A kereszténységben bizonyos irodalmi műveknek, könyveknek kiemelt helyük van. A keresztény irodalom óriási, egyházatyák, szentek, nagy teológusok, pápák, püspökök, papok sok könyvet írtak, köztük igen sok kiváló alkotás van. Mégis van 73 (vagy 72, ha Jeremiás Siralmait Jeremiás könyve részének tekintjük) olyan könyv, amelynek helyzete egészen különleges: a katolikus hit szerint ezeknek a szerzője maga az Isten, a szentháromsági tulajdonítás alapján maga a Szentlélek. Ezek a Szentírás könyvei. Míg a legkiválóbb emberi alkotások is tartalmazhatnak tévedéseket, hibákat, a Szentírás könyvei esetében ez az isteni szerzőség miatt ki van zárva. A Szentírás kiváltságos helyzetét mutatja az is, hogy míg a Katolikus Egyház dogmái Isten kegyelmi ajándéka (karizma) miatt tévedhetetlenek, ezeket mégsem tekintjük Isten által megfogalmazott szövegeknek.

Ebben és az egyik következő bejegyzésben a Szentírásnak erről a kiváltságos helyzetéről lesz szó. A bejegyzésekben támaszkodunk Lawrence Feingold nem régen megjelent, kitűnő alapvető hittan (theologia fundamentalis) tankönyvére, amelyet azonban nemcsak a teológia tanulói forgathatnak haszonnal ¹.

A Szentírás könyvei kiváltságos helyzetüket annak köszönhetik, hogy ezek Isten sugallatára, Isten sugalmazásának (inspiratio) hatása alatt születtek. A sugalmazás Isten tevékenysége az emberben. Isteni tevékenységgel az emberben a természetes rendben is találkozunk. Isten egyetemesen, elsődleges okként mozgatja a teremtményeket, akik másodlagos okként működnek. A teremtett világban található oksági hatásoknak két oka van egyszerre: Isten is valódi ok és a teremtmény is valódi ok. A tomista álláspont szerint azonban nem két egyenlő okról van szó: Isten elsődleges értelemben vett ok, a teremtmény pedig csak másodlagos értelemben. Mindezek ellenére az isteni okság nem jelenti a teremtményi okság valamilyen elnyomását, a teremtmény saját természete szerint ok, így az ember saját értelmes természete, szabad akarata szerint ok. A természetfölötti rendben az aktuális kegyelem kizárólagos oka Isten. Ez a kegyelem azonban az ember képességével egységet alkotva oka az ember üdvösségre irányuló cselekedeteinek. Itt tehát már két okságról van szó: a kegyelem fölemeli az ember cselekedetét arra, hogy a cselekedet az üdvösség felé irányuljon, de az ember továbbra is oka marad cselekedetének. A sugalmazásban is Isten okként működik a kiválasztott szent szerzőben. Ennek az okságnak a hatására íródnak a Szentírás könyvei. A Szentírás könyveinek is két szerzője van Isten és az ember, de ez a két szerzőség nem egyenrangú: Isten az elsődleges értelemben vett szerző (auctor principalis). Isten és a szent szerző viszonyának megvilágítása a fő ok (causa principalis) és az eszköz ok (causa instrumentalis) közti viszony szolgál. A szobrász az elkészülő szoborra saját gondolatait, kezének hatását eszközök, például véső és kalapács segítségével viszi át, ezek mintegy közvetítik a szobrász gondolatait, majd kezének mozdulatait a szobor felé. Azt mondjuk, hogy a szobrász a szobor fő oka, a véső és kalapács pedig az eszköz okok. A szentíró is eszköz Isten főoksága szempontjából, de ahogyan a szobrász eszközeit ezek természetének, jellegzetességeiknek megfelelően használja, azaz nem használja például a kalapácsot vésőként, vagy a vésőt kalapácsként; úgy Isten is a szent szerző emberi személyét is saját természetének, azaz értelmes voltának, szabad akaratának, személyes tulajdonságainak megfelelően használja. Mint említettük, Isten mint elsődleges ok sohasem nyomja el a tőle függő teremtményi okságot, hanem inkább a tőle függő ok okságának a lehetővé tételéről, felemeléséről van szó. Az isteni fő oksággal még csak az sem jár feltétlenül (sőt általában) együtt, hogy a szentíró tudatában van annak, hogy ő most sugalmazás hatása alatt van.

A sugalmazás egy könyv megírására irányul. Ez mindazon szellemi tevékenységekre kiterjed, amire egy könyv megírásához szükség van. Hagyományosan az isteni okságnak három mozzanatát szokták említeni. (1) Isten megvilágosítja az író elméjét a leírandó tartalommal kapcsolatban. Ez jelenthet az írónak adott közvetlen kinyilatkoztatást is, de ez nem feltétlenül mindig így van, mert ez lehet a másoktól kapott dolgokkal kapcsolatos helyes álláspont, ítélet is. (2) Írásra mozdítja a szerző akaratát. (3) Végigkíséri az írói tevékenységet. Ez kiterjed az egész könyvre és az írás minden részletére, például a szerkezet megválasztására, a megfogalmazásra, minden egyes szóra. Míg a csak emberi szerzők írásai tartalmazhatnak tévedéseket, a Szentírás esetében az írói tevékenység mögött lévő isteni okság biztosítja azt, hogy a Szentírás tévedhetetlen. Így mondhatjuk, hogy Isten az elsődleges, a fő szerzője a Szentírás könyveinek. XIII. Leó pápa Szentírással foglalkozó Providentissimus Deus enciklikája ezzel kapcsolatban Nagy Szent Gergely pápát idézi: „A legfölöslegesebb dolog kutatni, hogy ki írta ezeket a műveket – mi hűségesen hisszük, hogy a Szentlélek a szerzője ezeknek a könyveknek. Az írta ezeket, aki diktálta az írást; az írta, aki sugallta a végrehajtást”.

A „diktálás” szót azonban analóg értelemben kell venni. Ez jelenti azt, hogy a könyv tartalma, beleértve a megfogalmazást, az egyes szavak kiválasztását is, Istentől származik. Isten fő szerzősége mellett, eszközként szerző a könyv emberi írója. Az ember értelmes természete, szabad akaratának használata szerint eszköz. Tehát a diktálást nem úgy kell elképzelni, hogy a szent szerző Isten hangját fizikailag hallva, esetleg kényszerítve van az írásra. (A látomások, és a közvetlen isteni felszólítás tapasztalata persze egyes esetekben jelen lehet, de ez nem szükségszerű kísérője a sugalmazásnak.) Így teljes joggal állíthatjuk, hogy ahogyan például Jókai Mór szerzője egy könyvének, úgy szerzője az evangelista evangéliumának. A többlet nem az ilyen értelemben vett szerzőség csonkításában, hanem éppen ennek felemelésében van, amelynek következtében a szent szerző könyve nem tartalmazhat tévedést.

A fentiekből következik, hogy a szent szerző ugyanazzal a „kelléktárral” rendelkezett, mint bármely író. Tehát egy adott nyelven írt, írása tükrözi, hogy mennyire volt ennek a nyelvnek birtokában, mennyire volt vagy nem volt művésze ezen nyelv használatának. Az írásban szerepet játszott korának műveltsége, ismeretei a világról. Ugyancsak használhatta a környezetében létező irodalmi műfajokat, ezek szerint szerkeszthette írását, ezeknek a kifejezésmódjait használhatta. Mindezek azonban nem az isteni szerzőséggel szemben érvényesültek, hanem ezek éppen az Ő által használt eszköz tulajdonságai voltak. A szerzőséggel kapcsolatban van azonban egy lényeges különbség is. Az egyes szent szerzők csak egy vagy néhány szentírási könyvnek szerzői, Isten azonban a teljes Szentírásnak, minden egyes szentírási könyvnek a szerzője. A Szentírás értelmezésével kapcsolatban ennek fontos következménye az, hogy a hit szerinti és a teológiai értelmezés szempontjából nem lehet csak az egyes könyvekkel elszigetelten foglalkozni, hanem az értelmezést a teljes Szentírás horizontján kell elvégezni, figyelembe véve az Egyház hagyományát, a Tanítóhivatalt is.

A Szentírással az Egyháznak sok tanítóhivatali megnyilatkozása foglalkozott. Kézenfekvő kérdés például az, hogy milyen könyvekből áll egyáltalán a Szentírás. Maga a Szentírás erre kérdésre nem ad választ. A könyvek jegyzékét, a kánont a Szenthagyomány közvetítette a későbbi korok számára. A kánont dogmaként (Denzinger 1501-1504)  végül a Trienti Zsinat fogalmazta meg, de a teljes jegyzéket már megtaláljuk negyedik századi afrikai zsinatok anyagai között is, sőt ebből részek már a második századból ránk maradtak.

A sugalmazással kapcsolatban felmerültek olyan elképzelések, hogy a nem közvetlenül a hitre és erkölcsre vonatkozó tartalmakat nem kell sugalmazottnak tekinteni, ezek mintegy mellékesen vannak a szövegben (obiter dicta), itt csak emberi szerzőségről van szó. Többen ilyen módon akarták megoldani azokat a problémákat, amelyek a természettudományos és történelmi kutatások következtében merültek föl a Szentírás igazmondásával kapcsolatban. Az 1. Vatikáni Zsinat azonban dogmaként mondta ki, hogy a Szentírás minden könyve, minden részével együtt sugalmazott (Denzinger 3028). Ebből az is következik, hogy ha esetleg a szentírási könyv teljes szövegét nem egyetlen szerző írta, akkor az egyes részek szerzői is a sugalmazás hatása alatt írtak. Erről van szó például a Szentírás első öt könyve, a Pentateuchus esetében is, ahol ezekbe a könyvekbe Mózes után is kerültek szövegek. A Pápai Biblikus Bizottság határozata (Denzinger, 3397) értelmében ez úgy lehetséges, hogy ezzel együtt megmarad Mózes lényegi szerzősége és a Pentateuchus épsége. A következő bejegyzésben a Szentírás isteni szerzőségéből következő tévedhetetlenségével foglalkozunk.