Korunk teológiai irányzatairól rövid áttekintést ad Thomas Joseph White OP írása. Azt hiszem, elolvasva az írást, ki lehet jelenteni, hogy a tomista szerző elfogulatlan áttekintést ad. Napjaink teológiájának egy másik, jóval részletesebb összefoglalása megtalálható Tracey Rowland könyvében, amely tulajdonképpen a teológiai tanulmányait éppen megkezdőknek akar segítséget, eligazítást nyújtani. Tracey Rowland ugyancsak három nagy teológiai irányzatot említ: (1) a tomizmust, (2) a Henri de Lubac, Joseph Ratzinger és Hans Urs von Balthasar által alapított Communió folyóirat köré csoportosuló teológusokat és (3) a Concilium folyóirat köré csoportosuló teológusokat. A Concilium csoport sok szempontból hasonlít a Thomas Joseph White által említett rahner-i irányzathoz, de ez ennél tágabb, ide sorolja például Edward Schillebeeckx domonkos teológust is. Tracey Rowland Rahner-t és az úgynevezett transzcendentális tomizmust eredetileg a tomizmus kategóriájába helyezi ¹, de Rahner teológiai „projektjére” a Concilium csoporttal kapcsolatban tér ki. Tracey Rowland egyébként értékes, sok anyagot magába foglaló könyvére sajnos már nem jellemző az elfogulatlanság. A magát szemmelláthatóan a Communio csoporthoz tartozónak valló szerző (többnyire mélyebb indokolás nélkül, elterjedt sémákat ismételve) elfogult az általa „első vonalbeli tomizmusnak” (first stream thomism) nevezett irányzattal szemben, de ezzel most itt részletesebben nem foglalkozunk.

Tracey Rowland könyvében külön fejezetet szentel a felszabadítás teológiának, amely Ferenc pápa pontifikátusa alatt bizonyos jelentőségre tett szert. A felszabadítás teológia (pontosabban teológiák) gyökerükben a Concilium csoporthoz kötődnek. Tracey Rowland találóan jegyzi meg, hogy ezeket eredetükben a „made in Germany” felírat jellemezheti (a másik jelentős hely, amely szóba jöhet, a louvain-i egyetem). Így a harmadik világot az első világgal szembeállító felszabadítás teológia gyökerei nagyon is az első világban, Európában, az ortodoxia szempontjából nem problémamentes Concilium csoportban vannak. Tracey Rowland nyomán felsoroljuk a mozgalom legfőbb képviselőit, megjelölve európai tanulmányaik helyét: Leonardo Boff (München), Clodovis Boff (Louvain), Louis Segundo (Louvain, Sorbonne), Gustavo Gutierrez (Louvain, Lyon), Jon Sobrino (Frankfurt, egyébként Barcelonában született),  Lucio Gera (olasz születésű, Bonn), Juan Carlos Scannone (München).

A felszabadítás teológiai nem egy egységes irányzat, még földrajzilag tekintve is több ágáról lehet beszélni (a fő áramlatot képviselő latin-amerikai mellet például afrikai, indiai, palesztinai felszabadítás teológiákról). Patsch Ferenc SJ tollából jó áttekintést lehet találni a Vigilia  cikkében. Egy másik írás Lukács László SchP cikke, amely kitér a Tanítóhivatal reakcióira is.

Patsch Ferenc három dolgot emel ki a felszabadítás teológia keletkezésével és legfőbb jellemzőivel kapcsolatban.

A mozgalom eredete a 60-as évek végére tehető. Míg Európában és Észak-Amerikában ezeket az időket az életszínvonal bizonyos emelkedése jellemzi, Latin-Amerikában ez egyáltalán nem így volt, itt inkább a gazdagok és a szegények közti szakadék növekedett. A felszabadítás teológiája erre az igazságtalan helyzetre adott lelkipásztori válasz.

A mozgalom társadalmi alapját az úgynevezett bázisközösségek alkották és a felszabadítás teológiája alapvetően a társadalomtudományokra támaszkodik. A filozófia a második helyre szorult vissza a társadalomtudományok, a szociológia, a politikatudomány mögött. Azt hiszem, hogy a teológia mint nevéhez méltó tudományos vállalkozás már eleve kétséges, ha ezt szorosabban kötjük ezekhez, még a társadalomtudományokon belül is „puhának”, rendkívül gyorsan változónak tekinthető tudományokhoz. Lehet, hogy a felszabadítás teológia fentebb említett klasszikusai mára már elavultnak számítanak? Nem, mintha a szegénység tűnt volna el az azóta egyre inkább baloldalivá váló Latin-Amerikából, de már sokan „felszabadulásukat” az Észak-Amerikába való kivándorlásban keresik, vállalva a vendégmunkás egyáltalán nem felszabadultnak tekinthető státuszát. A következő fázis a migráció-teológia?

A felszabadítás teológiát a szerző szerint a szegények melletti elsődleges döntés jellemzi. Ez annyit jelent, hogy Isten őket szólítja meg elsődlegesen, sőt egyes megközelítések szerint ők tekinthetők a kinyilatkoztatás elsődleges, megbízható hordozóinak is. A felszabadítás teológia kontextusából következik, hogy itt az anyagi értelemben vett szegényekről, illetve a politikailag elnyomott szegényekről van szó. Van azonban a szegénységnek egy másik jelentése is, ami az anyagi javakról való lemondást jelenti. A Szentírás folyamatosan hangsúlyozza Isten gondviselő szeretét a szegényekkel, az árvákkal, özvegyekkel, az elnyomottakkal szemben. A kinyilatkoztatás, a megváltás címzettje mégis az ember, aki lehet anyagi értelemben véve szegény vagy gazdag, politikai értelemben véve uralkodó vagy alattvaló. Az utolsó ítélet szempontjai azonban világosak és egyértelműek, ezek arról szólnak, hogy a rászorulókban valaki mennyire látja meg Jézus Krisztust (Mt 25, 31- 46).

Az elmúlt évtizedekben Latin-Amerikát sajnos a katolicizmus térvesztése jellemezte a protestánsokkal szemben, akik sokkal gyengébben vannak képviselve a felszabadítás teológia területén. Lehet, hogy nem alaptalan a megjegyzés: „Latin-Amerikában az Egyház a szegényeket választotta, a szegények meg a pünkösdistákat”?

Patsch Ferenc több olyan módszertani újításról is beszél, amelyeket a felszabadítás teológia hozott. Az egyik ilyen újítást praxeológiának nevezi. Ennek az a lényege, hogy míg a hagyományos teológia feladatának a hitigazságok rendszere kidolgozását tekinti, addig a felszabadítás teológiák feladata, hogy összeköttetést teremtsenek a hit és a konkrét élet között, a társadalmi körülmények figyelembevételével. A hagyományos teológia megkapja a szerzőtől a megszokott minősítését: ezt a görög filozófia hatására a racionalista idealizmus jellemzi. Ezzel szemben a felszabadítás teológiákban a „praxeológiai módszer (a gör. praxis = gyakorlat; logos = tan, tudomány szóösszetételből) … azt jelenti, hogy a bibliai és teológiai reflexió nem választható el az élet és a történelem átalakításának igényétől”.

Ez a felfogás azonban tévesen ítéli meg a teológia szerepét. Ha szabad a matematikával, a fizikával stb. a megismerés értéke, az igazság szépsége miatt foglalkozni, miért van ez megtiltva a teológiával kapcsolatban? A teológiának egyszerre kell a legelméletibb és a leggyakorlatibb tudománynak, sőt bölcsességnek lennie. Ha valaki erről lemond, megfosztja magát attól, hogy helyesen művelje a teológia tudományát. Az elméleti tudományokat az jellemzi, hogy ezeket nem valamilyen gyakorlati haszon kedvéért, hanem magáért az igazságnak a megismeréséért, ennek szemlélése érdekében művelik. A teológia tárgya azonban Isten, aki maga az Igazság, a teológia őt szemléli, amint Ő kinyilatkoztatta magát nekünk. „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17, 3). Ugyanakkor viszont a teológia a leggyakorlatibb tudomány is, mert a legfontosabb cselekvéssel, az Istenre mint végső célra irányuló cselekvéssel foglalkozik. Ezeknek a cselekedeteknek a köréből nyilván nem zárható ki az sem, amire a felszabadítás teológia irányul, de ha a teológiai szaktudományokat említjük, ez nem annyira a dogmatika, mint inkább az erkölcstan, a szociális tanítás körébe tartozik.

Patsch Ferenc szerint a felszabadítás teológiák módszertani újítása az is, hogy ezek az üdvösséget mint szabadulást tekintik. Abban nincs semmi új, hogy Jézus Krisztus megváltása szabadulást hozott. A megváltás megszabadított az áteredő bűntől, ez szabadít meg személyes bűneinktől és az örök haláltól. A választott nép Egyiptomból való szabadulása pedig előképe annak, hogy mi a megváltás erejében megszabadultunk. Politikai értelemben vett fölszabadulásról azonban nincs szó az Újszövetségben.

Patsch Ferenc a felszabadítás teológia harmadik újításaként a dichotómiák folyamatos visszautasítását jelöli meg. Ilyen dichotómiaként jelöli meg például az egyén és a közösség közti hagyományos dualizmust, de említi Isten transzcendenciáját és immanenciáját, az üdvtörténet a világi történelem kettősségét. A szövegből nehéz megállapítani, hogy a „dichotómia” szónak tulajdonképpen mi is a jelentése. A dichotómia leginkább az egymással szembenálló dolgok közti különbséget jelenti. A dichotómiával kapcsolatban eszünkbe juthat az ellentmondás elve: egyszerre ugyanaz a dolog ugyanabból szempontból nem létezhet is, meg nem is. Ennek logikai megfogalmazása: egyszerre ugyanaz az állítás ugyanabból a szempontból nem lehet igaz is, meg nem is. A katolikus tanítás és teológia sok esetben olyan dichotómiákról szól, amelyek mégsem vezetnek az ellentmondás elvének megsértéséhez. Isten egy és három, de ez a természetre és a személyekre vonatkozik. Krisztus egy és kettő, de ez a személyre és a természetekre vonatkozik. A dichotómia visszautasítását lehet úgy értelmezni, hogy az ellentétesnek látszók közül egyet kiválasztanak, a másikat pedig elutasítják. Ez sokszor az eretnekségek eljárásmódja. A másik eljárásmód az lenne, hogy nem törődünk az ellentmondás elvével és így már a dichotómia sem fáj annyira. Hegelnél az ellentmondás egyenesen a létnek a tulajdonsága, a lét kibontakozása ezen keresztül történik.

A negyedik újdonság Isten országának olyan értelemben vett hangsúlyozása, hogy „Jézus üzenete nem Istenről, hanem Isten országáról szólt”. Ezzel kapcsolatban csak Benedek pápa Názáreti Jézusról szóló könyvére hivatkozunk, amely szerint ez az ország egy személyben jött el: „Isten országának új közelsége, amelyről Jézus beszél, és amelynek meghirdetése üzenetének megkülönböztető jegye – ez az új közelség ő maga” (A Názáreti Jézus 1. 65. o.).

Összefoglalva azt mondanám, hogy a felszabadítás teológiája a fenti értelemben véve egy zsákutca. Nem tesz különbséget a természetes és a természetfölötti rend között. Az egyébként jogos és indokolt, igazságtalanságok elleni fellépést kiragadja az erkölcstan és a szociális tanítás köréből és tévesen helyezi ezt „dogmatikai” környezetbe. Jobb kiindulás lett volna, ha az áteredő bűn és következményeinek valóságától indulnak el, mert jelentős mértékben ez az oka a társadalom egyenlőtlen fejlődésének. Ha tehát ez a betegség alapja, akkor a gyógyszer az áteredő bűn következményeit, az értelem elhomályosulását, az akarat rosszra való hajlását gyógyító kegyelem. Nem biztos, hogy a felszabadítás teológiájával foglalkozók kedvenc olvasmánya lenne Szent Pál apostol Filemonhoz írt levele (pedig csak egyetlen oldal a levél), de mégis ezt ajánlanám. Szent Pál nem mozgósít a rabszolgaság intézménye ellen, hanem azt hangsúlyozza, hogyan haladja meg ezt a keresztény gyakorlat. A teológiának tehát nem valamilyen politikai gyakorlatra kellene összpontosítania, hanem a keresztény gyakorlatra. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az Egyház szociális tanításában ne hívja fel a figyelmet a társadalmi igazságtalanságokra. De ez nem közvetlen dogmatikai téma.