Az Egyház szertartásai között van hét olyan szertartás, amelyeknél a szertartás elvégzésének különleges hatása van. A szertartások célja általában Isten imádása, dicsérete, imádság Istenhez és a mi megszentelődésünk. Hét szertartás esetében a megszentelődés a szertartás helyes elvégzését szükségszerűen követi. Ez a hét szertartás, szentség krisztusi alapítású és ezekkel kapcsolatban az Egyház hitét fogalmazta meg a trienti zsinat híres „ex opere operato” kifejezése. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről (1128):

Ez az értelme az Egyház azon kijelentésének, [44] hogy a szentségek ex opere operato (“magából a ténybõl fakadóan, hogy a cselekmény megtörtént”), azaz Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt üdvözítő művének erejéből hatnak. Ebbõl következik: “a szentség nem a szentséget kiszolgáltató vagy fogadó ember igazságából, hanem Isten erejébõl valósul meg”. [45] Abból fakadóan, hogy egy szentséget az Egyház szándéka szerint ünnepelnek, Krisztus és az õ Lelkének ereje működik benne és általa a kiszolgáltató személyes szentségétől függetlenül. Mindazonáltal a szentség gyümölcsei a fogadó fölkészültségétől is függenek.

Az ember megszentelődése csak Isten műve lehet, ezt önmagában semmilyen emberi cselekedet nem okozhatja. Az is nyilvánvaló, hogy megszentelődésünk Jézus Krisztus megváltó szenvedésének és halálának a gyümölcse. A Summa harmadik részének 48. kérdése foglalkozik azzal, hogy Krisztus szenvedése hogyan okozza üdvösségünket. (Ennek a kérdésnek a fordítása itt található meg.) A szentségi szertartások azonban Krisztus két eljövetele közti idő szertartásai, ezért a hit valamilyen szintű megértésére törekvő teológia joggal teszi föl a kérdést, hogy hogyan kapcsolódnak a most kiszolgáltatott szentségek Isten megszentelő cselekedetéhez, Jézus Krisztus üdvözítő szenvedéséhez. Találhat-e a hívő értelem ezek között olyan összefüggés, amelyben megmarad az isteni cselekvés elsősége, de mégis jelen van az emberi cselekedet is ¹. A tomista teológia állítja ilyen összefüggés lehetőségét, és ezt a lehetőséget az Arisztotelész által még teljes egészében nem kidolgozott eszköz-okság fogalmával világítja meg. Eszköz-okról (causa instrumentalis) akkor van szó, amikor egy fő ok (causa principalis) hatását valamilyen eszköz igénybevételével fejti ki ². Ilyen fő ok vagyok most, amikor ezt a bejegyzést írom, az eszköz-ok pedig a számítógép, amelyen begépelem a bejegyzés szövegét. A számítógép persze egy bonyolult eszköz-ok, különleges bonyolultságát az adja, hogy itt az eszköz mögött egy bonyolult technológia van. Ennél egyszerűbb eszköz a ceruza, amivel írok, vagy a szobrász vésője és kalapácsa. Az eszköz használata által kifejtett hatásnak tehát két oka van: a fő ok, az eszköz használója és az eszköz mint eszköz-ok. Az eszköz ebben az okságban alárendelt szerepet játszik, de ez mégis tényleges oknak tekinthető, mert az adott hatás létrejöttében szerepe van. Az eszköz-ok nem rendelkezik semmilyen önálló erővel a hatás létrehozásához, erejét a fő októl kapja és a fő ok adja azt a meghatározottságot is, amely következtében az eszköz-ok éppen ennek a hatásnak az elérésére irányul. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy az eszköz-ok részesedik a fő ok erejéből.

A eszköz-okság különleges esetével találkozunk, amikor Isten mint fő ok teremtményeket használ természetfölötti hatásának kifejtésében. Különleges szerepe van itt az embernek mint eszköz-oknak. Az „eszköz” szó mindennapi, megszokott jelentésében nem jelenti azt, hogy ilyenként szellemi lélekkel, értelemmel és szabad akarattal rendelkező teremtményeket használnak. Sőt egy ember eszközként használata valamely más ember által kifejezetten rossz dolog. Ez azért van így, mert a szabad akarat olyan képessége az embernek, amely éppen a külső befolyással, külső kényszerítéssel áll szemben. A teremtő Isten esetében azonban már nem lehet erről szó, mert ő nem külsőleg hat teremtményeire. A fő ok az eszköz-okot mindig az eszköz-ok természetének megfelelően használja. A bejegyzés írásakor a számítógépet számítógépként és nem ceruzaként használom. Egy ember nem tud egy másik embert természetének megfelelően eszközként használni, mert ilyenkor éppen a szabad akarat szűnne meg. Isten, a teremtő azonban használhatja értelmes teremtményeit eszközként, saját természetüknek megfelelően és ezáltal ezekben nem szűnik meg a szabad akarat.

Amint egy régebbi bejegyzésben láttuk, a Szentírás emberi szerzői Istennek, a fő szerzőnek eszköz-okai, úgy, hogy ezáltal a szent szerzők szabad akarata, írói készségei stb. nem szűnnek meg, hanem éppen fölemelődnek, Isten szerző-társai lesznek, valódi, emberi szerzőségük elvesztése nélkül. Aquinói Szent Tamás követve a görög atyákat, Szent Atanázt, Alexandriai Szent Cirillt, Damaszkuszi Szent Jánost ³, Jézus Krisztus emberségét istensége eszközének tekinti. Itt azonban a fő ok és az eszköz-ok közti kapcsolat a legbensőségesebb, hiszen az istenség és az emberség egysége a személyben valósul meg. Így ír erről Szent Tamás:

…kétféle megvalósító ok van: fő megvalósító ok és eszközként megvalósító ok. Az ember üdvösségének fő megvalósító oka Isten. Krisztus embersége az istenség eszköze, amint erről az előzőekben volt szó [q. 43 a. 2]. Ebből azonban következik, hogy Krisztus minden cselekedete és szenvedése eszköz okként, az istenség erejében valósítja meg üdvösségünket. Ennek megfelelően, Krisztus szenvedése megvalósító okként okozza az ember üdvösségét.

Tehát Jézus Krisztus embersége, emberi cselekedetei, szenvedése, halála, sőt föltámadása is eszköz-oka üdvösségünknek. Nyilvánvaló azonban, hogy Jézus Krisztus tevékenysége nem fejeződött be földi életével, amint erre Szent Pál zsidóknak írt levele is utal: „Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely az igazinak csak jelképe, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk” (Zsid 9, 24). A szentségek tehát erejüket, hatásukat Istentől mint fő októl, így a szentháromsági tulajdonításuk alapján a Szentlélektől nyerik. A fő okkal a személy egységében eszköz-ok Jézus Krisztus emberi természete, emberi tettei, megváltó szenvedése és halála. A szentségi szertartások pedig távolabbi eszköz-okok. Szent Tamás tömören fejezi ki ezt a viszonyt: „A kegyelem fő létrehozó oka maga az Isten, amelyhez Krisztus embersége mint vele összekötött eszköz viszonyul, a szentség pedig mint ettől elválasztott eszköz. Ezért az üdvöt hozó erő Krisztus istenségéből származik az ő emberségén keresztül magában a szentségekben” (ST III q. 62 a.5). Szent Tamás természetből vett példát is hoz az összekötött és elválasztott eszköz-okra: az ember mint fő cselekvő vele összekötött eszközként használja a kezét és elválasztott eszközként a szerszámot.

A fentiekben vázolt eszköz-okság segít megvilágítani a hittitkot, a szentségek „ex opere operato” hatását. Az üdvösséget, a kegyelmet csak Isten okozhatja fő okként. De ez a fő okság Jézus Krisztusnak az istenséggel a személy egységében lévő szent embersége mint eszköz-ok által valósul meg. A szentségek fő kiszolgáltatója ezért az Atya jobbján ülő Jézus Krisztus, akinek a személyében járnak el itt a földön a szentségeket a szentségi szertartásban kiszolgáló emberek.

A szentségek „ex opere operato” hatását Boldog Duns Scotus János nem így fogta fel. Szerinte semmilyen emberi cselekedetnek nem lehet természetfölötti hatása, ezért a szentségek csak olyan fölkészültséget okoznak, amelyet ugyan nem belső szükségszerűség, hanem az isteni rendelésből fakadó szükségszerűség alapján követ a szentségi hatás. Ez a teológiai elmélet megfelel a szentségek „ex opere  operato” hatásának, de ezt bizonyos értelemben véve elszakítja a szentség szertartásától, ehhez képest külsődlegessé teszi. A szentség és hatása közötti valamilyen „morális” kapcsolat van  azáltal, hogy a közvetlen isteni rendelkezés ezeket összerendeli. A reformáció azonban már csak jeleket lát a szentségekben elszakítva az oksági hatástól.

A szentségek összekötik az üdvtörténetben a múltat, a jelen pillanatot és a jövőt, az ember üdvösségét. Jézus Krisztus megváltó szenvedése, halála és föltámadása nemcsak a múltban megtörtént eseményként lesz jelenvalóvá a szentségben, hanem ennek megváltó hatásában. Az Isten és az ember közti egyetlen közvetítő, Jézus Krisztus most a fő kiszolgáltatója a szentségnek, amelyek az ember üdvösségére, a jövőre irányulnak. Ezért nem teljes Odo Casel elmélete, amely csak az üdvtörténeti esemény liturgiában való jelenlétére koncentrál, nem fordítva figyelmet a szentségi hatásra.