Az ember végső célja Isten színről-színre látása, a Szentháromság életében való részesedés. Ennek a célnak az elérése saját erőnkből lehetetlen, ugyanakkor azonban a cél eléréséhez közreműködésünk, cselekedeteink is szükségesek. A cél felé Isten kegyelme vezet, de az ember szabad akaratból fakadó döntései és cselekedetei nélkülözhetetlenek ezen az úton. Ez a kettősség, Isten kegyelmének és az ember szabad akaratú közreműködésének egyaránt szükséges volta kérdéseket vet fel. A nyugati egyház teológiáját a keresztény ókortól kezdve foglalkoztatják ezek a kérdések. Két nagy eretnekség, a pelagianizmus és a protestantizmus adott helytelen válaszokat erre a kérdésre. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a pelagianizmus tagadta Isten kegyelmének, a protestantizmus pedig a szabad akaratból fakadó cselekedetek szükségességét. Az álláspontoknak azonban különböző változatai, árnyalatai vannak a két nagy irányzaton belül. A keleti kereszténység kevésbé volt érzékeny ezekre a kérdésekre, a nyugati keresztény dogmafejlődésnek és teológiának azonban ezek fontos területeivé váltak. Azt lehet mondani, hogy Szent Ágostontól kezdve szinte napjainkig aktuális ez a téma. Ez a téma foglalkoztatta a nagy középkori skolasztikusokat, így Aquinói Szent Tamást is. Ez Luther Márton teológiai „reformjának” is központi gondolata, itt a pelagianizmussal ellentétben az emberi cselekedetek szükségességét vonták kétségbe. A katolikus tanítást Luther és Kálvin álláspontjaival szemben a trienti zsinat fogalmazta meg. A trienti zsinat után a tomista és molinista iskolák egymástól eltérő módon (de a katolikus tanításon belül) dolgozták ki a katolikus dogmákat megvilágító teológiai rendszereket.
Már több alkalommal említettük, hogy a hit igazságainak kimeríthetetlensége és felfoghatatlansága sokszor olyan szempontok felmerülése által mutatkozik meg, amelyek a teremtett, emberi környezetben ellentmondásos szempontok. A teológia (és általában az emberi gondolkodás) nem mondhat le az ellentmondás elvéről, amely szerint valami egyszerre, ugyanabból a szempontból nem létezhet is, meg nem is, nem lehet igaz, meg téves is. Ezért a teológiának feladata, hogy megkülönböztesse a szempontokat, megtegye azokat különböztetéseket, amelyeket az ellentmondás elvének következetes alkalmazása tesz szükségessé. A kegyelmet, az üdvösséget ingyen felajánló Isten és az üdvösséghez szükséges emberi cselekedet tényei között ellentét látszik. Ha a kinyilatkoztatástól eltekintünk és csak a természetes rendet nézzük, már akkor is találkozunk ellentétesnek látszó szempontokkal. Egyrészt Isten mint a világ létezésének, működésének egyetemes oka, okságával átfogja a létezés és a történések legapróbb részleteit is, okságának hatása alól semmi sem marad ki. Ugyanakkor a világban működő okok ugyancsak valóságos okok, nem csupán az egyetlen isteni okság működésére adnak alkalmat (okkázionalizmus). Ez a probléma különösen élesen látszik az ember szabad akaraton alapuló cselekedetei esetében. A szabad akarat azt fejezi ki, hogy az ember egyedül oka valaminek, végső fokon minden más ok hatásától mentesen dönt és cselekszik. Hogyan terjedhet ki akkor Isten egyetemes oksága az ember szabad akaratú tevékenységére? Hasonló kérdés vetődik fel a természetfölötti rendben is Istennek nem az egyetemes, hanem természetfölötti okságával kapcsolatban. Isten a közvetlen oka a kegyelemnek, ennek a kegyelemnek azonban szabad akaratú cselekvésekben kell megnyilvánulnia. Legélesebben ezek az ellentétesnek látszó szempontok talán az eleve elrendeléssel, a predestinációval kapcsolatban mutatkoznak meg. Az embert az üdvösségre Isten választja ki. A klasszikus szentírási hely ezzel kapcsolatban Szent Pál gondolatlánca (Rom 8, 28-30):
Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette.
Az üdvözülés tehát nem egyetemes emberi tulajdonság, hiszen ebben az esetben nem lenne értelme eleve kiválasztásról beszélni. Az üdvösségre való eleve elrendelés, kiválasztottság az Egyház dogmája. Ha azonban az ember kiválaszt valakiket valamire, akkor ebben a választásban az is benne van, hogy azok, akik nem lettek kiválasztva, nem részesülnek ebben a dologban. Az ember végső sorsát illetően azonban csak két eset lehetséges: üdvösség vagy kárhozat. Így merült fel az a gondolat, hogy az isteni üdvösségre való eleve elrendelés maga után vonja azt is, hogy az üdvösségre nem kiválasztottakat Isten eleve a kárhozatra rendelte (kettős predesztináció). A trienti zsinat elitélte Kálvin Jánost, aki ezt az álláspontot képviselte, a zsinat szerint nem lehet a kárhozatra való eleve elrendelésről beszélni. Míg üdvösségünknek közvetlenül oka Isten kiválasztása, addig a kárhozat esetében nem lehet ilyenről beszélni, ennek csak kizárólag az ember lehet az oka. Az Isten általi üdvösségre és kárhozatra való kiválasztás tehát nem olyan értelemben szimmetrikusak, amilyen értelemben szimmetriáról lehetne beszélni emberi döntéseken alapuló kiválasztások esetében. Egy további kérdést vet fel az is, hogy az üdvösségre való kiválasztás dogmája mellett valljuk Isten egyetemes üdvözítő akaratának dogmáját is, amely szerint Isten mindenki üdvösségét akarja.
A fentiekben felvetett kérdések tulajdonképpen a teremtetlen ok, Isten és a teremtett, értelmes, szabad akarattal rendelkező ember együttműködésére vonatkoznak. Ez az együttműködés jelen van a természetes rendben is, ahol Isten egyetemes oksága és az ember szabad akaratú oksága együttesen valósul meg. A természetfölötti rendben már nem Isten egyetemes okságáról van szó, ebben Isten közvetlenül oka üdvösségünknek. Ennek az okságnak hatása az a kegyelem, amelyből fakadó szabad akaratú cselekedeteink az üdvösség felé vezetnek. További részletezés nélkül, ebben a bejegyzésben csak megemlítjük a kegyelemtan alapvető felosztását, amely szerint van állapotjellegű, habituális kegyelem és aktuális, Isten segítségét közvetítő kegyelem. Az előbbiben, a megszentelő kegyelemben a keresztség szentsége részesít, illetve ez a gyónás szentsége által szerezhető vissza. A továbbiakban inkább a kegyelmek második csoportjáról lesz szó, amelyet a magyar teológiai nyelv segítő kegyelemnek is nevez. Isten segítő kegyelme szükséges ahhoz, döntéseink, cselekedeteink az üdvösség felé vezessenek. Segítő kegyelemből fakadó döntések és cselekedetek szükségesek a megszentelő kegyelem állapotába jutáshoz, ezen állapot visszaszerzéséhez, ebben az állapotban való megmaradáshoz. Későbbi bejegyzéseinkben részletesebben foglalkozunk a segítő kegyelem természetével, most csak ezek egyik alapvető felosztására térünk ki, amelyre a bejegyzés címe is utal: van hatékony kegyelem (gratia efficax), és van elégséges kegyelem (gratia sufficiens). Ez a felosztásnak a kegyelem eredményességén alapul, azon, hogy fakad-e ebből olyan döntés, cselekedet, amely elvezet az üdvösséghez. Amint említettük, Isten üdvözítő akarata egyetemes, minden emberre kiterjed, ezért Isten minden embernek megadja azt a kegyelmet, amely elégséges az üdvösséghez. Isten kegyelme azonban csak az üdvösségre kiválasztottakban lesz hatékony kegyelem, azaz olyan kegyelem, amely elvezet az üdvösséghez.
A hatékony és elégséges kegyelem fogalma az Isten és az ember együttműködésének titkához kapcsolódik. Ez a titok fogalmazódik meg a predesztinációs dogmákban is. Ezeknek a felfoghatatlan titkoknak értelmi megközelítését szolgálják ezek a fogalmak, de a titok teljes megértése ezek által sem lehetséges. A trienti zsinat utáni két nagy teológiai iskola, a tomista és a molinista iskola a hatékony és elégséges kegyelem viszonyát próbálta meg tisztázni. Erről a következő bejegyzésekben lesz szó. A két iskola közti különbségek azonban nemcsak kegyelemtani természetűek, gyökerük az egyetemes isteni okság és a szabad akaratú emberi cselekedetek viszonyának eltérő felfogásában van. Erről lesz szó a következő bejegyzésben.