Az ortodoxia és a katolikus teológia között három nagy eltérést szoktak megjelölni. Az első ezek közül a pápa primátusának értelmezésére vonatkozik.  A Szentlélek Atyától és Fiútól származásának katolikus tanítása azért is fájdalmas az ortodoxia számára, mert a “latinok” az erre vonatkozó kijelentést beiktatták a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásban. A harmadik, talán leglényegesebb eltérés a palamizmussal kapcsolatos. A palamizmus a bizánci egyházban a 14. században lezajlott hészükhaszta viták folyamán kristályosodott ki. A viták Palamasz Gergely és Barlaam kalábriai szerzetes vitájával kezdődtek. A vita témája eredetileg Isten megismerhetősége volt, valójában azonban két bizánci kulturális és teológiai irányzat ütközött egymással. Az egyik irányzatot a görög filozófiát (elsősorban Platónt) értékelő humanisták képviselték, a másik irányzat pedig az ezt elvető, az ortodox egyház misztikus hagyományaira hivatkozó szerzetesi teológia volt. A viták a szerzetesi teológia teljes győzelmével végződtek. Az ortodox teológus Meyendorff találóan jegyzi meg ¹:

A görög nyelvű és kultúrájú Bizánc olyan elutasító módon viszonyult a görög filozófiához, amilyet a Nyugat soha sem ismert. A bizánci egyház épp annak a korszaknak az előestéjén tagadta meg ünnepélyesen a görög bölcselet és a kereszténység közötti új szintézist, s kötelezte el magát egyedül a patrisztikus korban elért szintézis mellett, amikor is a Nyugat majd a régiek filozófiája mellett kötelezi el magát és belép a skolasztika nagy korszakába. Ezzel átengedte a Nyugatnak azt a feladatot, hogy nála sokkal inkább “göröggé” váljon. A teológia jövője s a Kelet és Nyugat közti kapcsolat szempontjából ez a választás hatalmas jelentőséggel bír.

Az idézet jól írja le azt, ami történt. Kiegészítésként csak annyit lehet ehhez hozzáfűzni, hogy nem a kereszténység, a nyugati teológia vált “göröggé”, hanem a skolasztika szintézisében a “görögség” vált kereszténnyé.

Visszatérve a vitához, Barlaam tagadta Isten közvetlen megismerésének, megtapasztalásának a lehetőségét a földi életben. Legfontosabb érve Isten teremtmények megismerési lehetőségeit felülmúló transzcendenciája volt. Azokat a szerzeteseket, akik azt állították, hogy gyakorlataik révén közvetlenül megtapasztalják azt az isteni, teremtetlen fényt, amely Jézusból sugárzott a Tábor hegyén, eretnekeknek nevezte. Palamasz Gergely a szerzetesek védelmére kelt. Szerinte Isten közvetlen megismerése, megtapasztalása már a földi életben is lehetséges. Isten közvetlen megtapasztalása és Isten transzcendenciája közti “feszültséget” az által vélte feloldhatónak, hogy különbséget tett az abszolút transzcendens isteni lényeg és az ember által megtapasztalható isteni energiák között. Szerinte ez a különbség nem teremtett értelmünk korlátainak a következménye, hanem valós különbség Istenben. Isten energiáinak tulajdonképpen Istennek a világban és az üdvrendben való működését, tevékenységét tekinthetjük, sőt mindent, ami általunk Istenből megismerhető. Ezekkel az energiákkal egyesülve történik meg az ember átistenülése, a teózisz.

A többször fellángoló vita lezárásaként a néha egyetemesnek is tekintett, 1351-ben tartott konstantinápolyi zsinat mintegy dogmaként mondta ki, hogy különbség van az isteni lényeg és az isteni energia (vagy energiák között). Ehhez még hozzátette azt is, hogy ezek az energiák teremtetlenek. Az ember ugyan soha nem részesedhetik az isteni lényegben, de részesedhetik az isteni energiákban, már földi életében is. Röviden azt mondhatjuk, hogy Palamasz Gergely az Isten transzcendenciája és immanenciája (a világban, az üdvrendben való jelenléte)  közti feszültséget azáltal vélte feloldhatónak, hogy kijelölt egy területet a transzcendencia számára és hasonlóan egy másik területet az immanencia számára. A transzcendencia az isteni lényeggel, az immanencia pedig az isteni energiákkal kapcsolatban érvényesül. Ennek a megoldásnak azonban egyrészt az az ára, hogy Isten egyszerűsége, oszthatatlansága kétségessé válik. Másrészt pedig elmosódhat a különbség Isten működése és ennek a teremtett világban lévő eredményei között, a teremtetlen kegyelem (maga a szentháromságos Isten) és a teremtett kegyelem között. A kegyelem egyrészt Isten szabad cselekedete (teremtetlen kegyelem), másrészt pedig ennek hatása az emberi lélekben (teremtett kegyelem).

Mielőtt még részletesebben tárgyalnánk a palamizmus témáját (a következő bejegyzésekben), röviden a Nyugat álláspontjáról lesz szó. Kezdettől fogva oszthatatlannak, teljesen egyszerűnek tekintették az egyetlen Istent, akiben semmilyen megosztás nem létezik. Ez a meggyőződés dogmákban is kifejezésre jut: a IV. Lateráni Zsinat (1215) Istent teljesen egyszerűnek (omnino simplex) mondja. Ugyanezt a kifejezést ismétli meg az I. Vatikáni Zsinat (1870). Ezekkel a dogmákkal összhangban van Isten egyszerűségének metafizikai felfogása. A katolikus álláspont szerint Istenben csak három valóságos különbség van. Ezek az Atya és a Fiú, az Atya és a Szentlélek, a Fiú és a Szentlélek közti különbségek. Ezek a különbségek nem osztják meg Istent, mert ezek nem az isteni természetben létező különbségek. A szentháromsági személyek teljesen azonosak az isteni természettel, ettől semmiben sem különböznek, a személyek csak egymás között különböznek. Palamasz Gergely a fenti három különbség mellet még egy negyedik különbséget is állít Istenről: a lényeg és az energiák különbségét. Így tehát a palamizmus nem tekinthető az elfogadható teológiai megközelítések egyikének. Palamasz Gergely (és a 14. századi konstantinápolyi zsinatok) állításaival nem látszik összeegyeztethetőnek  a két katolikus egyetemes zsinat által Istenről állított teljes egyszerűség. Vannak egyébként olyan vélemények is, amelyek szerint Palamasz Gergely nem állította az isteni lényeg és energiák közötti valóságos különbséget, de ezek a vélemények vitathatók.

Palamasz Gergely szerint az ember már a földi életben is közvetlenül láthatja, megtapasztalhatja Istent. Ennek a tapasztalatnak az alapja az isteni energia. Ugyanakkor szerinte az isteni lényeg megtapasztalhatatlan még az üdvözültek számára is. Ez a nézet ismét ütközik egy katolikus dogmával. A katolikus dogma szerint az üdvözültek közvetlenül látják az isteni lényeget (visio Dei beatifica). Többek között utal erre a firenzei zsinat is 1439-ben. A firenzei-ferrarai zsinat úniós zsinat volt, ezen létrejött a katolikus és a bizánci egyház közti únió, amely azonban a gyakorlatban teljesen soha sem valósult meg.

A katolikus és ortodox álláspont, a katolikus és ortodox teológia között tehát van egy olyan különbség, amelynek ökumenikus szempontokból való “szőnyeg alá söprése” semmiképpen sem lenne jó. Világosan fel kell tárni a különbségeket és ezzel párhuzamos rá lehet mutatni arra is, hogy a palamista megközelítés valós teológiai (és filozófiai) problémákra adott, nem teljesen kiérett és a probléma teljes mélységét el nem érő válasz. Az interneten található egy terjedelmes, értékes bejegyzés a témával kapcsolatban. A bejegyzés élesen (egyesek  azt is mondhatják, hogy talán túlzottan “konfrontatívan”) állítja szembe a tomista álláspontot a palamizmus álláspontjával. A következő bejegyzések inkább a teológiai (és filozófiai) probléma megoldására adott két különböző válasz oldaláról próbálnak meg foglalkozni a tomista és palamista “megoldásokkal”, különösen abból a szempontból, hogy a palamista megoldás nem megfelelően “elhelyezett” részei hogyan találhatják meg helyüket a tomista szintézisben. Az ortodox lelkiségben egyáltalán nem jelentéktelen szerepet játszó palamista megoldás elemei így igazi helyüket a katolikus tanításban találhatják meg, anélkül, hogy le kellene mondani a példamutató hűséggel megőrzőtt keleti hagyomány felbecsülhetetlen értékeiről.