Az előző bejegyzésben a változás tapasztalatát elemeztük az állandóság és a változás, a különbség és a folytonosság szempontjából. A változás ténye csak akkor érthető, csak akkor   mentes az ellentmondásoktól, ha ezt egy képesség szerint létezés (potentia) ténylegesség szerinti létezésbe (actus) való átmeneteként értelmezzük. Ugyanaz a dolog ugyanabból szempontból nem lehet egyszerre képesség szerint és ténylegesség szerint létező, ezek az állapotok kizárják egymást. Ez a szemben állás azonban nem az ellentmondó tartalmak a szembenállása, hanem csak az egymást egyszerre kizáró létezési módok szembenállása. Valamilyen hatás eredményeként a képességi létezés átmehet ténylegesség szerinti létezésbe. Maga a képességi létezés nem a semmi, de nem is a tényleges létezés, ez a semmi és a tényleges létezés között helyezkedik el. De ez nem is csak egy egyszerű logikai lehetőség. A logikai lehetőség csak arra utal, hogy valamiben, valamilyen történésben nincs logikai ellentmondás. (Maga a teremtés, a creatio ex nihilo nem képességből ténylegességbe való átmenet, a teremtés esetében csak tisztán logikai lehetőség megvalósulásáról van szó.) A képességi létezés a tényleges létezés felé irányul, még akkor is, ha ez soha nem válik tényleges létezéssé. A képességi létezés azonban valóságos létezés, több az egyszerű logikai lehetőségnél, egy adott ténylegesség felé irányuló létezés. Ez a magyarázata annak, hogy az elefántnak nem nőnek szárnyai, de nő ormánya. Az elefánt-zigóta rendelkezik azzal a képességgel, hogy a fejlődés folyamán, megfelelő hatások eredményeként az elefántnak ormánya legyen, de a szárnyakkal kapcsolatban nincs ilyen képessége.

A képesség és ténylegesség közti viszonyt a tomista filozófia a következő kijelentéssel jellemzi: actus nom limitatur nisi per potentiam (a ténylegességet csak a képesség korlátozhatja). A kijelentés szerint a ténylegesség a korlátait az által a képesség által nyeri, amelynek ez tényleges megvalósulása. Amennyiben létezne olyan ténylegesség,  amely mögött nincs képesség, ez korlátlan, határok nélküli, végtelen lenne. Magának a kijelentésnek az értelmezésével kapcsolatban a tomista iskolán belül és kívül különböző megközelítések vannak. Ezeknek a vitáknak a részleteivel itt nem foglalkozunk, csak megemlítjük, hogy a viták összefüggésben vannak Aquinói Szent Tamás arisztotelizmusának kérdésével. Ez az alapelv ugyanis kifejezetten nem található meg Arisztotelész írásaiban. Ez, továbbá a potentia-actus fogalompár ezzel összefüggő kiterjesztése és a lényeg és a lét-aktus közötti valóságos (metafizikai) különbség Szent Tamás hozzájárulása a filozófiához (ezekről a későbbiekben lesz szó). A klasszikus (és érdekes módon a többször elmarasztalólag neo-tomistának nevezett) vélemény szerint Szent Tamás ezzel a hozzájárulásával tulajdonképpen az arisztotelészi filozófiát teszi teljessé. Mások szerint viszont Szent Tamás itt inkább Arisztotelésztől elszakadva, a neo-platonizmustól befolyásolva, a teremtés keresztény dogmájának hatása alatt járt el. A bejegyzésben a továbbiakban nem foglalkozunk ennek az érdekes (részben filozófiatörténeti) vitának a részleteivel. A bőséges irodalomból csak a Nova et Vetera folyóirat 2012. évi tavaszi számára utalnék, amely Thomas Joseph White már többször hivatkozott könyvével ¹ kapcsolatban kibontakozott vitát ismerteti. Ez a vita azonban összefüggésben van azzal a kérdéssel is, hogy a klasszikus tomista istenérvek mennyire tételezik fel már eleve, a priori módon Isten létezését. Ha ugyanis a ténylegességet egy határok nélküli, végtelen valaminek tekintjük, amelyből valamilyen módon részesednek a véges, teremtett létezők, akkor már – különösebb érvelés nélkül – eljutottunk az actus purus-hoz, Istenhez. Valójában azonban a tapasztalati valóság metafizikai elemzésének első lépésében nem jutunk el valamilyen önállóan, önmagában létező aktualitáshoz, ténylegességhez. Az elemzés eredménye csak a képesség-ténylegesség fogalompár. A képesség és ténylegesség önálló létezésként nem jöhetnek szóba, ezek csak a létezőkben lévő olyan összetevők, amelyek önállóan csak értelmünk (analóg) fogalmaiként léteznek. Ezek a fogalmak tehát tapasztalati világunkban nem önálló létezést jelölnek, ezek jelölete a létezést együttesen alkotó komponensek, összetevők. Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a fogalmak közti viszony elemzése érthetőbbé teszi azt a tapasztalatunkat, amely szerint a világunkban lévő ténylegesség mindig korlátozott ténylegesség, hiszen az egyik létező különbözik a másik létezőtől, az egyik létező létezése nem foglalja mindazt magába, amit a másik létező létezése magába foglal.

A ténylegesség képesség általi korlátozottságának megvilágítására egy „informatikai” példát használunk. A szövegszerkesztők által kezelt szövegek a végleges állapot eléréséig változásokon mennek keresztül. Ezeknek a változásoknak a kezelése tulajdonképpen a szövegszerkesztők feladata. Egy új szöveg létrehozása vagy egy szöveg teljes törlése bizonyos értelemben hasonlít az előző bejegyzésben említett szubsztanciális változásokhoz, amelyekben egy új szubsztancia keletkezik vagy pedig egy szubsztancia elpusztul. Természetesen a szövegek nem tekinthetőek olyan értelemben szubsztanciának, amilyen értelemben például szubsztancia az ember, a macska stb. De például az “és” szó beillesztése, szöveghez való hozzáadása tekinthető járulékos változásnak. A változás eredményeként a szöveg az “és” szóval bővül. A szövegben jelen van az a képesség, hogy ezt a változást befogadja. Ez a képesség azonban különbözik attól a ténylegességtől, ami a szó befogadása után következik be. Maga a képesség az “és” szóval kapcsolatban semmilyen ténylegességnek nem tekinthető, nem arról van szó, hogy a szó már valamilyen ténylegességként ott lenne a szövegben, legfeljebb nagyon halványan írva. Ez a képesség mégis behatárolja az “és” szó szövegben való tényleges jelenlétét. A szó odakerül, ahol a mutató, a kurzor áll. A szó abba a szövegbe kerül, amelyik éppen nyitva van, amely éppen az aktuális ablakban látható. Azt mondhatjuk, hogy az “és” szót befogadó képesség egy olyan környezetben, kontextusban van, amely az “és” szó begépelése által előidézett ténylegességet egy adott szöveg, adott helyén levő szó ténylegességére korlátozza. A fenti tapasztalat minden változásra érvényes. Világunk létezőit a képesség és a ténylegesség általi felosztottság jellemzi. A képességek ténylegességre változnak, az újabb ténylegességekkel újabb képességek járnak együtt és így tovább. A korlátozott ténylegességekkel együttjáró képességek az őket megvalósító ténylegességek számára korlátokat jelentenek. Ugyanakkor a ténylegességek fogalmilag nem tartalmazzák ezeket a korlátokat. A tényleges emberkénti létezés nem csak egyetlen emberben valósul meg, hanem sok különböző tulajdonságú emberben. Az előző bejegyzésben említett, levelek zöld színének sárga színre való változásában sem csak egyetlen sárga színű levél meríti ki fogalmilag ezt a ténylegességet. Ugyanakkor ez a ténylegesség, képességtől elszakítva, önállóan nem létezik. Képesség nélküli ténylegesség valóságos létezésére nézve a metafizikai vizsgálódás ezen szakaszában semmilyen meggyőző érvet nem hoztunk. Egy ilyen sikerese érvelés után azonban eddigi megállapításaink új értelmezést nyernek. Az új értelmezésben világunk korlátozott ténylegességei a tiszta, korlátlan ténylegesség, az actus purus teremtő tettének az eredményei. Eddig tehát csak addig jutottunk el, hogy a képesség-ténylegesség elemzése folyamán az utóbbinak bizonyos elsőbbségét állapítottuk meg. Egyrészt a képesség szükségképpen valamilyen ténylegességre irányul, másrészt a létezésben tapasztalható korlátosság elvét, princípiumát nem a ténylegességben, hanem a képességben találtuk meg.

A változás esetében beszélhetünk valamilyen történetiségről. A változásban van változás előtti és változás utáni állapot ². Az állandóság és a változás kérdése mellett a metafizika másik nagy kérdése az egység és a sokaság kérdése. Míg az első kérdés az említett történetiséggel van összefüggésben, az utóbbi kérdés önmagában véve ilyesmit nem tételez fel. Azt is mondhatnánk, hogy az első kérdés a létezés dinamikájára vonatkozik, a második pedig a létező szerkezetét inkább sztatikusan nézi ³. Az előző bejegyzésekben beszéltünk arról, hogy ezt a szerkezetet a szubsztancia-járulék, illetve az anyag-forma fogalompárokkal jellemezhetjük. Fel lehet tenni a kérdést, hogy hogyan viszonyulnak ezek, az inkább sztatikusnak tekinthető fogalompárok a képesség-ténylegesség dinamikát tükröző fogalompárjához. A képesség a tényleges létezésbe való átmenetkor megszűnik továbbra is képesség lenni, a sztatikusabb jellegű fogalompárok által jelzett összetevők azonban egyidejűleg vannak jelen. A következő bejegyzés ezzel a kérdéssel foglalkozik.