A blogon sok bejegyzés foglalkozott az analógiával. Az analógia az egyértelműséggel áll szemben. A teológia nyelve az analógia, mert a teremtett és teremtetlen létező közötti végtelen távolság miatt az egyikről mondott állítás nem lehet egyértelműen alkalmazható a másikra (az ezzel foglalkozó régebbi bejegyzések közül kettő itt és itt található). Minthogy nekünk közvetlen tapasztalatunk a teremtett világról van, az ezek körében egyértelműen használt szavak nem alkalmazhatóak egyértelműen Istenre. A szavak fogalmakat jelölnek, így a szavakkal együtt beszélhetünk fogalmakról is. A fogalmak analóg vagy egyértelmű használatáról akkor van szó, amikor ezek ítéletek, illetve nekik megfelelő szavak állító vagy tagadó mondatok állítmányaként szerepelnek. Így egyértelműen állíthatjuk Péterről és Jánosról, hogy ők emberek, de csak analóg módon állíthatjuk, hogy Isten és Péter jók. Az analóg állításban az fejeződik ki, hogy van valamilyen hasonlóság Isten jósága és Péter jósága között. A hasonlóság tulajdonképpen „dialektikus” dolog: van benne valamilyen egység és különbözőség. Az állító ítélet az alanyt és az állítmány hozza összefüggésbe, valamilyen egységet jelent ki az alany és az állítmány között. Az egyértelmű állítások esetén ez az egység azt jelenti, hogy az alannyal olyan egységben van az állítmány, hogy ez az egység minden egyes alany esetében ugyanolyan, az alanyok különbözősége ezt az egységet nem befolyásolja. Így Péter ugyanúgy ember mint János. Hogy Péter emberségét megértsük, nincs szükségünk arra, hogy János emberségével is foglalkozzunk. Amikor azonban Istenről állítjuk, hogy jó, akkor ez a jóság csak hasonlít például Péter jóságához, ennek a jóságnak a megértésében már nem tekinthetünk el attól, hogy ki az alany, ki a jó.

Ugyancsak több bejegyzésben (legutóbb itt és itt) foglalkoztunk azzal, hogy az állításokban az analóg szó-, illetve fogalomhasználat nem szorítkozik egyedül csak az Istennel kapcsolatos állításokra. Vannak ennek olyan esetei is, amelyek teljesen a teremtett világon belül vannak. Parmenidész sokat emlegetett antinómiáinak föloldása elkerülhetetlenné teszik, hogy a létezést analóg értelemben állítsuk a különböző dolgokról. Így például, ha valami csak potenciálisan létezik, a létezése hasonló annak a létezéséhez, ami ténylegesen, aktuálisan létezik, de itt a hasonlóságnak az egysége nem fogható föl anélkül, hogy ne vennénk figyelembe a potenciális és aktuális létezés különbségét is.

Tehát az analóg állításban úgy van ott a hasonlóság egysége és a hasonlók különbsége, hogy ezektől nem tekinthetünk el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ellentmondás elvét félretéve úgy fogalmazzunk, hogy a hasonlók abban hasonlítanak, amiben különböznek, abban különböznek, amiben hasonlítanak. Az analóg fogalmak bizonyos értelemben véve homályos fogalmak. A hasonlóságot tekintve megvan az egység a fogalomban, ezért ez egy fogalomként állítható különböző alanyokról, így például a jóság Istenről és Péterről. Értelmünk azonban a hasonlóság egységét nem érzi olyan értelemben véve „megnyugtatónak”, hogy el tudna tekinteni a hasonlók különbségétől. Valójában az igazi analóg állításokban ez a homályosság teljesen soha sem számolható föl. Így nem fordulhat elő, hogy a későbbi megismerés ezt visszavezesse valamilyen azonosság jellegű egységre és valamilyen különbözőségre. A geometriában a hasonló háromszögek esetében nem ez a helyzet, mert itt a hasonló háromszögekben az oldalak aránya ugyanaz, az oldalak hossza pedig különböző. Tehát filozófiai értelemben véve két háromszög között nem igazi analógiáról van szó. Az analógiában fellelhető, kiküszöbölhetetlen homály utal a misztériumra, így még a teremtett létezés analógiája mögött is végső soron a teremtés misztériuma van.

Fölmerül a kérdés, hogy mi az a metafizikai mozzanat, amely lehetővé teszi az egyértelmű fogalomhasználatot, hol húzódik az a határ, amelyen túl már csak analóg fogalmak használhatók. Vannak, akik az analógiát alapvetően nyelvi kategóriának tartják. Szerintük a nyelvben tulajdonképpen mindig analóg értelemben használódnak a szavak, az egyértelműséget csak a kontextus figyelembevétele adja. Ezzel szemben a tomista filozófusok általában (kevés kivétellel) az analógia metafizikai valóságát hangsúlyozzák, tehát ez nemcsak egy nyelvi, (esetleg) logikai sajátosság, hanem az analógia által jelölt hasonlóság ott van a valóságban, amint az egyértelmű fogalmak esetében is jelen van az a metafizikai mozzanat, amely az egyértelműséget lehetővé teszi. Valóságos alapja van tehát az analógiának és az egyértelműségnek, és erre az alapra épül megismerésünkben az, hogy mikor van analógiáról és mikor egyértelműségről szó.

A fogalmakkal kapcsolatban két dologról beszélhetünk: a fogalom léttartalmáról (comprehensio) és terjedelméről (extensio) ¹. A fogalom léttartalma, jelentése a fogalomban lévő jegyek összessége, amelyek arra a dologra vonatkoznak, amelynek a fogalmáról van szó. Az ítélet tulajdonképpen ezekre a léttartalmakra vonatkozik, az állító ítélet szerint az alany léttartalmában jelen van az állítmány léttartalma, a tagadó ítélet szerint pedig ez nincs jelen. A fogalom terjedelme pedig azoknak a dolgoknak az összessége, amelyekről a fogalom állítható. Általában igaz az, hogy a léttartalom fordítottan arányos a terjedelemmel. A test fogalma léttartalom szempontjából szűkebb az élőlény fogalmánál, de kiterjedés szempontjából nagyobb, hiszen az élőlény is test. Mi teszi lehetővé azt, hogy egy fogalom léttartalma egyértelműen vonatkozzon a fogalom terjedelmében lévő különböző dolgokra, azaz a léttartalom szempontjából el lehessen tekinteni a különbözőségtől? A válasz tulajdonképpen egyszerű: a fogalom léttartalma semmilyen utalást nem tartalmaz arra az aktusra, amely a terjedelem alá tartozó dolgok egyedi létezésének az aktusa. Ez teszi lehetővé, hogy az egyedi létezéstől eltekintsünk és absztrakció által kialakíthassuk egyetemes, egyértelmű fogalmainkat.

Amikor azonban a létezés fogalmáról van szó, ez a létezés aktusára vonatkozik. A létezésen kívül azonban csak semmi van, tehát az egyedi dolgok létezése sem zárható ki abból a fogalomból, amely a létezés aktusára vonatkozik. A létezés fogalma terjedelmét tekintve a legtágabb fogalom, hiszen ebben a terjedelemben minden létező benne van. De itt már nem lehet minden további nélkül azt mondani, hogy a legnagyobb terjedelem feltétlenül együtt jár a legszűkebb léttartalommal (így biztosítva az egyértelműséget), hiszen minden tartalom, ami nem a semmi, létezik. A létezés fogalmához képest tehát az egyedi létezés nem tekinthető külsőnek, a létezés fogalma a létezés aktusára a teljes terjedelmében vonatkozik.

Az egyedi létezés esetleges létezés, erre nézve tulajdonképpen nincs tudomány, amelynek lényege az, hogy állításai szükségszerűek. A metafizika sem X vagy Y dolog létezésével foglalkozik, de megállapítja, hogy például az egyedi létezés ténye miatt is, a létezés fogalmának léttartalma kivételesen a legnagyobb terjedelem mellett sem tekinthető egyértelműen a legszegényebb léttartalmú fogalomnak. De ennek az az ára, hogy megszűnik az egyértelműség egysége, ennek helyét csak a hasonlóság egysége veszi át, mert a különbségek nem a fogalmon kívülről jönnek, hanem ezek is benne vannak a fogalomban.

Az egyedi létezők esetlegessége tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy a dolog mivolta, lényege nem foglalja magába a dolog létezését is, ez egy dolgon kívüli aktus, amelyhez a dolog lényege potenciaként viszonyul. Ezért az egyértelmű megismerés csúcsa a lényegek megismerése, ezen túl azonban, a metafizikában több tekintetben is megszűnik az egyértelműség és ennek helyét az analógia veszi át.