetével kerülhetünk szembe. Érdekes megközelítése a problémának az úgynevezett retorziv következtetés (amelyről egy korábbi bejegyzésben volt szó). A retorzív következtetés segítségével például a megismerő alanyon kívüli valóság megismerhetetlenségét tagadó szkeptikus álláspontjában következetlenséget fedezhetünk fel. A szkeptikus a maga álláspontját hangoztatva önmagával kerül ellentétben, mert máris olyan állítást tett, amely a megismerő alanyon kívüli valóságról állít valamit: azt, hogy ez az alany számára megismerhetetlen. Arról is szó volt, hogy valójában ez az ellentmondás abból adódik, hogy a szkeptikus ezen kijelentése egy “nyelvi réteget” összemos ennek “metanyelvi rétegével”. Ezért az óvatos szkeptikus már azt mondhatja, hogy tapasztalata vagy meggyőződése szerint ismereteinknek nincs az alanyon kívüli valósággal kapcsolata. A “meggyőződés”, a “tapasztalat” szavak már utalhatnak a metanyelvi rétegre és ugyanakkor ezen szavak használata további “meta szintek” föltételezését is fölöslegessé tehetik, mert a tapasztalat, a meggyőződés (hit) fogalmak olyan közvetlenségre utalnak, amelyek esetében már nincs arra kényszer, hogy valamilyen közvetettségből adódó, további “meta szinteket” tételezzünk fel. Mindenesetre érdekes, ha megismerésünk és az alanytól független valóság kapcsolatát nem tagadjuk, hanem állítjuk, akkor a meta szintre való ugrásunk ezt a következetlenséget nem hordozza magában, csak azt lehet szemünkre vetni, hogy az ugrás nem indokolt.
A transzcendentális tomizmus a közvetettnek tekintett kategoriális ismereteink alapját a közvetlen megismerésnek tekintett transzcendentális reflexió által véli megtalálni. Az alábbiakban röviden ismertetendő megközelítés bizonyos értelemben véve hasonlít a transzcendentális reflexióhoz. Itt is az alany, az alany megismerése, az alany ismeretére való reflexióról van szó és ez a reflexió kiindulásként nem tartalmazza a tárgyi világ létezésének feltételezését sem. Lényeges különbség azonban az, hogy itt nem annyira a megismerés “előterének” és “hátterének” elemzéséről van szó, hanem a létezés kétségbevonhatatlan tapasztalatáról és a létező ebből eredő fogalmáról, követve Aquinói Szent Tamást, aki szerint a létező ismereteink elsődleges tárgya, a primum intelligibile. Az kétségbevonhatatlan, hogy a megismerő alany létezik és a benne lévő, általa birtokolt ismeret is létezik. A létezés tapasztalata az alapja a létező általános fogalmának (ens commune). A létező fogalma mindenre alkalmazható, ami létezik, ebből egyedül a nem-létező zárható ki. Míg egyéb fogalmaink valamilyen mozzanat elhagyása által keletkeznek (így például az ember fogalma nem tartalmazza szőke-hajúság vagy kék-szeműség jellemzőit, mert ebben az esetben a nem szőke hajjal és kék szemmel rendelkezőket nem tekintenénk embernek), addig az ens commune fogalma a létezés minden mozzanatára kiterjed. A fogalom másik érdekes tulajdonsága, hogy ennek köréből eleve nem zárhatók ki olyan dolgok sem, amelyek nem megismerő alanyként vagy az alany tudatának tartalmaiként, ismeretként léteznek. (Egy régebbi bejegyzés foglalkozott a létező fogalmának analóg voltával. A létanalógiára most mint a megismerésünkre való reflexió eredményére hivatkozunk.) Maga a létezés tapasztalata azonban elválaszthatatlan két alapelvtől. Ezek az alapelvek tulajdonképpen a létezés megismerhetőségére, értelmességére vonatkoznak. Az első ilyen alapelv a létezést választja el a nem-létezéstől. Negatív fogalmazásban ezt az elvet az ellentmondás elvének (principium contradictionis) szokták nevezni. Eszerint az ugyanolyan szempontból vett létezés nem lehet egyszerre nem-létezés is. Ítéleteinkre alkalmazva ez az elv azt mondja, hogy egyszerre, ugyanolyan szempontból nem állíthatunk valamit és ennek az ellenkezőjét. Az ellentmondás elve pozitív megfogalmazásban az azonosság elvét (principium identitatis) adja: ami létezik, az az, ami létezik. A második elv az elégséges alap, magyarázat elve (principium rationis sufficientis). Eszerint az alapelv szerint, ha egy létező nem hordja magában létének indokát, magyarázatát, akkor ez valamely más létezőben található meg. (A létezés fogalmát itt nem csak a szubsztanciális létezés értelmében használjuk. Létezőnek tekintünk például egy tulajdonságot, állapotot is.) Ezt az elvet szokták az elégséges okság elvének is nevezni. Ez az elv tulajdonképpen azt az általános emberi törekvést fejezi ki, amely a megismerésben soha nem elégszik meg az ismeretek egy adott állapotával, hanem igyekszik ennek mélyére hatolni, a jelenségek okait magyarázatát keresni. Ez az alapelv a mozgatója az ismeretek, a tudományok fejlődésének. Ez az elv biztosítja a megértés lehetőség szerinti határtalanságát, amelynek korlátot szabna az alapelv tagadása, mert ez lehetővé tenné azt, hogy a megfelelő magyarázat hiányát végleges álláspontként elfogadjuk, ebbe belenyugodjunk.
A létezéshez, a létezés megismerhetőségéhez, értelmességéhez kötődő fenti alapelvek nem vezethetők le, nem bizonyíthatók és tagadásuk sem vezet közvetlen logikai ellentmondásokhoz. Ezeknek következetes tagadása mégis lehetetlenné teszi az emberi ismeretet, az ismeretek fejlődését, a szellemi életet. A retorzív következtetésekkel kapcsolatban említett hatás mutatkozik meg tehát itt is: az alapelvek tagadása közvetlen logikai ellentmondáshoz nem vezet, mégis a következetes tagadásban a tagadó részéről “következetlenség” nyilvánul meg.
Fontos megjegyezés, hogy a fentiekben nem tételeztünk fel a megismerő alanytól, ismeretétől független, más létezőt. Ha azonban tovább vizsgáljuk ismereteink létrejöttét, fejlődését, körülményeit, akkor az elégséges magyarázat elvére támaszkodva fel kell tételeznünk, hogy ismereteinknek nem lehet elégséges magyarázata a megismerő alany önmagában, fel kell tételeznünk egy megismerőtől különböző valóságot is, mert enélkül ismereteink létezése, fejlődése megfelelő magyarázat nélkül maradna. A továbbiakban ennek a gondolatmenetnek a részleteivel nem foglalkozunk, csak röviden utalunk néhány olyan dologra, amelyek elégséges magyarázatául csak az szolgálhat, ha ismereteinket az alanytól különböző “tárgyi” valóság (is) alakítja. Ilyen annak az álláspontnak a megmagyarázhatatlansága, amely szerint az érzékelést “előzmények” nélkülinek tekintjük, de említhetnénk például a tévedésektől az igazság felé való haladást is. A fentiekben nem adtunk egy általános bizonyítást, levezetést arra, hogy ismereteink (egyik) oka a tőlünk függetlenül létező tárgyi valóság. Csak arra mutattunk rá, hogy megismerésünk, ismereteink elemzése, az ezekre való reflexió is megerősítik ezt a meggyőződésünket. Ha tehát ideiglenesen, metodikai szempontból be is zárjuk magunkat a csak alanyi létezés keretei közé, akkor is látszik az a kitörési pont, amely kinyitja ezt a zártságot azon valóság felé, amellyel érzékszerveink adataiból elindulva kerülünk kapcsolatba, amely tágabb mint az alanyi létezés, de ezt az alanyi létezést is magába foglalja. A transzcendentális tomizmus, ellentétben az “igazi” tomizmussal, nem érzi a csak alanyi létezést annyira zárt létezésnek. Ennek oka az, hogy a transzcendentális tomizmus valamilyen értelemben ezt tekinti az “igazi” létezésnek. A “transzcendens” jelző azonban bizonyos értelemben véve a fent vázolt útra is alkalmazható. Minthogy a létező, az ens commune fogalma minden létezőre vonatkozik, ez a fogalom mindent átjár, “transzcendentál”, azt lehet mondani, hogy ez meghaladja például az arisztotelészi értelemben vett kategóriákat. Ez a transzcendencia tehát a létező fogalmának a transzcendenciája, amely utal arra, hogy minden későbbi (igaz) ismeret homályosan már bennfoglaltatik a létező általános fogalmában, mert minden, amit megismerünk, létező, hiszen a nem-lét nem ismerhető meg.
A fentiekből nem következik, hogy ismereteink minden részletükben pontosan megfelelnek a tárgyi valóságnak, és hogy a tévedés ismereteinkből teljesen kizárható lenne. Az ismeretelméleti kritika feladata az, hogy rámutasson a tévedések lehetőségére és ezek kiküszöbölésére. Az emberi megismeréssel kapcsolatos kételyek újkori felmerülése kapcsolatban áll a természettudományok fejlődésével, amelynek következtében évezredeken keresztül igaznak elfogadott ismeretek tévesnek bizonyultak. A természettudományok fejlődése azt is magával hozta, hogy a mindennapi életünk méreteihez szokott érzékelésünk a távcsövek, mikroszkópok és egyéb műszerek megjelenésével kitágult és ez ismét hozzájárult ahhoz, hogy mindennapi tapasztalataink bizonyos értelembe kétségbe vonódjanak. Így az ismeretelmélet számára különösen fontos feladat a természettudományos megismerés vizsgálata.