Az előző bejegyzésekben általánosabban foglalkoztunk az Isten létét megmutató érvekkel. Most az érvek egy nagy csoportjával foglalkozunk, megemlítve, hogy ezeken kívül még más érvek is vannak. A kozmológiai érvek a tapasztalható világból indulnak ki, ősük Arisztotelésztől származik, aki azonban az érv kidolgozásakor erősen támaszkodott kora kozmológiai, fizikai elképzeléseire. A kozmológiai érvek legismertebb formájukban Aquinói Szent Tamás öt Isten felé vezető útja közül az első háromban találhatóak meg. Ezek már nem tartalmaznak közvetlen utalásokat a kor kozmológiai és fizikai nézeteire.

A kozmológiai érvek szerkezetének vizsgálatában segítségünkre lehet egy másik területtel való összehasonlítás. Ez a másik terület a matematika. A matematika tárgyai nem olyan értelemben vett valóságos létezők, mint a fa a ház előtt vagy a ködkamrában útvonalként érzékelhető részecske. A matematika tárgyaira azt mondják a skolasztikusok, hogy ezek ens rationis cum fundamento in re, azaz csak értelmünkben léteznek ilyen formában, de ez a létezés nem önkényes, hanem alapja van a tőlünk független valóságban. A három, mint szám nem létezik valóságos, érzékelhető tárgyként, de létezik három euró, három fa stb. (A matematika platóni értelmezése szerint a matematika tárgyai tőlünk független, valóságos létezők, a matematikus csak rátalál ezekre.) A matematika matematikai objektumokra vonatkozó állításokkal foglalkozik. Ezek az állítások két csoportra oszthatók: egyes állítások nem szorulnak bizonyításra, ezeket önmagukban elfogadjuk igaznak. Ezek az axiómák. Az állítások többsége azonban bizonyításra szorul, levezethető más állításokból, végső soron az axiómákból. Egy (nem axióma) állítást akkor tekintünk matematikailag érvényesnek, bizonyítottnak, ha ez levezethető az axiómákból.

A kozmológiai érvek kiindulása valamilyen tény, tapasztalat. A tény bizonyos értelemben párhuzamba állítható a matematikai állítással. A ténynek az igazságát azonban nem kell levezetnünk, erről közvetlenül érzékszerveink tanúskodnak. Nincsenek eleve felállított axiómák sem. Ellenkezőleg, éppen azt kell belátni, hogy a tény, a tények ismeretéből következik olyasminek a valóságos léte, ami bizonyos értelemben párhuzamba állítható az axiómákkal. Az érvek általában azzal kezdődnek, hogy valamely tényben felfedezünk egy olyan mozzanatot, amely emlékeztet a bizonyítatlan, bizonyítást igénylő matematikai állításokra, ezekkel önmagukban semmit sem tudunk kezdeni. A tények esetében még kiélezettebb a helyzet, mert kiderülhet, hogy önmagukban véve nem teljesen érthetőek, velük kapcsolatban kérdéseket lehet feltenni. Ahhoz, hogy a kérdésekre válaszokat kapjunk, hogy a tények érthetőbbé váljanak, más tényekre is szükség van. A körülöttünk lévő tények viszont mindannyian szenvednek ettől a hiánytól. Az érvek annak belátására vezetnek, hogy kell (legalább egy) olyan valóságosan létező, amelyben már nincs másra utaló mozzanat, amely létező  önmagában teljes, értelmes. Ennek a létezőnek kell a többi létező másra utaltságából, önmagában való elégtelenségéből adódó hiányt betölteni. Ez az önmagában teljes létező bizonyos értelemben hasonlít az axiómákhoz, amelyek igazsága szavatolja az összes belőle levezethető állítás igazságát.  Egy matematikai axiómarendszer több állításból állhat, az imént említett abszolút független létezőből viszont csak egy lehet. Az érvek sokszor megelégednek azzal, hogy egy olyan létet igazolnak, amelyet az emberek általában Istennek neveznek. Annak igazolása, hogy egy az Isten, sokszor már nem tartozik a szoros értelemben vett érvekhez, hanem ez ezt követő lépés.  Ez a lépés kiterjed Isten többi, az értelem segítségével megismerhető tulajdonságaira is. Ezeknek a gondolatmeneteknek a kiindulásai azonban az érvek eredményei.

Visszatérve hasonlatunkhoz, ha egy matematikai állítás levezethető egy vagy több matematikai állításból (nem feltétlenül axiómából), akkor ez a levezethetőség egy összefüggést, viszonyt alkot a levezetett állítás és azon állítások között, amelyekből a levezetés történik. Ez a kapcsolat azt jelenti, hogy  a levezetett állítás igazsága az eredeti állítások igazságából következik. Bizonyos értelemben véve, ehhez hasonló kapcsolat található tapasztalati világunk tényei, létezői között is. Lényeges különbség azonban az, hogy a deduktív jellegű levezetés nem a levezetendő tételből indul ki, hanem azokból, amelyekből a levezetés történik. A tapasztalati tény esetében azonban magából a tényből indulunk ki, a tény elemzése vezet oda, hogy belássuk azt, hogy a tény megértéséhez más tények is szükségesek. (A feltételezett tények megismerése esetén már a másik, deduktív irány is működhet: de  az ezt az irányt túlhangsúlyozó racionalista megközelítés nem mindig lehetséges.) A tapasztalati világunk létezői közötti, előzőekben említett kapcsolatot nevezik oksági kapcsolatnak, ilyen kapcsolat létének szükségességét pedig az elegendő okság elvének. (Az okságnak, az okok természetének, tulajdonságainak részletesebb leírása megtalálható W. Norris Clarke S.J. könyvében ¹.)  Az okság elve elsősorban azt jelenti, hogy ha tapasztalunk valamit, ami nem magyarázható, nem érthető teljesen önmagában, akkor keresnünk kell valamit, ami már megmagyarázza, érthetővé teszi a tapasztalati tényt. Valójában ez az elv az alapja a bűnügyi nyomozásnak, de a tudományok létrejöttének és működésének is. Az okság tehát egy kapcsolat, amely az okozó és az okozatot befogadó között van. Ennek a kapcsolatnak az alapja az okozó működése. Ennek a működésnek az aktív oldala az okként működő létezőre mutat, a passzív oldala pedig arra a létezőre, amely ebben a kapcsolatban befogadó, amelyben létrejön az okozat. Az okság fenti, teljes értelme helyett a filozófia történetében találkozunk egyoldalú, nem teljes megfogalmazásokkal is, néha a teljes kapcsolatnak csak az egyik oldalát veszik figyelembe vagy kiűresítik a kapcsolat tartalmát. Az okság elvének tagadása egyébként  nem vezet logikai ellentmondáshoz, de következetes tagadása ellehetetlenítené a gyakorlati és tudományos életet.

A fentiekben a négy arisztotelészi ok közül csak egyről, a létesítő vagy ható okról (causa efficiens) beszéltünk. Arisztotelész valójában négy okot említ, amelyek figyelembevétele segít megmagyarázni, megérteni a létezőket. Ez a négy ok: az anyagi ok (causa materialis), a formai ok (causa formalis), a létesítő ok (causa efficiens) és a cél ok (causa finalis). Az “ok” szót a közbeszéd inkább csak a létesítő ok jelölésére használja. Az első két okot belső okoknak nevezik, mert a létezőt belülről magyarázzák, a létező belső szerkezetét világítják meg. A másik két ok külső ok, mert ezek olyanra utalnak, ami a konkrét létezőn kívül esik. A cél okról egy későbbi bejegyzésben lesz szó. A metafizika – a létezésben megmutatkozó egység és különbözőség, állandóság és változás megértését keresve –  a létezők szerkezetének “belső” vizsgálatából indul ki és így jut el azokhoz a fogalompárokhoz, amelyek segítségével belülről igyekszik megérteni a létezőt. Ezek a fogalompárok: a lényeg és a létezés (essentia, existentia), a magábanvaló és a járulék (substantia, accidens). Anyagi létező esetén ezekhez jön még a szoros értelemben vett anyag és az ezt megformáló forma kettőssége. Az eddig említett fogalompárokat  megalapozza, átjárja a lehetőség és megvalósultság (potentia, actus) kettőssége. A metafizika szerint a létezőt ezen párokból való összetettség jellemzi. A metafizika először feltárja az említett struktúrákat, de ebben a feltárásban Istenről nincs szó. Ezután azonban ezen struktúrák (elsősorban a lényegből és létezésből való összetettség) elégséges okának keresésével eljut Istenhez. Így Szent Tamás rövid metafizikai jellegű könyvecskéjében (A létezőről és a lényegről) közöl egy istenérvet, amely erősen támaszkodik a metafizikai vizsgálatokra. Mi azonban nem ezt az utat követjük, hanem Szent Tamás legtöbbet említett könyvében (Summa Theologiae) vázolt utakat.  Az öt útból a második út közvetlenül az okok rendjére hivatkozik, az első és harmadik út két tapasztalható okozatból indul ki. Ezek az okozatok: a változás és a létezés. Ezekről részletesebben a következő bejegyzésben lesz szó.