Az előző bejegyzésben az oksági viszonyokra hivatkozó érvvel foglalkoztunk. Most a változásra alapozott érvről lesz szó. Ez az érv tulajdonképpen tekinthető az oksági viszony egy speciális esetének: ebben az érvben a változás okáról lesz szó. Aquinói Szent Tamás első útja is a változás tapasztalatából indul ki. Az érv arisztotelészi eredetű, Arisztotelész az érv kidolgozásában támaszkodott korának fizikai, kozmológiai elképzeléseire. Szent Tamás érvében már a kor fizikájáról, kozmológiájáról közvetlenül nincs szó. Az érv a változásra a latin movere igét használja. A szó a latin filozófiai nyelvben általánosan utal a változásra. A szó mindennapi, szűkebb jelentése, a mozgás, a helyváltozás csak egy fajtája a változásnak. Bizonyos értelemben ez a változás “leggyengébb” fajtája, hiszen itt csak a többi dologhoz viszonyított helyzet  változásáról van szó. Ez belsőleg nem érinti a dolgokat. Az érvben fontos helyet foglal el az a megállapítás, hogy ami változik, azt más változtatja (omne autem quod movetur, ab alio movetur). Newton első törvénye így szól: minden test megtartja nyugalmi állapotát vagy egyenesvonalú, egyenletes mozgását, amennyiben külső erő nem hat rá. Íme, máris egy ellenpélda: lehetséges a mozgás anélkül is, hogy más mozgatna. A filozófia általában a mindennapi tapasztalatokból indul ki, ezt a tapasztalatot értelmezik a természettudományok is a maguk sajátos szempontjaik szerint. Ezek között jelentős helyet foglalnak el mérhetőség, a mennyiség és a kísérleti megismételhetőség szempontjai.  A filozófia értelmezése más irányú: a legáltalánosabb, a totalitás felé irányul, a legáltalánosabb dolog pedig a létezés. A filozófiának azonban foglalkoznia kell a természettudomány értelmezéseivel is, azaz azzal, hogy ezek hogyan viszonyulnak az általánosabb értelmezésekhez. Először azonban arról lesz szó, hogy az arisztotelészi-tomista filozófia hogyan értelmezi a változást. Ez rögtön felveti azt a kérdést, hogy enélkül a “filozófiai keret” nélkül érvényes-e az érv. Valójában, ez a keret a tapasztalható világ kézenfekvő értelmezése, mégis, aki ezt határozottan elutasítja, azt az érv valószínűleg nem vezeti el a belátásig. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a filozófia keretben nincs szó Istenről, csak mindennapi tapasztalataink értelmezéséről.

A változás általános tapasztalat, mi magunk is változunk, életünket születésünktől kezdve az állandó változás jellemzi. De a folytonos változás jellemzi a fizika, kémia világát is: elemi részecskék, atomok, molekulák, csillagok keletkeznek, változnak, megszűnnek. A változás annyira jellemző világunkra, hogy kezdettől fogva jelen vannak azok a filozófiai irányzatok, amelyek szerint tulajdonképpen maga a változás az egyetlen valóság, állandóság nincs is. Hérakleitosztól (Kr. e. 5-4. század) kezdve megtalálható ez az álláspont egészen napjainkig. Napjainkban ezt az irányzatot képviseli például az Alfred North Whitehead-től eredő folyamat filozófia, amelynek (természetesen nem katolikus) teológiai megfelelője is van.

A változást egyedüli valóságnak tartó állásponttal szemben vannak olyan álláspontok is, amelyek szerint az egyedüli, igazi valóság nem a változás, a változás csak látszat. Ennek az irányzatnak egyik első képviselője Parmenidész (ugyancsak Kr. e. 5-4. század). Érvelése a következő: ami a változásban létrejön, az nem létezett a változás elött, mert ha létezett volna, akkor nem lenne változás. A nem létezésből, a semmiből azonban soha sem lesz valami, tehát nincs változás, a változás csak látszat, az igazi valóság változatlan. A görög filozófia nagy korszakára erős hatással volt az állandóság-változás dilemma,  a nagy rendszerek (Platón, Arisztotelész) központi része ennek a dilemmának feloldása.

Az arisztotelészi szintézis Parmenidész problémájának megoldására a lehetőség-megvalósulás (potentia-actus) fogalompárt használja. Eszerint a változás nem a semmiből ugrik elő, hanem ezt a létezésnek egy módja, a lehetőség szerinti létezés előzi meg. A változásban megjelenő új létezés tehát nem a semmiből származik, mert valami, a változás lehetősége már ezelőtt is ott volt. A változás tulajdonképpen ezen lehetőség megvalósulása. A világ változásait ezek szerint úgy lehet szemlélni, mint lehetőségek folyamatos megvalósulásait. Egy lehetőség megvalósul, és ezzel újabb megvalósítások lehetősége keletkezik és így tovább. Azonban a lehetőség megvalósulása nem magától történik, ehhez egy ható ok szükséges, amely a lehetőséget “átvezeti” a megvalósulásba. Ha ez nem így lenne, akkor Parmenidész nézetét egy önkényes és értelmetlen nézettel helyettesítenénk, amely szerint minden ok nélkül előugranak a dolgok, nem ugyan a semmiből, hanem a lehetőségből. Ennek így nem lenne értelme.

A fentiek szerint a lehetőség és a megvalósulás szorosan összefüggenek egymással. A megvalósulás tapasztalati világunkban sohasem teljes, további változásokat kizáró megvalósulás. A megvalósulás után is megmarad a lehetőség további megvalósulások befogadására. Maga a lehetőség bizonyos állandóságot képvisel: a megvalósulás a lehetőség által (valamilyen ok hatására) “befogadott” megvalósulás. A befogadás utal az állandóságra: ami befogad az már előzöleg is ott volt, ez biztosítja a folytonosságot.  Szent Tamás és az öt követő tomista iskola szerint a metafizika többi fogalompárjai mögött is a lehetőség-megvalósulás fogalompár húzódik meg: ezekben is megvan a befogadó lehetőség és az ezt aktualizáló, konkrét létezést biztosító, megvalósító mozzanat. Az ember természetéről szóló bejegyzésben általában szó volt az anyagból és formából való összetettségről, majd arról, hogy az emberi lélek tulajdonképpen lényegadó formának (forma substantialis) tekinthető. Az Eucharisztiáról szóló, egyik régebbi bejegyzésben beszéltünk egy másik összetettségről. Ez a szubsztanciából és járulékokból (accidentia) való összetettség. Az elsődleges anyagból és lényegadó formából való összetettség magyarázza a lényeget érintő változásokat: a keletkezést és a pusztulást (generatio et corruptio). Ezekben a változás a lényeget érinti: valami új létező keletkezik vagy egy létező elpusztul. Az azonosság, a lehetőség hordozója az anyag, amely új lényegadó formákat vehet fel. A szubsztancia-járulék fogalompár segítségével a járulékos (accidentalis) változásokat lehet megmagyarázni. Ilyenkor a létezőnek valamilyen járuléka (például alakja, súlya, színe, valamilyen képessége stb.) változik meg. Az azonosság hordozója ebben az esetben nyilvánvalóan a szubsztancia. Típikusan ilyen változás a növekededés, öregedés, de ide sorolhatjuk a “legfajsúlytalanabb” változást is, a szoros értelemben vett mozgást, a helyváltozást. A változásra alapozó érv inkább a járulékos változásokat veszi figyelembe. Az új létezők keletkezésének, pusztulásnak tényére Szent Tamás harmadik útja alapszik.

A filozófiai háttér felvázolása után a következő bejegyzés magával az érvvel foglalkozik majd, figyelembe véve a felmerülő természettudományos kérdéseket.