A biológia és a hülémorfizmus. 2. rész

Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás valószínűleg úgy gondolták, hogy a dolgok lényegét meghatározó lényegadó formák készlete adott. Ezeket a formákat öröktől fogva (Arisztotelész) vagy pedig a teremtésben adott (Aquinói Szent Tamás) formáknak gondolhatták. Ezek adják meg a dolgok osztályozásának keretét is. Az osztályozás a késő ókortól kezdődően Porfiriusz fája néven vált ismertté. Ebben a fában a dolgok lényegadó formájuknak megfelelően vannak nemekbe (genus) és fajokba (species) sorolva. A nemek hierarchiája aszerint lett kialakítva, hogy mi a közös a különböző formákban, illetve miben különböznek ezek egymástól. A fajok esetében már nincs különbség a lényegadó formákban, a fajhoz tartozó egyedek ugyanazon formával rendelkeznek. A fát a növénytan és állattan szakértői úgy egészítették ki, hogy a növény, állat nemeken belül újabb nemeket határoztak meg és ezekbe sorolták be a növény- és állatfajokat. A fa tehát a növény- és állatrendszertan által „kiterebélyesedett”. (Sok rajzon ezek a fák fordítva vannak ábrázolva, a gyökér van felül.)

Az újkori tudomány azonban jelentős problémákat vetett fel ezzel a szemlélettel kapcsolatban. A fejlődéselméletek szerint nem lehet a formák sztatikus készletéről beszélni. A formák nem öröktől fogva, de még csak nem is teremtés által egyszer és mindenkorra adottak. A formák a fejlődés folyamán keletkeznek és eltűnnek. Maguk a formák filozófiai értelemben vett fogalma is eltűnt a tudományos köztudatból. Mint arról bejegyzéseinkben már többször volt szó, az anyag-forma fogalompár nem természettudományos kutatások eredményeként született. Az azonban kétségtelen, hogy ezt a fogalompárt egy évezreden keresztül olyan tudományos környezetben használták, amely környezet napjainkra gyökeresen megváltozott.

Az anyag-forma kettősség felfedezése tehát nem a természettudományok eredménye. A természettudományok egyértelműségre törekvésével szemben a metafizika analógián alapuló megismerése fedezte fel a két, egymással szemben álló, de egymást kiegészítő, egymástól az ellentmondás mentesség miatt különböző elvet, amelyeket anyagnak és formának nevezünk. Önmagában álló dologként nincs sem elsődleges anyag, sem lényegadó forma. Ezek önállóságukban csak értelmünk fogalmaiként léteznek. Ugyanakkor azonban ezek az elvek valós összetevői minden szubsztanciának. A lényegadó formák tehát nem valamilyen dolgoktól független készletből merülnek fel és formálják meg az elsődleges anyagot. A forma megjelenésével kapcsolatban a skolasztika (az emberi lélek kivételével) az „educitur ex materia” kifejezést használja. Az „educo” ige jelentése: kivezet, kihúz, kihoz. A forma képesség szerint, potenciálisan tehát ott van az anyagban, és ezt a formát vezeti át a ténylegességbe a ható, létesítő ok. Fontos megjegyzés, hogy a forma létezése az anyagban nem valamilyen csíraszerű létezés, hanem teljesen és tisztán potenciális létezés. Arról ugyancsak szó volt az előző bejegyzésekben, hogy az új szubsztancia nem az anyagban már jelenlévő formáktól függetlenül jön létre. Ha ez így lenne, akkor például most, hirtelen egy elefánt „materializálódhatna” a szemünk előtt, minden előzménytől függetlenül. A már jelenlévő formák szükséges föltételei az új szubsztancia létrejöttének. Az anyagnak az új forma befogadására való felkészültségét a skolasztikusok a „dispositio” szóval jelölték. Az új forma létrejöttét tehát egy alulról felfelé törekvő, „bottom up” előkészület előzi meg, amely a maga befejezését, tökéletességét azáltal nyeri el, hogy az új forma potenciális, képesség szerinti létezéséből aktuális, tényleges forma lesz.

A fentiek alapján tulajdonképpen a fajok egymásba átalakulása is megérthetővé válhat. Nem akarok most foglalkozni azzal a természettudományos kérdéssel, hogy van-e ilyen egyáltalán, de az élő szervezetek esetében elvileg előfordulhatna az, hogy egy egyed olyan dispositio-kat (például az örökítőanyag mutációi által) hordoz magában, amelyek az ő életét ugyan nem teszik lehetetlenné az adott fajon belül, de ez felhalmozódva új egyedek létrejöttekor már új faj megjelenését eredményezi. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem biológiai kérdésről van szó, és nem minden tomista filozófus ért egyet a fenti megközelítéssel. Ez is egy lezáratlan kérdés.

A skolasztikus filozófiának fontos elve az elégséges okság elve, amely szerint egy hatás létrejöttének a megértéséhez nem elégséges akármilyen ok, hanem csak egy olyan ok, amely képes az adott hatást előidézésére. A fejlődés folyamán olyan gyökeresen új tulajdonságok jelennek meg, amelyeket a fejlődés előzményeiben nem találunk meg. Különösen élesen merül fel ez a kérdés az élet eredetével és az ember eredetével kapcsolatban. Az ember eredetével kapcsolatban a helyzet egyértelmű: a testet megformáló emberi lélek nem anyagi eredetű, ez Isten közvetlen teremtő tevékenységének az eredménye.

Az élet eredetével kapcsolatban többféle választ adnak a kérdésre. Az egyik ilyen válasz a Karl Rahner-t (1904-1984) követő, transzcendentális tomizmus válasza Ez a válasz az aktív öntranszcendencia homályos fogalmát használja. Egy másik válaszra a hivatkozott bejegyzésemben utaltam, amely válasz szerint az élet keletkezése nem kíván különösebb, anyagi okokon kívül álló okot. Az alábbiakban egy másik megközelítést ismertetek röviden, amely szerint az élet keletkezésekor rendelkezésre álló anyagi okok nem elegendőek az élőlény alapvetően más, élővilág alatti anyagi szubsztanciáktól eltérő tulajdonságainak a magyarázatára, ezért az élet létrejöttéhez közvetlen isteni, teremtő okság szükséges. Ez az okság azonban nem lehet olyan okság, amely valamely, teremtményben lévő természetes képességet visz át ténylegességbe. A tomista alapelv szerint minden természetes passzív képességhez mindig van egy neki megfelelő aktív természetes képesség, azaz egy olyan képesség, amely aktiválódva ható, létesítő oka valamilyen forma passzív képesség általi befogadásának. Így az élet, mint forma befogadásának a képessége nem lehet természetes képesség, ez csak engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedentialis. A potentia oboedientialis fogalma fontos szerepet játszik a kegyelemtanban és egy huszadik század folyamán kibontakozott kegyelemtani vitában. A potentia oboedientialis a teremtmény azon képességére utal, hogy ez alanya lehet az isteni mindenhatóság közvetlen tevékenységének, amelyet egyedül csak a logikai ellentmondás korlátoz. Szerintem ilyen képesség válik ténylegességgé az ember fogantatásakor, amikor Isten az anyagot a halhatatlan emberi lélek által formálja meg. Valami ilyesmi képességről lehet szó az élet keletkezésével kapcsolatban is és talán máskor is, az élet fejlődése folyamán. Ennek fontos következménye van a természettudományok számára, ugyanis az engedelmesség szerinti képesség és ennek aktiválása a természettudományok számára elérhetetlen, mert ezek csak a természetes képességekkel foglalkoznak. Ilyen esetekben a természettudományok helyesen a folytonosságot keresik és így jutnak el a folyamatok mélyebb megismeréséhez. Így lehetséges például az ember fogantatásával kapcsolatban újabb és újabb ismereteket szerezni, ugyanakkor ezek az ismeretek nem képesek teljesen megmagyarázni az embernek, mint szellemi létezőnek az eredetét. Érdekes, hogy az élet laboratóriumi előállítása sem lenne tulajdonképpen érv ez ellen a megközelítés ellen. A laboratóriumi munka ugyanis előállítaná azokat a feltételeket, dispositio-kat, amelyek eredményeként ugyan nem jön létre az élet befogadásához szükséges természetes képesség, de az isteni működés ezt követően létrehozza az élet formájának befogadását. Ez ellen a vélekedés ellen nem lehet érvként felhozni azt, hogy így a teremtmények kényszerítenék ki az isteni működést. Isten ugyanis a másodlagos okok körén, a változáson, az időn kívül van, és így szó sem lehet a teremtményi okok valamilyen elsőbbségéről vele szemben. A helyzet tehát itt is ugyanaz, mint az ember fogantatásakor. Így tehát nem a „hézagok istenéről” (God of the gaps) van szó, mert Isten nem a természettudományos okok rendszerében lévő okként jelenik meg, hanem transzcendens, teremtői okként. Nem arról van szó, hogy egy adott ponton a természettudományos jelenség (például bonyolultság) magyarázataként Istenre hivatkozunk.

Ez a megközelítés segíthet a szentírási teremtéstörténetet értelmezésében is. A teremtés műve tehát nemcsak azért nem szorítkozik a világ kezdetének pillanatára, mert Isten első okként mindig jelen van a másodlagos okok fölött, hanem azért se, mert a teremtett világ fejlődésének bizonyos pontjain Isten közvetlen teremtői tettekkel avatkozhat be ebbe a fejlődésbe. Ez kétségtelenül így van minden egyes ember fogantatásakor, de hasonló lehet a helyzet az élet megjelenésekor és esetleg a fejlődés más fordulópontjain is. Tehát Isten teremtő tetteivel kapcsolatban sem kell szükségszerűen kizárni szakaszokat, de ezek nem feltétlenül a hatnapos teremtéstörténetben említett szakaszok, hanem a világmindenség fejlődésének a szakaszai. Ezek a vélemények, kérdések azonban vitatott kérdések, quaestiones disputatae.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>