Két előző bejegyzésben foglalkoztunk azzal, hogy az Amoris Laetitia apostoli buzdítás elvált új párkapcsolatban élőkről szóló 8. fejezete hogyan idézi Aquinói Szent Tamást (itt és itt). Az idézetek feladata az lett volna, hogy alátámasszák a 8. fejezet egyik kulcsmondatát, amely így hangzik: „…már nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy mindenki, aki “szabálytalan” állapotban él, meg van fosztva a megszentelő kegyelemtől és a halálos bűn állapotában van” (301). Amint láttuk az idézetek egyáltalán nem alkalmasak a fenti mondat alátámasztására. A 8. fejezet az idézeteket követően a Katolikus Egyház Katekizmusára hivatkozik. Az egyik hivatkozott szöveg (1735) az ember szabadságával és felelősségével kapcsolatban megjegyzi: „A cselekedet beszámíthatósága és az érte való felelősség csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, a figyelmetlenség, az erőszak, a félelem, a megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében”.

A másik szöveg (2352) az önfertőzéssel kapcsolatban jegyzi meg: „Ahhoz, hogy a személyek erkölcsi felelősségéről helyes ítéletet alkothassunk és a lelkipásztorkodásnak irányt mutathassunk, figyelembe kell venni az érzelmi éretlenséget, a szerzett szokások erejét, a szorongásos állapotot és egyéb pszichikai vagy társadalmi tényezőt, amelyek enyhíthetik, talán a minimumra is csökkenthetik az erkölcsi bűnösséget”. A fenti szövegek arról szólnak, hogy a tárgyuk szerint halálos bűnök bizonyos esetekben bocsánatos bűnökké válhatnak. A 8. fejezet a házasságtörés halálos bűnére igyekszik alkalmazni a fenti elveket, így nyitva meg az utat Kasper bíboros sokat emlegetett javaslata számára. Annak érdekében, hogy az AL szövegeit helyesen értelmezzük a Katolikus Egyház erkölcsi tanítása alapján állva, Aquinói Szent Tamás nyomán (ST I/II q. 88) foglalkozunk a halálos és bocsánatos bűn közti különbséggel és azzal, hogy lehetséges-e az, hogy a tárgya szerint halálos bűn bocsánatos bűnné váljon. Az Egyház erkölcsi tanítása és Szent Tamás szerint a halálos és bocsánatos bűn közti döntő különbség az, hogy míg a halálos bűn az ember végső céljától, Istentől való végzetes elfordulást jelenti, addig a bocsánatos bűn esetében valamilyen rendetlen vonatkozás van valamilyen közbülső, nem végső cél irányában, de ez nem olyan, hogy a végső céltól való teljes, végzetes elfordulást vonná maga után. Az ember a megszentelő kegyelem, a szeretet állapotában halad természetfölötti végső célja felé.  Az Istentől való elfordulást okozó tett, a halálos bűn megszünteti a megszentelő kegyelem, a szeretet állapotát, és ez végső soron az örök halálhoz, a kárhozathoz vezet.

Szent Tamás szavai megvilágítására sokszor használ az emberi élet vagy a mesterségek területéről vett hasonlatokat. A bűnt, a lélek betegségét többször hasonlítja a testi betegségekhez. A „halálos” jelző is ebből a hasonlatból származik. Ahogyan bizonyos betegségek az élethez szükséges alapvető elveket, feltételeket rombolják le a test halálát okozva, úgy a halálos bűn a lélek természetfeletti életének a halálát okozza. A következőkben egy modern hasonlattal, a navigációs szoftverekhez való hasonlósága alapján próbáljuk meg az emberi élet célhoz rendeltségét és a célok rendjét megvilágítani. A bűn ugyanis Szent Tamás szerint ezt az értelmes rendet bontja meg.

A navigációs szoftverek az alkalmazó által megadott végső úti cél alapján az efelé haladás folyamán felmerülő döntési helyzetekben, elágazásokban adnak utasításokat arra, hogy mit kell választani, merre kell haladni. Azt is mondhatjuk, hogy ilyenkor az eddig megtett út, elért közbülső cél helyzetében jelölik ki a következő közbülső célt, amely felé haladni kell a végső cél elérése érdekében. Ha a térbeli haladástól elszakadva, az ember életútjára alkalmazzuk a hasonlatot, akkor azt kell mondanunk, hogy az embernek veleszületett adottsága, pontosabban készsége (habitus) a „navigációs szoftver”. A végső cél azonban az ember esetében nem tetszés szerint meghatározható. Az ember végső célja a teljes boldogság elérése, de ez csak az Istenben érhető el, mert az embernek a teremtett dolgok nem képesek teljes boldogságot adni (ST I/II q. 1-5). A hasonlatot tovább használva azt mondhatjuk, hogy ez a „szoftver” az ember számára az egyes helyzetekben a lelkiismereten keresztül ad útbaigazításokat: a lelkiismeret megmondja a tettek előtt és után, hogy jó vagy rossz tettről van-e szó. Fel kell azonban hívni a figyelmet egy lényeges különbségre is: a navigációs szoftver általában csak egyetlen követendő irányt jelöl ki az adott pontban, az emberi szabadság esetében azonban sokszor a közbülső célok, eszközök nagyobb választéka áll rendelkezésre. A lelkiismeret útbaigazítását az erkölcsi törvény alapján adja meg, a lelkiismeret által ez alkalmazódik a konkrét helyzetekre. Még tovább használva a hasonlatot azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen egyetlen szoftver, egyetlen program működik minden ember esetében, mert csak egyetlen erkölcsi törvény van. Ez hasonlít ahhoz, hogy egy szoftvergyártó (például Google) navigációs programját (Google Maps) sokan használják különböző utak bejárására. Míg azonban a piacon ingyen vagy pénzért kapható navigációs programok a végső úti cél megválasztását a program használójára bízzák, addig az emberi élet erkölcsi programjának csak egyetlen helyes végső célja lehet, Isten. A navigációs programok esetében a program utasításaival szembefordulva elkövetett úttévesztés következtében nem törlődik a végső cél, sőt maga a program ad olyan utasításokat, amelyek segítenek a helyes útra visszatalálni. Az ember súlyos úttévesztései, a halálos bűnök azonban törlik a helyes végső célt, a bűn által ez hamis céllal, a végső cél nélkül csak látszólag jó céllal helyettesítődik. Egy ilyen úttévesztés után az ember saját erejéből már nem képes az Isten felé vezető úton járni. Léteznek azonban olyan cselekedetek is, amelyeknél az ember a végső cél szempontjából rendellenes módon valamilyen nem végső, közbülső cél vonzásába kerül, de az ebből származó cselekedet mégsem jelenti a végső cél felé tartás elvesztését. Ezek a bocsánatos bűnök. A navigációs szoftver hasonlatára visszatérve azt mondhatjuk, hogy egy közbülső célnál való indokolatlan lelassulás, időzés, lassú haladás tulajdonképpen még nem teszik lehetetlenné a végső célba jutást.

Szent Tamás szerint a halálos és bocsánatos bünök közti különbséget nem úgy kell elképzelni, hogy mindkettő esetében van valamilyen azonosnak tekinthető mozzanat és ezen mozzanathoz adódik hozzá még valamilyen megkülönböztető jegy (differentia specifica), amely alapján a bűn közös neme (genus) felbontható a halálos és bocsánatos bűnök fajára (species, ST I/II q. 88 a. 1 ad 1). Ehhez hasonló történik akkor, amikor a számokat aszerint osztályozzuk, hogy ezek párosak vagy páratlanok. Ebben az osztályozásban a páros és a páratlan számokról azonos értelemben (univoce) állíthatjuk, hogy számok. A halálos és bocsánatos bűnökben erkölcstani szempontból nem találunk olyan közöset, ami azonos értelemben lenne állítható mindkettőről. A bennük lévő közös mozzanatról nem állíthatunk azonosságot, hanem csak hasonlóságot. Ezért itt (mint a teológiában másutt is sok esetben) analógiáról van szó. A halálos bűnről és a bocsánatos bűnről analóg értelemben állíthatjuk, hogy ezek mindketten bűnök. (Most csak megemlítjük a „bűn” szó teológia értelemben fontos, fentiektől eltérő jellegű analóg használatát az áteredő bűn esetére.) Szent Tamás a halálos és bocsánatos bűn analógiájára a skolasztikus terminológia kifejezését használja: ez az elsődleges és a másodlagos (per prius et posterius) közti analógia. Itt a hasonlóság az elsődleges, teljes megvalósulás és az ez után jövő, erre utaló, de erre csak hasonlító, nem elsődleges, nem teljes megvalósulás között van. A halálos bűnben a bűn a maga teljességében valósul meg, a bocsánatos bűnök esetében ez a megvalósulás nem teljes, nem tökéletes, hanem csak részleges, tökéletlen megvalósulás. A tökéletes megvalósuláshoz egyrészt az kell, hogy a bűnt megvalósító cselekedet tárgya szerint az erkölcsi rend súlyos megsértése legyen, másrészt pedig szükséges, hogy ez ne csak az ember cselekedete (actus hominis), hanem ténylegesen emberi cselekedet (actus humanus) legyen. Ez azt jelenti, hogy az ember tudja azt, hogy halálos bűnt követ el és az elkövetést valamilyen megfontolás előzze meg.

A következő bejegyzésben a témát folytatva a tárgyuk szerint halálos és bocsánatos bűnökről lesz szó. Ez a téma napjainkban különösen is fontos, mert jelen vannak olyan katolikus erkölcsi tanítással nehezen összeegyeztethető irányzatok, amelyek a tárgyuk szerint halálos és bocsánatos bűnök különbségének a jelentőségét csökkenteni igyekeznek. Ezután lesz szó a halálos bűn szubjektív feltételeiről, azaz arról, hogy a szubjektív feltételek hiánya mennyiben teheti a tárgya szerint halálos bűnt bocsánatos bűnné. Ez a kérdés különösen fontos az Amoris Laetita apostoli buzdítás 8. fejezete szempontjából.