A trienti zsinat több mint négy évszázaddal ezelőtt kijelentette, hogy az Eucharisztiában lényegileg van jelen „a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével”. Ugyanez a zsinat körülbelül tíz évvel később kijelentette, hogy a szentmisében Istennek „igazi és tulajdonképpeni” áldozatot mutatunk be. Minthogy a fenti kijelentések dogmák, a katolikus hittel aligha összeegyeztethető ezek tagadása. Mégis felmerül néha a „korszerűsítési igény”, amely ugyan nem közvetlenül tagadja a fenti dogmákat, mégis például az ökumené szempontjából kedvezőtlennek tekinti ezeket.
Valójában ez a két, egymást kiegészítő, egymást feltételező igazság adja meg az Eucharisztia „alapstruktúráját”, ezek nélkül az Eucharisztiáról szóló egyéb tanítások, teológiai fejtegetések, meglátások nincsenek megalapozva. Ez (és az ezt követő néhány) bejegyzés ezekkel a témákkal foglalkozik, a blogbejegyzés adta kereteken belül.
A trienti zsinat az Egyház hitét fogalmazta meg. A szentmise misztérium, a szentmisén résztvevők tudatában vannak annak, hogy természetes ésszel teljesen fel nem fogható misztériumon vesznek részt. Mégis a „fides quaerens intellectum”, a hitet megérteni akaró igyekezet próbálja megvilágítani a misztériumot, jóllehet tisztában van azzal, hogy ez az igyekezet teljes sikerre soha sem vezet. A vallástörténet tanúsága szerint az ember vallási törekvéseinek kezdettől fogva része áldozatok bemutatása. Az áldozat igazi jelentését és értelmét azonban Jézus Krisztus keresztáldozatában nyerte el. Minthogy a szentmise a keresztáldozat nélkül elképzelhetetlen, a keresztáldozattal kell először foglalkoznunk. A keresztáldozat teljességének megértésében segít, ha röviden megvizsgáljuk az áldozat vallástörténeti, emberi természetben gyökerező jelenségét.
Az áldozat a belső vallásos tudatnak, érzésnek külső kifejeződése, jele. A vallásos tudat, érzés lényege annak felismerése, hogy teremtmények vagyunk a bennünket körülvevő világgal együtt. Teljesen a Teremtőtől függünk, magunktól semmit sem birtoklunk. Ennek a felismerésnek az eredménye az imádás kötelessége. Az imádáshoz kapcsolódik a létünkért, az ajándékokért érzett hála. A függés elismerését követheti kérés is, amelyben javakat kérünk a hatalommal rendelkező Teremtőtől. Az elkövetett bűnökért való engesztelés, az ezek jóvátételére való igyekezet ugyancsak része a vallásosságnak. Az áldozat nem egyetlen kifejeződése a belső vallásos érzésnek, ez inkább a csúcspontja a kultusznak, a liturgiának. A vallásos emberben jelen van az a törekvés, hogy kapcsolatba lépjen a Teremtővel, hogy a fenti felismeréseket, érzéseket a Teremtő, mint személy felé kifejezze. Az ember azonban része az anyagvilágnak is, szellemi lelkének tartalmait az anyagi dolgokon keresztül (például művészi alkotások) fejezi ki. Ezek a kifejezési módok mélyen az emberi természetben gyökereznek, ezért az emberi természettől idegen lenne az, ha éppen a vallás területe képezne kivételt. Ugyanakkor a Teremtő alapvetően különbözik a teremtett világtól, transzcendens, egészen más értelemben személy mint a többi ember. Az ember azonban az anyagvilágból, a tér és idő kereteiből nem léphet ki, vallásos életének külső kifejeződései is ezekhez kötődnek. A Teremtőnek a teremtett világtól való gyökeres különbözőségét ezért úgy próbálja hangsúlyozni, hogy a vele való kapcsolat számára fenntartott dolgokat, tárgyakat, cselekedeteket, időtartamokat, tereket elkülönítettnek, a profántól különbözőnek, szentnek tekinti. Így alakul ki a kultusz, az a „liturgikus közeg”, amelyben a vallásosság külső kifejezése és az Istennel való kapcsolatba lépés törekvése megtalálja a helyét. Kialakulnak a szertartások, a liturgikus tárgyak és liturgikus ruhák használata, sőt ez a természeti gyökere a papságnak is. A pap az a személy, akinek hivatala különbözik az emberi társadalomban betöltött egyéb hivatalaktól, mert ez az Istennel való kapcsolatteremtésre, az áldozatbemutatásra irányul.
A „liturgikus közeget” jellemzi, hogy jeleket, szimbólumokat használ. Ennek oka az, hogy nem érzékelhető dolgokat próbál kifejezni érzékelhető dolgokkal, ez utóbbiak az előbbiekre utalnak, ezeknek a jelei. A jel és a jelzett közti hasonlóságot tekintve a skála egyik szélén a mesterséges jelek vannak. Tipikusan ilyen jel például a túristautat jelző kék csík vagy piros kereszt. Ebben az esetben a jelzett és a jel között semmilyen hasonlóság, benső rokonság nincs. A füst és a tűz közti összefüggés azonban nem mesterséges, mert a füst a tűz jele, a tűz a füst okozója. Egy jel annál tökéletesebb, minél inkább benső rokonságban van a jelzettet, minél inkább hasonlít ehhez. Az áldozatokban az imádás, a teljes önátadás, a hála, az engesztelés belső érzését valamilyen külső jellel, valamilyen áldozati tárgyon történő cselekedettel próbálják kifejezni. Az áldozati tárgy ki lesz vonva a mindennapi használatból, Istennek lesz szentelve. Az Istennek szenteltség jelzi az áldozatot bemutatók önfelajánlását. Ennek totalitását, visszavonhatatlanságát kifejezheti az áldozati tárgy elégetése, az áldozati állat megölése.
A fentiekben vázolt kultusz, liturgia az Isten felé irányuló, emberi természetben gyökerező törekvéseket tükrözi. Ez azonban az Isten és ember közötti kapcsolatnak csak az egyik oldala. Isten segítsége, beavatkozása nélkül a törekvés sikeres nem lehet, ezek az áldozatok, szertartások nem tudják megtörni Isten hallgatását, sőt a pogány áldozatok súlyos tévedéseket is tartalmaztak. Ezt a hallgatást Isten törte meg, amikor a „végső korszakban Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,2). A liturgia, az áldozat bemutatása ezáltal szabadul meg a pusztán emberi igyekezet tökéletlenségeitől, az ember esendő kapcsolatkeresését a mindenható Isten kezdeményezése váltja fel. Erről szól majd a következő bejegyzés.