Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy hogyan lehet osztályozni az analógiás kijelentéseket. Ezeket az egyértelmű kijelentésekkel (univocitas) állítottuk szembe, mintegy az egyértelműség és a (véletlen) többértelműség (aequivocitas) közé helyezve őket. Láttuk, hogy az egyértelmű kijelentések azért lehetségesek, mert az egyértelműen használt szó a különböző dolgokban is valami azonosat jelöl. Így a „Szókratész ember”, „Platón ember” kijelentésekben az „ember” szó jelöli, hogy Szókratész és Platón természete egyaránt emberi természet. Az egyértelmű szavak használata azonban nemcsak akkor lehetséges, ha a két alany az ugyanolyan természetű dolgok „fajához” tartozik, hanem akkor is, ha ez nem áll fenn. Így például mondhatom azt, hogy a csiga is állat, és az elefánt is állat. Mi adja meg ebben az esetben az alapot az egyértelmű szóhasználatra? Ez az alap az, hogy a csigaság egy olyan valamit ad hozzá az állatsághoz, amelyet az állatság nem tartalmaz, ami az állatsághoz képest külsődleges valami. Az állatságban csak az a lehetőség van meg, hogy a csiga is lehet állat. Hasonló a helyzet az elefántsággal is. Minthogy a csigaság és az elefántság az állatság által nem tartalmazott dolgok, az állatsághoz képest ezek külsődlegesek, ezért a csigaság és elefántság eltérése nem teszi lehetetlenné azt, hogy a csigákról és elefántokról egyaránt kijelentsük, hogy ők állatok. Természetesen ilyen kijelentéseket tehetünk a konkrét csigákról és az elefántokról is. Ugyanakkor a csigáról már nem mondhatjuk azt, hogy ő emlős, vagy az elefántról azt, hogy ő puhatestű, mert a csiga kizárja az emlőst, az elefánt pedig a puhatestűt, de egyik sem zárja ki az állatot. Ahogyan haladunk az egyre általánosabb fogalmak felé (ember, állat, élő, test), eljutunk a létező fogalmához. Láttuk az előzőekben, hogy hogy az általánosból a konkrétabbhoz úgy jutottunk el, hogy valami olyannal egészítettük ki az általánost, amit az általános nem tartalmaz, ami az általánoshoz képest külsődleges. Megtehetjük-e ezt a létező fogalmával? A válasz nemleges, mert a létezőhöz képest semmi sem külsődleges, csak a semmi. Így amit a létezőhöz hozzá kellene adnunk, hogy a jelentést szűkítsük, az is létezik. A létezőn kívül egyedül csak a semmi van, a semmi viszont nem adható hozzá semmihez sem. A létező fogalma tehát különleges fogalom, mindenre vonatkozik, de mégsem olyan értelemben, mint ahogyan például az állat fogalma vonatkozik a csigára és az elefántra. Az ember, az állat, a növény, a kőzet mind létezők, de ezek egyikéhez sem tudunk úgy eljutni, hogy a létező fogalmához valami ehhez képest külsődlegest, ettől különbözőt adnánk hozzá. Hiszen minden ami van, ami valamihez hozzáadható, az létezik is. A „létező„ szó (és fogalom) tehát nem egyértelműen állítható: a létező analóg fogalom.

A filozófia történetében fontos szerepet játszott a létezés analógiájának (analogia entis) a felismerése. Parmenidész kb. 2500 évvel ezelőtt azt állította, hogy a világ, a létezés teljesen egységes, nincs meg benne az egymástól különböző dolgok sokasága. A sokaság csak látszat. A sokaság tagadásához hasonlóan tagadta a változást is, szerinte a világ egy, különbségek nélküli, változatlan, mozdulatlan világ. A változás, a mozgás is csak látszat. A metafizikai gondolkodást tulajdonképpen Parmenidész gondolatmenetei indították el. A Parmenidész elképzelésével szöges ellentétben lévő, hérakleitosz-i elképzelés szerint nincs egység és állandóság, csak ellentétek, sokaság és örökös mozgás, változás van. Az öket követő és bíráló Platón és Arisztotelész nyomán tulajdonképpen kialakultak azok a metafizikai megközelítési típusok, amelyek a ma filozófiájában is jelen vannak.

Parmenidész a “létező” szót egyértelműen használva, lényegében így érvel amellett, hogy nincs különbözőség, sokaság: ha két létező különbözik egymástól, akkor ez csak olyan valami által lehet, ami az egyikben megvan, a másikban viszont nincs meg. De létezőtől csak a nem létező különbözhet, ezért semmi sem adható hozzá a létezőhöz, ami által egy másik létezőtől különbözne. Tehát nincs különbség és az ez által megalapozott sokaság. Parmenidész gondolatmenete cáfolható, ha létező fogalmát analóg fogalomnak tekintjük. Két létező ugyanis hasonló a létezésben, de ez a hasonlóság nem zárja ki a különbséget. A két dolog közti különbség nem a semmi, hanem ez létező különbség. A különbség abból adódik, hogy egyik létező sem meríti ki a teljes létezést, hiszen rajta kívül vannak más létezők is. A létező tehát létezésében valamilyen korlátokkal ellátott létező. Ő csak ez a létező, rajta kívül még van sok másik létező. Ha a létezővel kapcsolatban feltesszük azt a kérdést, hogy “mi ez”, akkor a válasz utal arra a tartalomra, ami a létező. De a válasz egyben utal arra a korlátra is, amely szükséges ahhoz, hogy ez a létező különbözzön a többi létezőtől, korlátok nélkül ugyanis csak egyetlen létező lenne. A “mi ez” kérdésre adott tartalmi választ a skolasztikus szakkifejezés a létező mivoltának, lényegének, essentia-jának nevezi. Ez jelzi azt a tartalmat, ami miatt a létező az, ami. Az általunk megtapasztalható létezőben ez a tartalom létező tartalommá válik, a konkrét létező létezése ennek a tartalomnak a létezése. Ennek a lényegi tartalomnak azonban korlátozó szerepe is van, ez “leszorítja” a létezést annak létezésére, ami a dolog. Észrevehetjük azt is, hogy maga a létezés tulajdonképpen nem része ennek a tartalomnak. Két dologról beszélünk: a tartalomról és a létezéséről (existentia). A tartalomról állítjuk, hogy létezik. A tomista filozófia alaptétele, hogy a lényeg és a létezés az általunk tapasztalható létezőkben különbözik egymástól. Ez a különbség valódi, de nem fizikai különbség, mert egymástól elválasztva, külön létezésként egyik sem jelenik meg, ezek egymástól (metafizikailag) különbözve a konkrét létező egységét alkotják.

Fontos megjegyzés az is, hogy a lényeg és a létezés különbségét az általunk megtapasztalható létezőkről állítjuk. A metafizika ilyen felfogása tehát nem az egyszerű, összetétel nélküli isteni létezésből indul ki, hanem a tapasztalható létezés vizsgálatából. Aquinói Szent Tamás több érvet is felhoz a lényeg és létezés tapasztalható létezőkben lévő különbségének az igazolására. Az érvek egy része indirekt bizonyításnak tekinthető. Ez a bizonyítás nem azt mutatja ki, hogy csak olyan létező van, amelyben a lényeg és a létezés különbözik (ez nem is lenne igaz), hanem azt, hogy ha feltesszük egy létezőről, hogy benne nincs ilyen különbség, akkor egy olyan megállapításhoz jutunk, amely megállapítás nem igaz az általunk megtapasztalható létezőkre. Így például a létezésről és lényegről szóló kis könyvecskéje 5. fejezetében azt mutatja meg, hogy olyan dolog, amelyben a lényeg és a létezés megegyezik legfeljebb csak egy lehet. A „legfeljebb” szó utal arra, hogy ebben a gondolatmenetben nem bizonyítja azt, hogy ilyen dolog ténylegesen is létezik, hanem csak azt, hogy több ilyen nem létezhet. Istennek, az egyetlen ilyen lénynek tényleges létezése csak a következő lépés tárgya. A gondolatmenet szerint ha valami azonos saját létezésével, akkor ehhez nem adható hozzá már semmilyen többlet, különbség, ami lehetővé tenné, hogy az ilyen dologból több is legyen. Ugyanis ekkor a dolog már nem lenne azonos saját létezésével, hanem csak ezzel és még valamivel, ami a különbséget adó többlet. A saját létezésen kívül csak olyan dolog van, ami kívül esik a saját létezésen, ez viszont ellentmondás nélkül nem adható ahhoz, ami azonos saját létezésével. Tehát két olyan dolog között, amelyek azonosak saját létezésükkel, nem lehet olyan különbség, amely megkülönböztetné őket egymástól, tehát ezek azonosak. Világunkban azonban tapasztalat a sokaság, tehát világunk létezőiben nem lehet azonos egy dolog lényege és létezése.

A „létező” szó analóg használata mögött a világunkban tapasztalható létező dolgok belső „szerkezete” húzódik meg. Minden (szubsztanciális) létező dologról állítható a létezés, de a létező dolgok létezésükben különböznek, mert létezésüket az adott dolog létezésére korlátozó lényegük egymástól különbözővé teszi. Egyikük sem birtokolja a létezés olyan teljességét, amely lehetővé tenné azt, hogy tőlük különböző dolgok ne létezzenek. Eddig, ha nem is említettük kifejezetten, elsősorban a saját magukban létező szubsztanciákról volt szó, de a létezés ezek létezésénél szélesebb körű. Így például létezik a dolgok hőmérséklete, a virágok színe stb. Ezek létezése azonban nem önálló létezés, hanem valamilyen szubsztanciában való létezés. Aztán valamilyen értelemben léteznek például a matematika absztrakt tárgyai is. Ezek létezése az értelmünkben való létezés (ens rationis). Az egyik következő bejegyzésben a létezésben megnyilvánuló kettősség lényegnél és létezésnél általánosabb fogalmaival foglalkozunk: a képesség-ténylegesség, potentia-actus kettősséggel. A lényeg a létezéshez viszonyítva olyan képesség, amely a létezés aktusában válik ténylegességé. A konkrétan létező dolgokban található kettősség olyan viszonyt eredményez, amelynek a különböző dolgokban való hasonlósága adja meg az alapot arra, hogy a létezés fogalmát analóg fogalomnak tekintsük.