Az előző bejegyzésben említettük, hogy Jézus földi élete egyaránt tekinthető mind az Atyával való legteljesebb egység, mind pedig a célja felé haladó ember állapotának. Jézus földi életének célja az Atya megdícsőitése a világban, a megváltás megvalósítása. A liturgikus év középpontjában azok az események állnak, amelyek Jézus földi életének utolsó eseményei, amelyekben megvalósult Jézus földi életének a célja. A célba érkezés bizonyosságát, ennek az Atya általi  elfogadását a feltámadás nyilatkoztatja ki. Aki már a hit megyőződését birtokolja, annak a feltámadás tulajdonképpen nem meglepő esemény. Az emmauszi tanítványoknak ezt mondja Jézus: “«Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?» Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak” (Lk  24 25-27). Szent Péter is ezt mondja pünkösdi beszédében: “Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hisz Dávid mondja róla: Szemem előtt az Úr mindenkor, ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak” (Ap. Csel. 2 24-25). A teológia szerint pedig nyilvánvaló, hogy a megtestesült Igének teljes emberi valóságában kellett győznie a bűn és a halál felett, és így a feltámadás dicsősége szinte szükségszerű.

A fentiek miatt úgy tűnhet, hogy a teológia szinte aránytalanul keveset foglalkozik Jézus föltámadásával. Nemeshegyi Péter atya meg is jegyzi a régi teológiával kapcsolatban: “Krisztus feltámadásának szótériológiai, üdvhozó szerepe eltűnik. Krisztus feltámadása csak apológiai érvként szerepel.” A teológia védelmében talán el lehet azt mondani, hogy a fizika sem sokat foglalkozik magával az anyagi létezéssel, ez inkább a létező dolgok mérhető, matematikailag leírható tulajdonságaival foglalkozik. (Ez alól mostanában egyes fizikai és kozmológia elméletek kivételnek tűnhetnek, mert néha mintha elszakadnának a létezéstől.) Ami tehát a fizika számára az anyagi létezés, az a teológia, de az egész keresztény élet számára a feltámadás. A feltámadás a keresztény létezés alapja, ami tulajdonképpen ennek minden mozzanatában benne van, még akkor is, ha a teológia tételszerűen nem is túl nagy terjedelemben foglalkozik ezzel. Szent Pál mondja: “Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,24). Ahogyan a hitvallásoknak sem lenne értelme anélkül a félmondat nélkül, hogy a “harmadik napon halottaiból feltámadott”, úgy az egész keresztény, természetfölötti létezésnek sem. A feltámadásra való reflexió átjárja az Egyház egész életét. Így minden vasárnap a feltámadás ünnepe, amely meghaladja a gyászt, amelyen  (a régi liturgia szerint) nem tartanak temetést, gyászmisét, amelyre nem eshet a halottakról való megemlékezés liturgikus napja. Ismét a fizika példájára hivatkozva: a fizika a valóságra támaszkodó kísérletek által lesz valóságról szóló tudománnyá és ezek nélkül üres spekulációvá válhat. A teológia is a feltámadás ténye nélkül  üres spekulációvá válna, amely nem a valóságról szól.

A feltámadás több mint egy egyszerű apologetikai érv. A tanítványok, például Tamás apostol számára azonban ez bizony igen erős “apologetikai érv” is volt. Ez az érv azonban nem a semmiből ébresztett hitet, hanem a meglévő, már éppen kialudni készülő hitet lobbantotta többé már soha ki nem alvó lángra. Egyik bejegyzésben foglalkoztunk a hit természetfelettiségével, azaz azzal, hogy a természetes észre ható “apologetikai” érvekből kiinduló hit hogyan lehet természetfölötti hit, amelynek közvetlen motívuma Isten az igazság. A hit “ésszerűségének” és természetfölötti motívumának az összeegyeztetésével foglalkoztak az analysis fidei-vel kapcsolatos elméletek. Valójában a feltámadt Jézussal való találkozások igazi szintézist adnak. Erre utal Tamás apostol története:

Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”.

Tamás és a többi tanítvány számára Jézus megtapasztalhatóan, “apologetikai érvként” jelent meg. Ugyanakkor Jézus jelenlétének megtapasztalása Jézusban, az Úrban és Istenben való hitbe megy át. Így az “apologetika” megérkezik ahhoz a célhoz, amely már rajta kívül esik, és a tapasztalat átadja a helyét a hit természetfölötti indítékának: a hit motívuma a föltámadt Isten Fia.

Az apologetikai szempont tehát jelen van, de ez csak a kiindulás, ennek helyét átveszi a természetfölötti hit. A feltámadt Jézussal való találkozások megmutatják azt a szintézist, amely a hit ésszerűsége és természetfölötti motívuma között van. Ezekben a találkozásokban nem “egyszerű” csodákról van szó, amelyek tanúskodnak Isten mindenhatóságáról, hanem ezekben a feltámadt Jézussal találkoznak, aki mindenható Isten.

Egyébként az újabb (elsősorban nem katolikus, de katolikus) teológiában is felbukkannak időnként a feltámadás apologetikai jelentőségét némileg leértékelő, ezt “elspiritualizáló” törekvések. Vannak a feltámadás objektivitását kevésbé hangsúlyozó kísérletek. Néha a feltámadás eseményét elsősorban történelmen kívüli eseménynek, a hit eseményének tekintik. Valójában a feltámadás egy olyan változás, amelynek kiindulópontja a tér és idő behatárolható tartományában bekövetkező történelmi esemény. A változás végpontja, eredménye azonban már kívül esik rendes tapasztalatunkon. Megvan néha a hajlam arra is, hogy Jézus megjelenéseit is kizárólag csak a “hit szemüvegén” keresztül lássák. Valójában Jézus megjelenései nem annyira a csodák kategóriájába tartoznak, hanem ezek inkább a valóságos, de megdicsőült testnek a megtapasztalásai. Aquinói Szent Tamás a Summa harmadik részének 54. kérdésében foglalkozik Jézus feltámadt testének tulajdonságaival, a megjelenésekkel. Szent Tamás mondja, hogy a feltámadt test továbbra is elemekből áll, utalva korának természettudományos ismereteire. A tökéletesen a szellem uralma alatt álló, megdicsőült test tulajdonosának, Jézusnak akaratától függően válik láthatóvá, érinthetővé a még nem megdicsőült világban élők számára. Azzal kapcsolatban, hogy Jézus tanítványaival evett, azt mondja Szent Tamás, hogy Jézusnak nem a feltámadt test fenntartása miatt volt szüksége az ételre. Beda Venerabilis hasonlatát alkalmazva azt mondja, hogy a száraz föld beissza a vizet, mert szüksége van rá, a Nap melege azonban nem azért párologtatja el ezt, mert a Napnak szüksége lenne a vízre.

A feltámadás eseményének tanúja az Egyház, amely nélkül ez nem létezne. Az Egyház tagjai is tanúkká válnak, mert enélkül nem lenne értelme egyháztagságuknak sem. Jézus feltámadása tehát olyan tapasztalat, sarokpont, amely nélkül a hitnek, a hit rendszerező kifejtésének, a teológiának, az Egyháznak, a liturgiának nem lenne értelme. Tehát ezek mind a feltámadás tanúi.