Már több bejegyzésben volt szó az analógiáról, mint a teológiai megismerés nélkülözhetetlen eszközéről. A létezés analógiája a (tomista) metafizika központi fogalma. Most ismét az analógiával foglalkozunk. Az analógia fontos szerepet játszik a teológiában és a metafizikában, ez teszi lehetővé, hogy a tapasztalati világunktól végtelenül különböző Istenről tapasztalati világunk fogalmaival, az ezeket jelző szavakkal, emberi nyelven beszélhessünk. Az analógia ennek ellenére vitatott fogalom, jellegzetesen a katolikus teológia fogalma. A protestáns teológia általában véve idegenkedik az analógia fogalmától. Karl Barth, a múlt század talán legjelentősebb protestáns (református) teológusa ezt egyenesen az Antikrisztus találmányának tekintette. Az analógia fogalma a katolikus teológián (és filozófián) belül is viták tárgya. A kérdés az, hogy miben is jelölhetjük meg pontosabban az analógia, az analógiás megismerés lényegét.
Az “analógia” szó tulajdonképpen valamilyen hasonlóságra utal. A hasonlóság tapasztalata mindennapi tapasztalat. Tapasztalati világunk létezői hasonlítanak egymásra: egyik kutya hasonlít a másik kutyára, egyik macska hasonlít a másik macskára, egyik ember hasonlít a másik emberre. A Szentírás arról beszél, hogy Isten az embert saját hasonlatosságára teremtette: „Isten újra szólt: «Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá»” (Ter 1,27). A hasonlóság tehát egy olyan valami, ami átjárja az egész létezést, de éppen ezért különféle megnyilvánulási formái vannak. Nyilván nem ugyanolyan módon hasonlít az ember Istenhez, mint az egyik ember a másikhoz.
A hasonlóság fogalma egyrészt utal valamilyen közösre, ugyanakkor magában foglalja azt is, hogy különböző dolgok hasonlítanak egymásra. Teljes azonosság esetén nincs értelme hasonlóságról beszélni. Felmerül a kérdés, hogy a hasonlóság nem vezethető-e vissza valamilyen azonosságra. Ha például a geometriában hasonló háromszögekről beszélünk, akkor nyilván különböző háromszögekről van szó, mégis ezekben a különböző háromszögekben van valami azonos, ez az oldalak hosszúságainak az aránya. A „a két háromszög hasonló” mondat helyettesíthető azzal a mondattal is, hogy „a két háromszögben az oldalak arányai azonosak”. Ebben az esetben a geometriai értelemben vett hasonlóság visszavezethető valamilyen azonosságra. Ez az azonosság a háromszögek egyik mennyiséggel megadható tulajdonságának, az oldalaik arányainak, mint mennyiségeknek az azonossága. Az ilyen típusú hasonlóság tehát bizonyos értelemben valami azonosságára visszavezethető hasonlóság.
Ha két kutya vagy két ember hasonlóságáról beszélünk, akkor is találhatunk egy olyan mozzanatot, amelynek azonossága az alapja a hasonlóságnak. A két kutyában azonos a természet, az a kutya természet, amely őket kutyává teszi. Ugyanígy beszélhetünk arról, hogy az emberek azért hasonlóak egymáshoz, mert azonos a természetük, természetük az emberi természet. Az emberek különálló létezők, de azonos bennük a természet. Maga az ember nem azonos a természetével, mert ekkor csak egyetlen ember létezhetne. (A személy és az emberi természet közti viszonyról az előző, megtestesülésről szóló bejegyzésben is szó volt.) Az azonos természet adja meg a lehetőséget arra, hogy kijelentsük azt, hogy „Platón ember” és „Szókratész ember”. Az „ember” szó itt tehát egy azonosságra utal. A különböző emberek ugyan létezésükben különböznek, létezésük tartalmában azonban van egy olyan azonosság, amelyre az „ember” szó egyértelműen utal. Ezért mondjuk azt, hogy az „ember” szó Platónra és Szókratészre egyértelműen alkalmazható, Platón és Szókratész alapvető hasonlósága tehát természetük azonossága miatt van. (Témánk szempontjából most nincs jelentősége, mégis megemlítjük azt, hogy a különböző személyekben ez a közös emberi természet individualizálódik, olyan dolgokkal egészül ki, amelyek már nem részei az általános emberi természetnek, mert ezek a személyre jellemzőek.) Az „ember” szót tehát itt nem hasonló, analóg értelemben használjuk, hanem ez egyértelműen utal arra az emberi természetre, amely közös a különböző emberekben. A szavak ilyen használatát a skolasztikus terminológia az univocitas szóval jelölte. Isten transzcendenciája miatt nem lehet egyetlen teremtett dologra vonatkozó fogalmat, szót rá és a teremtett dologra egyértelműen használni. Ez a használat ugyanis feltételezne Istenben és a teremtményben valamilyen olyan mozzanatot, amely mindkettőben azonos. Ez a megjegyzés látszólagos egyszerűsége ellenére is fontos megjegyzés, mert egy nélkülözhetetlen szempontot ad a kinyilatkoztatás szavai, a Szentírás értelmezése számára. Megjegyezzük, hogy a Boldog John Duns Scotus-t követő skotista iskola magát a létezést egyértelműen tartja alkalmazhatónak Istenre és a teremtményekre. Ez az álláspont tagadja a létezés analógiáját, amelyről még később is lesz szó.
A teljesség kedvéért megemlítjük a szavak egyértelmű használatának az ellentétét, amikor a két szó hangzása, betűi csak véletlenül egyeznek meg, mindenféle jelentésbeli kapcsolat nélkül. A magyar nyelvben ilyen szó az „ár” szó, amely jelenti a termék árát, a víz árát, de a cipész „ár” nevű szerszámát is. A skolasztika az ilyen szóhasználatot az aequivocitas szóval jelöli. Isten megismerésével kapcsolatban a teljesen agnosztikus álláspontra helyezkedők szerint nyelvünk szavai Istenre csak ilyen értelemben használhatók.
Az egyértelmű és a teljesen eltérő értelmű használat mellett van azonban a szavaknak egy olyan használata is, amely mintegy a fenti két használat között helyezkedik el. A skolasztikus filozófia klasszikus példája erre az „egészséges” szó használata. Beszélhetünk egészséges emberről, egészséges életmódról, egészséges táplálkozásról. Ezekben az esetekben a szónak nyilvánvalóan különbözik a jelentése, mégis ez a különbség nem jelenti azt, hogy ezeknek a jelentéseknek semmi közük egymáshoz. A szavak ilyen használatát nevezzük analóg szóhasználatnak. A fenti példában beszélhetünk az „egészséges” szó elsődleges jelentéséről. Az „egészséges” szó elsődlegesen az embernek azt az állapotát jelenti, amely állapotban ő fizikailag jól van, nincsenek betegségei, nem fenyegetik betegségek. Az „életmód”, „táplálkozás” szavak esetében az „egészséges” jelző másodlagos, nem tulajdonképpeni jelentést kap. Ez a másodlagos jelentés arra utal, hogy az életmód, a táplálkozás oka annak, hogy az ember egészséges.
Minthogy a szavak egyértelmű használata Istennel kapcsolatban Isten transzcendenciája miatt lehetetlen, a többértelmű jelentés használata pedig kizárná azt, hogy Istenről valamilyen tényleges ismeret közöljünk emberi nyelven, marad az, hogy Istennel kapcsolatos állításainkban a szavakat analóg értelemben kell használnunk. A fenti példában és általában az ilyen típusú analógiákban, amelyeket a skolasztikusok analogia attributionis-nak, vagy analogia proportionis-nak neveznek, valamilyen vonatkozás állítható fel az analogia elsődleges alanya és a másodlagos alanyok között.
Az analogia proportionis azonban nem az egyetlen fajtája az analógiának. A költészetnek gyakran alkalmazott kifejező eszközei, a költői képek is a hasonlóságra épülnek. Ezek a képek néha addig elmennek, hogy a hasonlókat valamilyen módon azonosítják (metafora). Ez a beszédmód a hétköznapi beszédnek is része. Így beszélhetünk a hegy lábáról, az idő rohanásáról stb. A “hegy lába” kifejezés arra utal, hogy a hegyben van valamilyen viszony, amely hasonlít egy másik viszonyhoz, az embernek (állatnak) a lábához való viszonyához. Az ilyen analógiákban nem kereshetjük meg az analógia elsődleges alanyát, mert nem egyszerűen két dolog, hanem két viszony, arány hasonlóságáról van szó, és ezért nem lehet elsődleges vagy másodlagos alanyokat keresni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy úgy érezzük, a „láb” szót inkább az emberrel (álattal) kapcsolatban használjuk, a heggyel kapcsolatban ez inkább képként használatos. Az ilyen típusú analógiákat a skolasztikus terminológia analogia proportionialitatis-nak nevezi. A proportio latin szó arányosságot jelent. Az analogia proportionis esetében arról van szó, hogy magában a hasonló dolgokban, ezek között van valamilyen viszony, arányosság. Az analogia proportionalitatis esetében azonban két viszony, arány hasonlóságáról van szó.
A „hegy lába” metaforában a láb szó csak külsődlegesen jelöl valamit, a hegynek a szó szoros értelmében nincs lába. Ilyen értelmében lába csak az embernek, állatnak van. A sokszor csak külsődleges metafora filozófiai értelemben nem igazán érdekes, ezért ezt kizárhatjuk további vizsgálódásainkból. Van azonban olyan analógia is, amelyben mindkét viszonyban, arányosságban valóságos, belsőleg a dologhoz tartozó mozzanatra vonatkoznak a szavak. Ha például azt mondjuk, hogy az időjárás jó, a pizza jó, Péter jó, akkor a „jó” szó az időjárásnak, a pizzának, Péternek nem valamilyen képi értelemben jelöli meg valamely tulajdonságát, hanem a szó közvetlenül utal a belső, dologban lévő tulajdonságra. Az időjárás, a pizza és Péter esetében a jóság olyan tulajdonság, amelyben a különböző alanyok esetében is van valami hasonló, mégsem lehet azonosságról beszélni, mert másként jó az időjárás, másként jó a pizza és másként jó Péter. De arra sincs lehetőség, hogy a jónak valamilyen elsődleges jelentéséhez viszonyítsuk a különböző jóságokat. Arról van szó, hogy az időjárásról, a pizzáról és Péterről állítható egy olyan valami, amire a „jó” szó utal, és az időjárásnak, a pizzának, Péternek az ehhez való viszonya, ennek birtoklásának a módja hasonlít egymáshoz. Felmerül a kérdés, hogy a kétféle analógia (analogia proportionis és analogia proportionalitatis) összefügg-e egymással, és melyik az az analógia, amelyikre alapozódik az Istenről való beszéd lehetősége. A kérdés megválaszolása előtt azonban a létezés analógiájávalval, az analogia entis-szel foglalkozunk, mert ebből kiindulva beszélhetünk majd a hit analógiájáról.