Egyik előző bejegyzésben vázoltuk azt az ismeretelméleti hátteret, amelyet használva próbáljuk megközelíteni a kinyilatkoztatás és az emberi ismeret viszonyát. Az emberi ismeret keletkezésének és fejlődésének a megvilágítására három szintet használtunk. Az első szint a rajtunk kívül lévő világ, ahonnan az ismereteink kiindulópontját jelző érzékszervi adatok származnak. A második szint az értelemben keletkező ismeret, amelynek megnyilvánulásai a fogalom és az itélet. A harmadik színt a nyelv szintje, a nyelv segítségével közlik az emberek az értelem tartalmait egymással. A nyelv tipikusan emberi dolog, az “angyalok nyelve” egészen más. A nyelv teszi lehetővé azt, hogy az emberi ismeretek történelmi dimenziót nyerjenek, és ezért lehet beszélni olyan ismeretről is, amely nem csak egy individuumnak, hanem az emberiségnek vagy azon belül egy csoportnak a közös ismerete.
A kinyilatkoztatás esetében azonban csak két szintről beszélhetünk: a nyelv szintjéről és az értelemben lévő ismeret szintjéről. Az érzékelhető világ, mint ismeretforrás helyét Istennek a kinyilatkoztatásban adott szavai veszik át, sok Istennel, üdvöségünkkel kapcsolatos fogalom számára a kinyilatkoztatás szavai jelentik az egyetlen forrást. A nyelv mint ismeretforrás nem újdonság, hiszen ez adja meg a lehetőséget például arra, hogy a fizika tanulója évezredek fáradtsággal összegyűjtött ismeretanyagát néhány év alatt (úgy, ahogy) elsajátítsa. A nyelv ilyen használata azonban feltételezi a valamikori, érzékszervek adataiból kiinduló megismerést. A kinyilatkoztatás esetében azonban erről nincs szó, a nyelv az egyetlen és kizárólagos ismeretforrás. A megismerhetőt, az intelligibile-t itt tehát kizárólagosan, minden idő számára a kinyilatkoztatás szavai közvetítik.
A fentiekkel kapcsolatban több kérdést lehet feltenni. Így például meg lehet kérdezni azt, hogy a történelemben mikor volt és meddig tartott az, amikor Isten emberi szavak segítségével beszélt az emberiséghez. Tart ez még ma is? Aztán meg lehet kérdezni azt is, hogyan történt ez a beszéd, hiszen Isten, a szellemi létező nem tud beszélni. A következő kérdés az lehet, Isten egykor elhangzott szavai hogyan jutnak el hozzánk, akik a 21. században élünk. A következőkben ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk.
Mikor beszélt az Isten az emberekhez?
A kérdés arra vonatkozik, hogy mikor volt és meddig tartott Isten kinyilatkoztató tevékenysége. Az időtől független Isten oldaláról ez a tevékenység nem köthető az időhöz, mert Istennek nincs ideje. A teremtmény oldaláról nézve azonban ez a tevékenység időhöz köthető. A válasz viszonylag egyszerű: az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás akkor kezdődött, amikor Isten megszólította Ábrámot (később Ábrahám). Ez valamikor a Krisztus előtti második évezred második felében történhetett. A kinyilatkoztatás az apostoli kor végével (Krisztus utáni első század vége) zárult le.
Hogyan beszélt Isten az emberekhez?
Isten kiválasztott embereken (Mózes, próféták) keresztül szólt az emberekhez. Ez azt jelentette, hogy Isten, mint ok létrehozta a kiválasztott emberekben azokat az ismereteket, amelyeket ezek továbbítottak. A létrehozás módjára vonatkozóan nem sokat tudunk. Néha maguk a szerzők beszélnek álomról esetleg elragadtatásról. A “végső időkben” azonban Isten egyszülött Fia által szólt az emberekhez. Ez azt jelenti, hogy az Isten és az ember közti szakadék áthidalása itt a legtökéletesebben valósult meg, hiszen az Ige és Jézus Krisztus ugyanaz a személy.
Hogyan jut el hozzánk Isten szava?
Időben távol álló személyek, események üzenete eljuthat hozzánk íráson keresztül. Így jutnak el hozzánk például Homérosz művei. Az információ továbbításának ez az eszköze a kinyilatkoztatás esetében is megvan, ez a Szentírás. A Szentírásnak az a különlegessége, hogy ennek Isten is a szerzője. Most nem foglalkozunk a sugalmazás témájával, csak megemlítjük, hogy a beszéd, az írás igazi jelentése a beszélő, az író értelmének, lelkének beszédben, írásban közölni akart tartalmai. Így, amennyiben a Szentírásnak Isten szerzője, ez Isten értelmének, lelkének tartalmait közvetíti felénk.
A hagyomány
Van azonban az ismeretek átadásának egy másik módja is. Ebben az esetben az időbeli távolságot az hidalja át, hogy egyik generáció adja át az ismereteket a következő generációnak. Az ismereteknek ilyen jellegű átadása a hagyományban történik. Mai, informatikai kifejezéssel élve a hagyomány átadói “routerként” működnek. A routerek elsősorban térbeli távolságot hidalnak át, számítógépünk nem közvetlenül a szerverekhez kapcsolódik, ez a kapcsolat egy útvonalon keresztül valósul meg, amely útvonalnak a routerek az egyes állomásai. A hagyomány átadásakor azonban elsősorban nem térbeli, hanem időbeli távolságok hidalódnak át. A router olyan értelemben passzív továbbító eszköz, hogy a továbbított információhoz semmit nem tesz hozzá (kivéve technikai jellegű információkat, amelyek az információ használója számára nem láthatóak). Érdekes, hogy a régi időkben sűrűbben előfordult az, hogy a hagyomány továbbítása ugyanazon szavakkal történt meg, mint a befogadása, azaz rögzített szövegeket adtak át. A hagyomány továbbítása azonban nem csak passzív továbbítás volt. A hagyomány átadójának üzenete az eredeti üzeneten kívül tartalmazhatja saját, csoportja, kora ehhez hozzáadott reflexióit, gyakorlatát, szokásait stb., ezek is az üzenet szerves részévé váltak. Így joggal merül fel az a kérdés, hogy hogyan különíthető el az eredeti kinyilatkoztatás, a hitletétemény, a depositum fidei tartalma az áthagyományozott anyagban, amely ennél több. Erre az elkülönítésre szükség van, mert a hitletétemény tartalma a hittel közvetlenül elfogadandó tartalom. A kérdésre adott válasz lényege az, hogy a hagyomány átadása a Jézus Krisztus által alapított Egyházban történik. Ennek az Egyháznak a hivatása, feladata hogy kétséges esetekben nyilatkozzon arról, mi része a hitletéteménynek. Így a hitletétemény fogalma közvetlenül kapcsolódik az egyházi tanítóhivatal fogalmához. Valójában a hagyomány átadásának a folyamata nem csak egy emberi folyamat, hanem ez az Egyház életének Isten kegyelme által támogatott, szerves része.
Az Egyház hagyománya tehát többet tartalmazhat a szoros értelemben vett hitletéteménynél. Így alakultak ki a különböző egyházi hagyományok: a nyugati egyház, a keleti egyházak stb. hagyományai. Ezek ugyan nem részei a hitletéteménynek, mégis a Szentlélek működése által kialakult hagyományok, amelyek iránt tiszteletet kell tanusítani. Ezen hagyományok könnyelmű eldobása, forradalomszerű megváltoztatása előbb-utóbb olyan álláspontokhoz vezet, amelyek már közvetlenül ellentétbe kerülhetnek a hitletéteménnyel is.
Egyik következő bejegyzésben a kinyilatkoztatás befogadásáról lesz szó. A kinyilatkoztatásnak befogadója az Egyház, a keresztény ember, de a teológia tudománya is.
A hagyomány teológiai kulcsfogalom. Annál nagyobb jelentőségre tesz szert a róla alkotott fogalmunk, minél többet hivatkozunk a hagyomány tekintélyére. A fent körvonalazott hagyomány-fogalom bizony már a hagyomány hagyományos fogalmának erős kilúgozása. A középkori és patrisztikus hagyomány-fogalom megértéséhez jó támpontokat ad Leo Scheffczyk “A katolikus hit világa: igazság és alak” c. munkája (SzIT, 2012), például a 141-142. oldalon.
‘hagyomány hagyományos fogalmának erős kilúgozása’
A fentiekkel bizonyos mértékig egyetértek. A “kilúgozás” szó helyett talán inkább az “elvonatkoztatás”, “szűkítés” fogalmát használnám. Valóban, a hagyomány igen gazdag és sokrétű tartalmából csak azt vettem figyelembe, ami a kinyilatkoztatásból kiinduló emberi ismeret megértésének kisérlete szempontjából leginkább fontosnak látszott. A hagyománnyal, mint az információközvetés egyik csatornájával foglalkoztam, de ennél a hagyomány sokkal gazdagabb fogalom. Sajnos, az emberi megismerés gyengesége miatt a megértés, megvilágítás érdekében néha a fogalmak tartalmát szűkíteni kell, csak azt véve figyelembe, ami éppen az adott téma szempontjából jelentős. Probléma ezzel akkor van, ha a szűkítés tényét tagadjuk.
Kedves Matthaios!
1. A Szentháromságos Isten kinyilatkoztatása Isten megtestesült Igéje által, a teljes Krisztus-eseményben vált számunkra megismerhetővé (kinyilatkoztatottá), amelyhez hozzátartozik Krisztus szavai mellett egész életének tanúságtétele(életének szavai/tettei/eseményei).
2. A nyelvről általánosságban elmondható, hogy az ember sajátja, de a nyelvi eszközök és jelenségek kultúrához és korhoz kötött formában léteznek, ezért a szavak értelmezésének is megvan a “saját hagyománya”, mely nem választható el magától a nyelvtől; az értelmezési közeghez pedig szorosan hozzátartozik az embernek mind a belső-, mind a “külső világa”, minden jelenségével együtt – ez ugyanis az ember egzisztenciális értelmező közege.
Ebből kiindulva kérdezem: Ön milyen nyelvre és szavakra gondol a következőkben konkrétan?
“A kinyilatkoztatás esetében azonban erről nincs szó, a nyelv az egyetlen és kizárólagos ismeretforrás. A megismerhetőt, az intelligibile-t itt tehát kizárólagosan, minden idő számára a kinyilatkoztatás szavai közvetítik.”
A kinyilatkoztatással kapcsolatban a nyelv „kizárólagos és egyetlen ismeretforrásként való” megjelölése (többek között) a fizika tankönyvből való ismeretszerzéssel van szembeállítva. A fizika tankönyvből is nyelv által jut el hozzánk az ismeret, de ez az ismeret valamikor érzékszervek adatainak a feldolgozásával keletkezett, valamikor valaki elvégezte a kísérleteket, látta távcsövön keresztül a Neptunusz bolygót stb. Tehát az ilyen ismeretek mögött is az ember természetes, érzékszervi adatokra épülő megismerése van. A kinyilatkoztatás esetében az egyetlen forrás azonban Isten szava. Isten szava a maga teljességében az Ige, aki Jézus Krisztusban vált az emberek számára felfoghatóvá. Az viszont igaz, hogy ez a Szó nem csak az egészen szoros értelemben vett emberi szavakban fejeződött ki, hanem Jézus tetteiben, egész életében. A lényeg az, hogy itt nem az érzéki adatok által közvetitett érthető, intelligibile válik az emberi értelem feldolgozása által ismeretté, ahogyan ez történt például a természeti törvények megismerése esetében, még akkor is ha ezeket esetleg egy tankönyvből tanuljuk meg. Itt Isten szava az ismeret egyedüli forrása, amely emberi nyelven, szavakon keresztül jut el hozzánk.
Bármennyire is van a szavaknak valamilyen konkrét történelmi „kultúrához és korhoz kötött” beágyazottsága, mégis alkalmasak Isten változatlan és örök titkainak a közvetítésére. Ha nem így lenne, nem lenne értelme például a Szentírást olvasni, hiszen az Újszövetséget közel 2000 évvel ezelőtt írták. Az „ember egzisztenciális értelmező közege” ugyanis a kortól függő, esetleges vonásokon túl kiterjed arra is, amire az „Isten képmása” kifejezés utal, az emberi természetre, ahogyan azt Isten megteremtette. A szavak felfoghatóságát korokon és konkrét nyelveken túl az teszi lehetővé, hogy az esetleges különbségek ellenére lényegében ugyanolyan emberek vagyunk. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek különbségek korok, kultúrák szerint az egyes jelentésekben, jelentésbeli árnyalatokban, de a lényegi megértést ezek nem teszik lehetetlenné.
Végül a konkrét kérdésre a válasz: hogy milyen nyelvről (és a szavakról) van szó, attól függ, hogy kihez, hogyan jut el a kinyilatkoztatás.
Demandanto megjegyzéseivel összefüggésben az is elgondolkodtató, hogy az Eucharisztiára miért nem szoktuk a kinyilatkoztatás részeként gondolni? Néhány dolog ezt kifejezetten sugallná. (1) Az Eucharisztia patrisztikus felfogás szerint az Ige megtestesülésének az “üdvtörténeti meghosszabbítása”, és az Ige megtestesüléséről mint kinyilatkoztatásról szoktunk beszélni. (2) A kinyilatkoztatás az apostoli hagyománnyal (depositum) halad együtt az üdvörténetben, amely apostoli hagyománynak az Eucharisztia központi eleme. (3) Az Eucharisztia Isten önközlésének a csúcspontja az üdvtörténeti jelenben.
Az Eucharisztia valóban központi része a kinyilatkoztatásnak, és így az Egyház életének is. A szoros értelemben vett kinyilatkoztatás azonban lezárult. De a katekizmus is megjegyzi: “…jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésrõl lépésre fölfogja teljes tartalmát” (66). Valóban “az Eucharisztia Isten önközlésének a csúcspontja az üdvtörténeti jelenben”, de ugyanezt talán úgy is lehet mondani, hogy a második isteni személy, az Ige, Jézus valóságos jelenléte közöttünk, a színek alatt. Ezt valahogy személyesebbnek, konkrétabbnak vélem, mert itt az “önközlés” konkrét megvalósulásáról van szó.
A kinyilatkoztatás lezártsága (teljessége) azt jelenti, hogy a Szenthagyományt magában foglaló egyházi hagyományban minden “benne van”, bár részben kibontásra vár.
A hagyomány az apostoli korban a Jézus-esemény normatív továbbadásával és sugalmazott (inspiratio) értelmezésével indult az üdvtörténeti missziójára, mely missziót a későbbiekben a Szentlélek támogatása (assistentia) kíséri. Ez a támogatás kíséri az egyház mindennapi életét a maga teljességében (a gyermekét imádkozni tanító édesanya, a prédikáló káplán és plébános…) és különleges módon a püspökök és a pápa szolgálatát, illetve azon belül is különleges assistentia kíséri a hagyományról legfelsőbb emberi tekintéllyel tanúskodó zsinatokat és az ugyanerről ex cathedra nyilatkozó pápát. De ez utóbbiak sem jelentenek új kinyilatkoztatást (ez a tévedhetetlenség félreértése lenne), hanem az apostoli hagyomány értelmezéséről van szó.
A kinyilatkoztatás lezártsága azonban nem jelenti azt, hogy a hagyomány ma holt dolog lenne (mint például a holt nyelvek), hanem élő valóságról van szó. Az egyházi hagyomány (benne magként az apostoli hagyománnyal és a Szentírással) Isten Igéjének eleven “szakramentális” közvetítője (ld. az Egyház mint az üdvösség egyetemes szentsége), ahogy az Eucharisztia a valóságos jelenlét hordozójaként más módon ugyanilyen közvetítő.
Az “önközlés” ezeknek a kegyelmi valóságoknak az összetartozását, a puszta nyelvi közlésen túlmutató jellegét hivatott kifejezni.
Kedves Bystander!
Az Ön által leírtakkal lényegében egyetértek. Az “önközlés” szót szeretném egy kicsit más oldalról megvilágítani. Legáltalánosabban a kifelé írányuló isteni tevékenységről van szó. Ez Isten felől nézve Isten egyszerűsége miatt megkülönböztethetetlen az isteni lényegtől. Hatásában nézve azonban sokrétű és megkülönböztethető részeket foglal magában. Így ennek hatása a teremtés is, de természetfölötti hatása a megváltás műve.
A változások, jelenségek mögött van egy fel- és megismerhető változatlanság. A változó szokások, nyelvek, emberek, körülmények ellenére is lehetséges a lényegismeret. Aggodalomra semmi ok. Az értelem az igazság megismerésére van teremtve.
A vallási igazságok tévedhetetlen értelmező közege a Katolikus Egyház Tanítóhivatala.
“85. Isten írott vagy áthagyományozott Igéje hiteles magyarázatának feladata egyedül az Egyház élő Tanítóhivatalára bízatott, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja”, [51] tudniillik a Péter utódával, Róma püspökével közösségben lévő püspökökre.”(KEK)
Kedves Trienti!
Az Ön által idézett II. Vatikáni Zsinatról és Katekizmusról jut eszembe: a hagyomány fogalmához tudna újskolasztikus (esetleg sajátosan tomista) irodalmat javasolni? Schütz tankönyvi bevezetőjén túlmutató, azt elmélyítő tanulmányra gondolok, hiszen ott csak az alapozás volt a cél.
Kedves Bystander!
Kérésének szívesen teszek eleget.
dr.Kiss János szerkesztésében, kiadásában: Bölcseleti Folyóirat és Hittudományi Folyóirat.
Az Aquinói Szent Tamás Társaság kiadványai
(1892. júl. 7.-1950?)
dr.Mihályfi Ákos ciszterci rendi teológus, Kecskés Pál, dr. Horváth Sándor O.P., dr. Szabó Szádok O.P., Erdey Ferenc, Tudós-Takács János művei.
Nagyon köszönöm. Konkrétan a hagyomány fogalmának a teológiai elemzéséről melyik írást ajánlaná, emelné ki?
Kedves Bystander!
Bizonyára talál hagyományra vonatkozó írást a megadott kiadványokban és e kiváló egyházi férfiak műveiben, ha ez abban az időben kérdéses téma volt. Ez irányban még nem kutattam. Ajándék számomra minden, ami tőlük elém kerül.
Az “önközlés” egy erőltetett, szerencsétlen, pontatlan szóösszetétel. Éppúgy mint a “Krisztus-esemény” vagy a “megélni a hitet”.
Egyházi férfiaknak és világi hívőknek nem kell rettegni a hagyományos és érthető, hitigazságokra utaló fogalmazástól. Mint pl.ul amit Matthaios említett: Az Eucharisztia “… a második isteni személy, az Ige, Jézus valóságos jelenléte közöttünk, a színek alatt.” Ez mennyire más, mint a protestánsok számára is könnyen elfogadható “önközlés” gumi-fogalma.
Pironkodva kell megállapítanom, hogy ön nem ismeri az itt ön által emlegetett hagyományt!!! A keresztény teológia kezdeteinek “auto-basileia” kifejezését is erőltetettnek vagy gumi-fogalomnak találja? Az előző szakirodalomra vonatkozó kérdésemet sem magam miatt tettem fel, hanem próbáltam rávezetni, hogy képezze magát a gyenge pontokon! Megjegyzem, hogy a Trienti Zsinat atyái sem lepődtek volna meg a kifejezésen a kor irodalma alapján, legfeljebb az ön tudatlan arroganciáján.
Bystander: “Az előző szakirodalomra vonatkozó kérdésemet sem magam miatt tettem fel, hanem próbáltam rávezetni, hogy képezze magát a gyenge pontokon!”
Jóhiszeműen azt hittem, hogy őszinte érdeklődésből teszi fel kérdéseit és kéri segítségemet. Nem tudtam, hogy az egészet provokációból, illetve lejárató szándékból tette. Ez nem vall nagy jellemre.
Kudarcot vallott mindkét vonatkozásban.
Sértegetését tovább folytatta, fantáziájáról pedig levette a hámot:
“Megjegyzem, hogy a Trienti Zsinat atyái sem lepődtek volna meg a kifejezésen a kor irodalma alapján, legfeljebb az ön tudatlan arroganciáján.”
Érvelés helyett személyeskedik.
Nem ezt hívják ‘Argumentum ad hominem”-nek, amit már más is jogosan a szemére vetett?
Felesleges, alaptalan és saját tekintélyét romboló a személyemet sértegető, ismereteimet lebecsülő, jó szándékommal visszaélő megnyilvánulása.
Ha már egy Órigenész által használt kevéssé ismert görög kifejezést használ(“auto-basileia”), illene lefordítania, nem annyira rám való tekintetből, hanem más olvasók miatt, persze nemes szándékból.
Ha az volt a célja, hogy visszavonuljak a hozzászólásoktól, akkor csalódnia kell. Az Ön szuggesztiója nélkül is meg tudja mindenki ítélni, hogy igazam van e valamiben vagy sem. Ha valakinek jó szándékú kérdése van felém, azt szívesen megválaszolom.
Kedves Trienti, a fenti következtetése hibás. Október 12-én ön írta: “Ez irányban még nem kutattam”. Meglepett, hogy ezt követően kiértékel alapvető teológiai kifejezéseket. Milyen alapon? A hozzászólásomnak semmi burkolt célja nem volt. Tapasztalatból tudom, hogy önre jószándékkal sem lehet hatni.
Ön az általam megjelölt forrásmunkákban és egyházi írók műveiben található hagyomány témaköre után érdeklődött.
Mint később kiderült nem őszinte tudásvágyból, hanem engem kioktatni akaró szándékból tette ezt, amit egy nagy sértéssel toldott meg.
Azt kérdezte, melyik írást ajánlanám, emelném ki ezekből? Én erre írtam azt, hogy ez irányban még nem kutattam. (vagyis konkrétan erre vonatkozó írásokat nem keresgéltem nagy számú írásaik között.)
Nem arról beszéltem tehát, hogy nem tudom mi a hagyomány. Különben ezt a témát nem én vetettem fel. Én három gumi-fogalmat kifogásoltam.
A továbbiakban is személyeskedik. Újabb negatív és igazságtalan kijelentést tett rólam és ezek után még emlegeti a jó szándékát?! Mi mindent elbír a plafon…
“Nem arról beszéltem tehát, hogy nem tudom mi a hagyomány.”
Kedves Trienti! Mi a hagyomány?
Kedves matthaios!
A segítő kegyelem tegnap megvilágosított.
Az önjelölt vizsgabiztos hozzám intézett provokatív kérdéseit, rám vonatkozó sértegető megjegyzéseit, e kiváló tomista oldal olcsó vitaszintre való lezüllesztésének és így mások elriasztásának kísérletét szerintem legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk.
Ezentúl csak az Ön írásaira és esetleg a mások által képviselt tévedések cáfolására fogok koncentrálni személyes vitákba való bonyolódás nélkül. Az itt felvetett témák vakvágányra siklatása így nem sikerülhet senkinek.
Kérem folytassa a tomizmus értékeinek közzétételét mindenki javára.
Tisztelettel: trienti
Kedves trienti!
Köszönöm további biztatását. A vitákkal kapcsolatban Aquinói Szent Tamás példája van előttem, aki néha az ellenvetésekre adott válaszokban igen fontos dolgokat ad hozzá a Respondeo dicendum részhez. Az ellenvetések megvilágíthatják azokat a pontokat, ahol valami hiányos, kiegészítésre szorul, új szempontokat adhatnak. Azt hiszem a legjobb megoldás a vitatkozók részére az, ha nagyon hideg fejjel a tárgyra koncentrálnak.
Tisztelettel
matthaios
Teljes mértékben egyetértek Önnel.